auditur

Gáspár az új esztendő első napjának hajnalán utolsó fahasábjait rakta be sparheltjének pislákoló zsarátnokjára. Kishamar fellángolt a gyengülő parázs. Hőjénél fel tudta melegíteni a kanna vizet reggeli teájához. Zománcos bögréje aljába a közeli erdei tisztáson gyűjtött zsurlófű morzsalékot szitált, majd felöntötte a kannában forró vízzel. Családja még az igazak álmát aludta közös ágyukban, ahol esténként egymás mellé heveredtek, melegítve testhőjükkel a középre feküdt két lányt, jobbról apával, balról anyával. Magukat gondosan betakargatva naplemente után a valahonnan örökölt, elromlott, elkopott zippzárú méretes hálózsákjukkal. Gáspár ritkán aludt el a többiek előtt, mert azon gondolkodott félálomban, hogyan tudná a hosszúnak ígérkező tél során melegen tartani, legalább éjszaka, családját. A megoldást ezidáig nem lelte mert az álom mindig előbb találta meg, mint a megoldás, s ébredéskor sem jött rá mit tegyen, mit tehet.

Most is ezen agyalt, midőn – szokás szerint – sok forgolódás után kiszállt az álom szeméből és miután gondosan betakargatta a lányokat, kicsoszogott a konyhába, hogy felizzítsa a pislákoló zsarátnokot. Szociális fája a mai nappal elfogyott, az erdőben nem gyűjthet fát, tüzelőt, mert az lopás és elkobozzák a helyi erdőtulajdonosok emberei, s talán még eljárást is indítanak ellene.....

Lassan kortyolgatva itta a forró erdei füves teát, majd felkerekedett, hiába volt hajnali idő, barátja Vendel már biztosan ébren van és vele megbeszélheti problémáját, neki mindig vannak használható ötletei.

Vendel álmos szemeit dörzsölgetve jött ki a Gáspár közeledtét éles kutyaugatással kísérő barátja elé. Vendelnek mindig vannak jó ötletei, így most is: ha fa kell neked Gáspár, hát szerzünk, pár napja megbízott a polgármester, hogy a faluszéli dácsája előtti elszáradt hatalmas fűzfát vágjam ki. Azt is mondta, hogy a kivágott faanyag az enyém lehet. Ha segítesz kivágni, akkor felezünk. Gáspárnak tetszett az ötlet és mindjárt kért is egy fejszét barátjától, aki – mint jó barát – szintén magához vett egy baltát. Hamarost kiértek a falu szélére.

A polgármester akkor – hisz újév napja volt – nem tartózkodott kúriáján, hanem városi háza hálószobai ágyában fordult egyik oldaláról a másikra, ahogy az egész falu még az igazak álmát aludta az előző napi évbúcsúsztató dinom-dánom kiheverése okán.

A falu szélétől hosszú járásra volt a polgármesteri nemrég épített korszerű, dizájnos kúriaépület a falu központjától, így hamar megindított, dühödt bár nem túl szakszerű műveletük fejszecsattogása senkit nem zavart álmában, amely igaz a bőséggel fogyasztott malacpecsenyék és ráöblített italok hatását kiheverendő igen-igen mély is volt.

Azonban a barátok nem jól mérték fel erejüket, s a méretes évszázados fa törzsének fejsze általi kivégzésében jelentősen kifáradtak. Mit tehettek volna? A homlokát törölgető Vendel javaslatát - hogy majd másnap jókor folytatják a melót, hiszen az óriási fa nem megy sehová holnapig – Gáspár is megfogadta, már csak azért is, mert torkuk jelentősen kiszáradt. Ezért, és munkálatuk jutalmaként egyaránt vállukra vetették szerszámukat és elindultak meglátogatni az időközben bizonnyal kinyitott falu kocsmáját, egy-két fröccs erejéig, amelyeket persze Gáspár fizet, hiszen a projekt ötletadója, említette meg Vendel, megérdemel ennyit.

Felkerekedtek hát a kocsma irányába – Gáspárnak sem volt ellenére, mert a fejsze szinte kihullott kezeiből a megfeszített munka következtében – s fizetett örökös barátjának egy-két fröccsöt utolsó pénzéből. Na, de Vendel sem akart adós maradni, hiszen a faüzleten mégis csak közösen osztoznak. Így hát néhány fröccsöt ő is szponzorált. Ilyen módon telt el számukra újév napja, amely aztán korán rájuk esteledett, téli idő lévén. Midőn a kocsma zárásakor elváltak útjaik s ki-ki hazafelé vette útját, megegyeztek, holnap hajnalban befejezik a rájuk bízott fakivágási munkát és megosztják a rezsicsökkentésre alkalmas elsőosztályú, száraz tüzelőanyagot, ahogyan még az új esztendő első óráiban barátian megegyeztek.

