A XX. század közepén voltak az ún. szövetséges hatalmak, amelyek a legyőzőtt központi hatalmak legnagyobbikát 1945 és 1961 között szépen fokozatosan ketté osztották. Mégpedig úgy, hogy az állam területét kétharmad-egyharmad arányban, míg fővárosát kb. hasonló arányban osztották meg. Álmom szerint nem jól tették, mert itt is, ott is maradtak ide vagy oda húzó-szimpatizáló embercsoport maradványok. Sokkal jobban és álmom szerint igazabban tették volna, ha egészen másként döntenek. Minden várost, minden falut, minden termőterületet, minden természeti képződvényt és ezzel persze minden ott lakó népességet ketté osztanak. Lett volna Nyugat Hamburg - Kelet Hamburg, Nyugat München - Kelet München, Nyugat Rajna - Kelt Rajna, Nyugat Berlin - Kelet Berlin (ja ez lett). És így tovább. Persze épült volna sok-sok fal és kiépült volna sok-sok légihíd. Lett volna számtalan Checkpoint Charlie, vagy nem Charlie. Ezen kívűl még sok minden lett volna, de leginkább az lett volna, hogy nem lett volna hatalmát falakon negyven évre megalapozó hatalom, mert a sok ember, miután felépítette a falakat, ha meg is pihen egy pillanatra, bizonnyal azonnal rájön: azok nem átjárhatók és ez még sem jó így. És ez még sem a lehető világok legjobbika. És sokan eképpen gondolák, mert a falak másik oldalain maradtak szerelmeik, családtagjaik, barátaik. Eképpen másnap kezdődött volna a bontás. És a boldogság, miután Kennedy világgá kürtölte volna: Ich bin ein Berliner, Münchener, Hamburger (sic)....
De valahogy ez mára mégis megvalósult, létező valóság. Arra ébredtem, hogy JFK egy másik országban - amely egyébként az idők folyamán az előzővel unióra lépett és amely éppen, hogy nem akar nehéz (de még könnyű lovasságot sem küldeni utóbbira) - azt kiáltja világgá: Ich bin eine ungarische! I am a Hungarian! Én egy magyar vagyok!
