Joe, a teniszedző
A gödöllői tenisztársaság valamennyi tagja jól ismeri Józsefet, akit mindenki csak Joe-nak hív. Hogy miért ragadt rá ez a kedveskedően anakronisztikus megszólítás, már senki sem tudja. Talán, hogy megkülönböztessék a vele azonos korú, azonos nevű másik kedvelt gödöllői teniszedzőtől, akivel vagy harminc, az is lehet, hogy negyven éve, szóba se állnak. Észre sem veszik egymást, akkor sem, ha szomszédos pályán ütögetnek. Kérdezem egy alkalommal Joe-t, mi okból van ez az ellenségeskedés? Hosszú történetbe fogott, bár ezt tudtam előre, mert valahányszor kérdezek tőle valamit, Joe végtelen történetbe kezd. Elmesélte, hogy mindketten, mint mérnökemberek valamikor a sütőipari vállalatnál dolgoztak. Olyan időkben, amikor minőségi lisztet nagy tételben nem volt egyszerű beszerezni. Hát Joe rezervált egy nagyobb készletet sütödéjének, hogy legyen mivel feljavítani a silány ellátmányt. A másik Béres, mert mindkettőt így nevezik, az összes minőségi készletet egyszerre felhasználta, kenyeret süttetett belőle a vele ellentétes műszakban. Érted, mondta, a hátam mögött felhasználta a lisztemet, amiért én sok liter pálinkát áldoztam a malomipar oltárán! Ezzel szakadt vége régi barátságuknak. Szerinte. Mikor a másik Bérest kérdeztem ugyanerről, ő inkább egy évtizedekkel azelőtti, elcsalt teniszmeccsről beszélt nekem. Szóval ez a casus belli örökre tisztázatlan maradt számomra. Meglehet számukra is.
Joe-t hozzávetőlegesen tizenöt éve ismertem meg. Természetesen a teniszpályán. Gödöllői betelepülőként egyik első utunk a népszerű pályára vezetett. A meccsünk közben Joe odalépett hozzám és megkérdezte akarok-e megtanulni ütni, mert amit játszunk az komoly teniszre nem alkalmas. Midőn így beletrompfolt teniszezői önérzetembe, mert addig azt gondoltam, hogy - persze amatőr szinten - de elfogadhatóan tudok teniszezni. Hamar bebizonyította, hogy ez kicsit sem igaz. Hetente kétszer-háromszor is vettem órát tőle. Az alapoknál kezdtük, ami azt jelenti, hogy az alapvonal előtt egymás mellé álltunk. Ő a nagy kosár viseltes labdáival, s dobálni kezdte egyesével a lábaim elé és nekem át kellett pontosan ütni a másik térfélre. De nem ám akárhogy, hanem az általa bemutatott lendítő-pörgető mozdulattal. Elmagyarázta hogyan lépjek a labda mellé, húzzam hátra az ütőmet, mutassak rá másik kezemmel , s az ütő melyik részével érjek hozzá. Húzzam azon végig és a találat után hogyan vezessem ki a lendületet. Képletesen is próbált segíteni: képzeljek magam elé egy gangos házfolyosót, az ütőt hátrafelé a második emeleti folyosón húzzam, míg ütéshez az első emeleten lendítsem vissza. Na, ez a tenyeres pörgetés.
Ez történt félévig. Majd jött a fonák, ami szerinte az egyszerűbb ütés, még legalább annyi ideig. A technikát itt inkább már nem részletezném, annál is inkább, mert a fonákom még ma sem jó. Elég annyi, hogy ő kétkezes fonákot szeretett volna belém sulykolni, de erre már az én kezem nem állt rá, maradt így az egykezes. Megjegyzem, ő maga sem alkalmazta szabályosan ezt az ütésfajtát, csak elméletben. Talán ezért sem voltam képes igazán elsajátítani, mert azt állítják a teniszguruk, hogy a szemben álló edző mozdulatát, amit meglehet, csak a szemed sarkából észlelsz, másolod és rögzíted. De az is lehetett az ok, hogy már nem voltam tizenéves, amikor könnyen-gyorsan sajátít el az ember mozdulatsorokat, technikákat. Nekem pedig ő volt az edzőm és az is tény teenager korom is jó ideje elrebbent. Ilyen módon telt el legalább másfél év, s csak ezután engedett meccset játszani másokkal.
Mi tagadás fejlődtem. Még jó néhány korosztályos versenyt is nyertem és sokkal jobban élveztem, s élvezem azóta is a játékot. Joe-hoz pedig azóta is hűséges vagyok. Már nem, mint edző – elfogadván fejlődésem korlátait – de mint partner, partner-kereső, vagy csak, mint barát a pályán.
Régi ismerősként beszélgetünk a pálya szélén. Pontosítok, Joe beszél általában hozzám. Beszámol közlekedésszervezési találmányáról, amely ha megvalósul, egy csapásra megoldja Gödöllő, de akár Budapest csúcsforgalmi gondjait. Leszervezett találkozóiról a mindenkori polgármesterrel, néha a kormányfővel. A találmány hozadékából pedig épít egy teniszcsarnokot itt Gödöllőn, ahol elsősorban gyerekeket szeretne oktatni, s a tehetségesebbjeiből bajnokot fog faragni. Sajnos az ötlet lényegéig sosem jutunk el, mert egy következő gém miatt kell a pályára mennem gyorsan.
Máskor tájékoztat, hogy tanult egy új ütést, csak menjek le néhány órára s megtanítja nekem is.
Szenvedélye a póker. A város kártyaklubjaiban hagyta már autóját, szinte valamennyi jövedelmét, mert valahogy az ő fullját mindig übereli egy magasabb leosztás, pont mikor már százezer forintnál is magasabb a tét.
Így hát gyalog jár a pályára, s mivel közel lakunk egymáshoz, ha meglátom billegő járását kezében elmaradhatatlan régen húrozott, kopott keretű, Babolat márkájú ütőjével, felveszem, leviszem. E néhány percben is anekdotázik, például arról, hogy futballista korában ő már alkalmazta Messi cseleit, Ronaldo csavart szabadrúgásait. Majd amikor kiszáll, még megkérdezi: kérsz pályát a hétvégére is?
Naná, hogy kérek, s tudom ő ott lesz és oktat. Gyereklányokat, gyerekfiúkat. Türelmesen áll mellettük, lábuk mellé ejti a labdát, százszor-ezerszer. S közben mesél. Az óra végén hátára veszi ütőjét, kissé már bizonytalan lépésekkel elindul felfelé a dombra, ahol lakik. Ha jól tudom idén lesz hetvenöt éves.