Gáspár otthon boldogan zuhant ágyába, azzal a meggyőződéssel, már eztán nem kell tovább fáznia családjának, hiszen az óriási faanyag ráeső része is elég tüzelőt biztosít egész télire. Mély álomba merült, most még hamarébb, mint családja nő tagjai, mert végül is megtalálta a megoldást hetek óta nyomasztó dilemmájára . Olyan mély álomba, ami már hónapok óta elkerülte őt a közös hálózsák alatt.

Éjszaka hatalmas szélvihar kerekedett, oly hatalmas, amely átfútta Gáspár vakolatlan házának falait, de Gáspár nem ébredt fel mély másnapos álmából, csak mikor tűzoltó autók visítása és kisvártatva Vendel barátja kitartó dörömbölése kiparancsolta közös ágyukból.

Ébredj Gáspár, ébredj! A polgi házára rádőlt a korhadt fűzfa és beroggyantotta annak tetejét, mennünk kell menteni, ami menthető, nekünk is! Kiabálta Vendel a portája előtt. Gáspár az elsöprő szélviharban alig tudott kivánszorogni az utcára barátjához Miután megértette a helyzetet, mindketten lóhalálában futottak a polgi ingatlanjához, ahol azt látták, hogy a kigyengített törzsű hatalmas fa ráomlott a polgármester napelemes tetejű házára, darabokra törve azokat, sőt még a régi diófából faragott berendezést sem kímélte. Egy-kettőre átlátták a helyzetet és serényen segítettek menteni a menthetőt. Egész nap a tűzoltók keze alá dolgoztak eltakarítani a romokat, mint jó polgárokhoz illik.

Szorgos munkájuk jutalmaként megkapták a kidőlt fát, amit még a helyszínen felhasítottak tüzelőnek a tűzoltó szerszámok és a tűzoltók segítségével. Egykönnyen kerítettek lovas fuvart és ki-ki hazaszállítandó saját fűtőanyagát. A mentőalakulatok és a lovaskocsik távozásakor a polgármester tanácstalanul csóválta fejét és tanakodott magában értetlenül: miért éppen aznap fordult ki gyökerestül az a száz éve szilajul álló fa?

Gáspár azon a télen nem szenvedett már semmi hiányt a tűzifában. Bár ezen az is segített, hogy a tél viszonylag enyhe maradt. Napra-nap sikerült éjszakára jól bedurrantani a konyhai sparheltot. Szerencsére hasonló vihar sem kerekedett többé azon a télen, azon a tájékon.

Újévi akciójukról soha többé nem ejtettek szót Vendel és Gáspár, bár naponta találkoztak, szokásuk szerint, a falu ivójában szolídan fröccsözgetve, ha került erre pénzük, megbeszélve a világ és a falu fontos dolgait. Már amelyekről hallomást szereztek, szerezhettek......

Reggelóta kint ült Gáspár a ház előtti árnyékot igen, de szárazságot többnyire csak itt-ott adó házának elöregedett fedett teraszán. Egész nap esett az eső, hol erősebben, hol csak szemerkélőn. A mennyei víz át-átcsurgott a régi nádfedeles tetőn, amely fedte a keskeny, néhány méter hosszú és fél méter széles gangot. Gondolkodott Gáspár, mit tehet népes családja megélhetéséért aznap? Közben a szivárgó eső áztatta ingét, bár ez nem zavarta, mert langyos, nyárias eső esett. A szelíd égi áldás kellemesen csurgott le hátán, majd a rövid áldásszünetek alatt ruhája meg is száradt a gyorsan vonuló felhőket időnként felváltó napsütés melegében, hogy a következő zápor okozta csepegés ismét nedvesítse ingét. A kopottas tetőn ismerős dallamot idéző jövő-menő zápor ütemes, szinte zenélő kopogása eszébe juttatta rég nem használt hegedűjét.

