Karajos Gáspár nosztalgiája
Reggel óta kint ült Gáspár a ház előtti árnyékot igen, de szárazságot többnyire csak itt-ott adó házának elöregedett fedett teraszán. Egész nap esett az eső, hol erősebben, hol csak szemerkélőn. A mennyei víz át-átcsurgott a régi nádfedeles tetőn, amely fedte a keskeny, néhány méter hosszú és csak fél méter széles gangot. Gondolkodott Gáspár, mit tehet népes családja megélhetéséért egész nap? Közben a szivárgó eső áztatta ingét, bár ez nem zavarta, mert meleg, nyárias meleg eső esett. A langyossá szelídült égi áldás kellemesen csurgott le hátán, majd a rövid áldásszünetek alatt ruhája meg is száradt a gyorsan vonuló felhőket időnként felváltó napsütés melegében, hogy a következő zápor okozta csepegés ismét nedvesítse ingét. A kopottas tetőn különösen ismerős dallamú jövő-menő zápor ütemes, szinte zenélő kopogása eszébe jutatta rég nem használt hegedűjét.
Előkereste külső létráról megmászható padlásán a valamikor gondosan elcsomagolt zeneszerszámot. Még megvolt mind a négy hújra. Megpendítette. Hamisan sírt a hegedű. Pengetve, fülre hangolta fel. Lassacskán ismerős hangokat adott az öreg hangszer. Kereste a vonót, de sehol sem találta. Így hát pengetve zenélt magának tovább. Megdagadt kemény ujjai nehezen találták meg a megfelelő hangokat. Sötedett mire a régi dallamot megtalálta., amelyet valamikori bandájával oly sokat játszott. A legtöbbet ezt a nótát rendelték tőlük, s ha nem volt rendelés, akkor azért játszották, mert ezt szerették legjobban. A holdfényben képszerűen felderengtek előtte a banda tagjai: a cimbalmos, a brácsás, a bőgős. Képzetében megelevenedett, hogy zeneszerszámaikkal a szomszédos kisváros közkedvelt kocsmájába naponta átgyalogoltak még naplemente előtt, a falatozó-múlatozó vendégeknek játszani. Egészen hajnalig. A vendégektől pedig csurrant-cseppent némi kereset. Mindennapi bevételük arra volt elég, hogy népes családjukat megetessék és házikóikat télen fűthessék. Elégedettek és ma már úgy gondolja boldogok is voltak, mert zenéjük tartotta őket életben. Másra nem is vágytak, másra nem is költöttek. Legfeljebb nagynéha elszakadt húrjaikat cserélték, hogy másnap is kiszolgálhassák művészetükkel mindennapi közönségüket, akik bódultságukban ígényelték szolgáltatásukat.
Négyszer is belekezdett kedves nótájukba, egyszer a cimbalmosért, egyszer a bőgősért, egyszer a brácsárért. Értük, akik már sok éve egy másik, égi zenekarban húzzák vendégeiknek a talpalávalót. Rendelésük szerint, hol szomorúan, hol vidáman. Az ő hegedűszója, amelyet negyedszer most már csak saját magának pengetett nem vidáman, de szomorúan és sztakkatóban, arról szólt, miről oly sokszor régen: „a füredi annabálon szól a zeneszó, inkább lenne dinom-dánom, nagy-nagy dáridó....”
Karajos Gáspár aznap éjjel többször is elpengette öreg hegedűjén kedves nótájukat, majd az éjszaka hűvösén befűtött vele kis háza sparheltjében, hogy alvó családja ne fázzon. Inge reggelre az elmúló eső után teljesen megszáradt.
Karajos Gáspár sosem találta meg elnyűtt vonóját és Füreden sosem járt .....