Előkereste külső létráról megmászható padlásán a valamikor gondosan elcsomagolt zeneszerszámot. Még megvolt mind a négy húrja. Megpendítette. Hamisan sírt a hegedű. Pengetve, hallomásra hangolta fel. Lassacskán megint ismerős hangokat adott az öreg hangszer. Kereste a vonót, de sehol sem találta. Így hát pengetve zenélt magának tovább. Megdagadt kemény ujjai nehezen találták meg a megfelelő hangokat. Sötétedett mire a régi dallamot megtalálta., amelyet valamikori bandájával oly sokat játszott. Legtöbbet ezt a nótát rendelték tőlük, s ha nem volt rendelés, akkor azért játszották, mert ezt szerették legjobban. A holdfényben képszerűen felderengtek előtte a banda tagjai: a cimbalmos, a brácsás, a bőgős. Képzetében megelevenedett, hogy zeneszerszámaikkal a szomszédos kisváros közkedvelt kocsmájába naponta átgyalogoltak még naplemente előtt, a falatozó-mulatozó vendégeknek játszani. Játszottak napra-nap egészen hajnalig. A muzsika rendelőitől pedig csurrant-cseppent némi kereset. Bevételük arra volt elég, hogy népes családjukat naponta megetessék és házikóikat télen a leghidegebb időkben befűthessék. Elégedettek és ma már úgy gondolja boldogok is voltak, mert zenéjük tartotta őket életben. Másra nem is vágytak, másra nem is költöttek. Legfeljebb nagy néha elszakadt húrjaikat cserélték, hogy másnap is kiszolgálhassák művészetükkel mindennapi közönségüket, akik bódultságukban kézlegyintve rendelték a muzsikát.

Négyszer is belekezdett kedves nótájukba, egyszer a cimbalmosért, egyszer a bőgősért, egyszer a brácsásért. Értük, akik már sok éve egy másik, égi zenekarban húzzák vendégeiknek a talpalávalót. Rendelésük szerint, hol szomorúan, hol vidáman. Az ő hegedűszóját, amelyet sokadszor most már csak saját magának pengetett vályogháza tornácán. Se nem vidáman, se nem szomorúan csak érzelmes sztakkatóban, mint oly sokszor régen: „a füredi annabálon szól a zeneszó, inkább lenne dinom-dánom, nagy-nagy dáridó....”

Karajos Gáspár aznap éjjel többször is eljátszotta öreg hegedűjén egykori kedves nótájukat, majd darabjaira törte és befűtött vele kis háza sparheltjébe, hogy alvó családja a nyáreleji éj hűvösén ne fázzon. Reggelre a tornácon a felkelő nap melengető fényében inge-gatyája is megszáradt.

Karajos Gáspár sosem találta meg rég elnyűtt vonóját és valójában Füreden sosem járt .....

Kora nyáron költözött át. Két napja rakták ki albérletéből, amelynek díját nem tudta fizetni az elmúlt három hónapban. Kopott vulkánfíber bőröndjét és kottatartó dossziéját a szemközti tér közepén találta, amikor hazatért a szegénykonyhán elfogyasztott vacsorája után. Kulcsa már nem illett az ajtózárba. Megágyazott az egyik rejtőzködő padon és elkortyolgatta félig telt kannás borát. Nem esett aznap és nem esett másnap éjjel sem. Reggel érkeztek hajléktalan haverjai. Megmaradt aprópénzén vásárolt pár liter műanyag palackos bort. Segítői gyorsan beslukkolták és lassan-körülményesen átszállították holmiját a négy háztömbnyire lévő, napokkal ezelőtt megörökölt, egyszobás, házmester lakás udvari ajtaja elé. Körgangos, veszekedős, konyhaszagú ház volt. Valaki mindig bántott valakit. Valakit mindig bántott valaki. Ahogy gyerekkorában.

Volt kulcsa a lakáshoz, hisz itt nőtt fel. Akkor még két szobás volt. Egyikben anyja lakott és intézte a házmesteri munkát, másikban apja és ő a zongorával. A zongora alatt volt vacka. Ágya páncéltőkés Bösendorfer baldachinos volt. A szemközti falnál apja örökké megvetett ágya. Éjjel mindig üresen. Ilyenkor dolgozott. Kocsmazenész volt. Hajnalban érkezett haza és pár órát aludt, majd minden reggel együtt gyakoroltak két órát az iskolába indulás előtt. Néha helyette is. Tizenhat évig. Akkor léptek le, ketten apjával. Addigra már mindent el tudott játszani, amit az apa elé tett a kézzel másolt kottákon. Legtöbbet fejből is. Néha meg is dicsérte apja, csak egyetlen egynél soha. Rahmanyinov harmadik zongoraversenye volt az. Pontosan nem értette a kritikus, egyben türelmes szavakat: ehhez még kevés vagy. Pedig szerinte minden hang a helyén volt, szinte nem is tévesztett, hiszen napjában többször is eljátszotta. Csak hangszerétől búcsúzott egy simogatással, mert anyjától, aki mély, delíriumos álomban volt, nem tudott. A kulcsot azért hátizsákjába rejtette.

Hónapok múltán Svédországban kötöttek ki. Együtt fáztak évekig, együtt játszottak évekig, hol kocsmákban, hol kicsit jobb kávéházakban. És gyakoroltak a megkoplalt pénzen részletre vett zongorán, főként persze Rahmanyinovot. Egyik éjszaka apja, miután megint sokadszorra játszotta el a harmadikat, megsimogatta fia arcát és így szólt, most már zongoraművész vagy, én már nem segíthetek többet. Örömet fogsz szerezni az embereknek, szeretni fognak. Másnap reggel apja most már egyedül lépett le. Nem hallott felőle többé.

Játszania kellett itt-ott, a megélhetésért, de azt, amit legjobban szeretett, ezeken a helyeken nem engedték neki. Nem olyan volt a közönség. Már nem gyakorolt csak improvizált. Egy ilyen alkalom után valaki névjegyet adott neki és kérte, hogy jöjjön el egy meghallgatásra. Napokig gyakorolta a Rahmanyinovot megint, de nem tudta úgy játszani, mint ahogy apja instruálta, mint ahogy akkor, egyszer. Belekezdett megint és megint, de nem és nem jöttek azok a hangok. Nem ment el a próbára. Nem játszott többet azon a zongorán. Eladta, s árát vonatjegyre váltotta, hazáig.

Többé már más hangszereken sem játszott. Másolt kottát, ritkán tolmácsolt is, de leginkább az olcsó italokkal barátkozott. Barangolt a közeli utcákon, időnként megállt a régi ház előtt. De be nem vitte a lába. Egy szociális nővér találta meg olcsó albérleti szobájában és közölte vele anyja halálhírét és azt, hogy a közeli temetőben már el is temették. Még hetekig nem ment oda.

A régi ajtó előtt állt, s a hosszú ideje megőrzött kulcs kinyitotta. Belépett a dohos szagú elhagyatott házmesterlakásba. Akár egykor: szoba konyha, vetetlen ágy, az ósdi rozsdás sparhelt, rendetlenség, de hátul gondosan letakarva a régi páncéltőkés Bösendorfer. Leporolta, kicsomagolta, simogatta. Lenyomott egy billentyűt. Elhangolódva szólt, de szólt, megrezdült a húr. Aznap éjjel alatta aludt, meg az azt követő napokon is. Sok időbe telt, míg kijavította, felhangolta. Ezután leült elé és néhány harmóniát futtatott. Gyakorolni kezdett. Heteken át éjjel-nappal játszott. Ujjgyakorlatokat, néha rövidebb harmóniákat. De azokat csökönyös következetességgel. Ahogy akkor, amikor apja mögötte állt nap nap után. Megint és megint. Mindaddig, amíg az öreg hangszer ismét kezessé nem vált.

Utálták a szomszédok. Ordibálva hallgattatták volna el. Fenyegették. Rendőrt hívtak. Megdobálták az ajtaját. Beidéztették az önkormányzathoz. De ő csak játszott senkivel és semmivel nem törődve. A ház boldogtalan lakói egy idő után beletörődtek a változtathatatlanba. S talán, mert meg is szokták a napi szordínós zongoragyakorlatot. Végül ezek a hangok is belevesztek, beépültek a ház állandó kakofóniájába.

Egy augusztusi forró éjjelen kitárta a kis lakás ajtajának mindkét szárnyát és kitolta a Bösendorfert az udvar közepére. Leült örök játszótársa elé és lágyan elhelyezte kezeit a billentyűkön. Belekezdett a koncertbe. Rahmanyinov harmadik, d-moll zongoraversenyét adta. Gyönyörűen szólt az öreg mesterzongora. Tökéletes volt a régi bérház földszinti macskaköves udvarának akusztikája. És a csillagos éjszakai koncertterem fényei egyre másra gyulladtak ki, ahogy a lakók egymás után felkapcsolták lakásukban a lámpákat és csendben kikönyököltek az emeletes gangok korlátaira. Fényár és telt ház lett percek alatt, a szokásos zajok elmúltak. Mozdulatlanná és hangtalanná vált a spontán közönség. Miután az utolsó hangot is elengedte zongorájából, befejezte a világ legnehezebb zongoradarabjának bemutatóját a régi pesti bérház udvarán, hosszú percekig pisszenés sem hallatszott . Ekkor szálltak el anyja és apja, hullámzó vállairól. Szinte karmesteri intésre egyszerre fergeteges ováció, tapsorkán tört ki. Fejét a zongorára hajtva, hallgatta. Hazatért a zongoraművész.

Engem hívnak Tadeus Emanuelnek. Még van vagy hat nevem, de azokat már elfelejtettem. Az Úr 1533. esztendejében szálltam hajóra isten kegyelméből Spanyolország, Nápoly, Szicília királya, a német-római birodalom császára, V. Károly rendelésére, Flandria Calais nevű kikötőjéből, azzal a paranccsal, hogy találjam meg a világ végét. Azóta hajón vagyok, azóta keresem. Sokszor volt jó szelem, de sokszor kerültem viharba, amelyek az évszázadok során számtalan kikötőbe sodortak. Gyakran ugyanoda vissza, ahol már ismerősként fogadtak. Száz esztendő múltán Amszterdam kikötőjében találtam magam, ahonnan röviddel később ismét útra keltem, mert munkámmal nem végeztem. A bennszülöttek, ki tudja mi okból, elneveztek Bolygó Hollandinak. Legénységem sajnos a viszontagságok okán fokozatosan csökkent. Mára már egyedül vagyok a hajón, de hála császárom aranyainak és a kikötői népségek segítőkészségének, olyan fejlesztéseket végeztünk az egykori fregatton, hogy már egyedül is el tudom irányítani. Százegynéhány földi évvel ezelőtt éppen egy közeli naprendszerből vettem az irányt hazafelé, de kommunikációs berendezésem bizonnyal elromlott, mert a Föld nevű kikötő hívásaimra nem felelt. Pedig pontosan ott kell lennie, ahol a csillagtérképemen egykor bejelöltem. Relatív időm szerint évek óta ezen a helyen bolyongok, miközben tanácstalanul hajónaplómnak ezt a bejegyzést diktálom. Kérem, aki veszi az adást, adja tovább: Tadeus Emanuel, közönséges nevén Bolygó Hollandi jelenti, isten kegyelméből Spanyolország, Nápoly, Szicília királya, német-római császár V. Károly parancsát, ez időkig teljesíteni nem tudta, de küldetését folytatja. Egyedül is és magam nélkül is. Most már az idők végezetéig. Hívójelem: bolygohollandi@kiborg.com. 

Karajos Gáspár szép és gondtalannak ígérkező jövője tegnap végérvényesen szertefoszlott. Előző nap a Járásbíróság arra kötelezte, hogy kapujáról az öt cég cégjelzéseit távolítsa el, miután ezen vállalkozások székhelyeit - amelyek a falu határában lévő portájába kerültek három hónappal ezelőtt bejegyzésre - azonnali hatállyal törölni rendelte. Mindezt valami színlelt szolgáltatási kontraktusra hivatkozva tette. Az ítéletben az eljáró bíróság arra is kötelezte, hogy az úgynevezett székhelyszolgáltatási jövedelmét vallja be az adóhatóságnak és az ebből származott bevétele arányában fizessen meg összesen hatvanháromezer forint adót és huszonötezer forint eljárási illetéket.

Karajos Gáspár nem értette, hogy ő miféle szolgáltatásokat színlelt, hiszen mindent teljesített, amit tavaly decemberben a házában megjelent terepjáró autós kért tőle, aki valamilyen furcsa okból egy mérettel kisebb sötét öltönyt viselt. Engedte kerítésére felszerelni a fényes cégtáblákat, a krómacél postaládát és mikor a küldött megérkezett, pontosan átadta a leveleket, amelyek számosan érkeztek az új postaládába. Sőt - ahogy azt meghagyták neki – senkinek nem nyitott kaput, amikor személyesen állított be hozzá bárki más, aki nem megbízója, vagy küldötte. Mi több, neki is csak akkor, amikor az eljött a postáért és átadta kialkudott fizetését, a havi ötvenezer forintot, kis címletekben. Mindezt teljesen őszintén, ahogy ott erre felszólították el is mondta a bírónak. Most mégis megbüntették, fizetnie kell! Ugyan azt is elmondta a vele igen kedvesen bánó bírónak, hogy ez a pénz már régen nincs meg neki, mert az elmúlt három téli hónapban elköltötte azt népes családja élelmezésére és kis vályogháza fűtésére. Ily módon tudták átvészelni a hosszú telet. Most már azt sem tudja miből fognak megélni, ha ezt a jó kis munkát is elveszik tőle.

Őszinte feltáró vallomása ellenére is megfosztották megbízásától, sőt számára elképzelhetetlenül sok pénzre meg is büntették. Egyetlen lehetősége maradt immár, hogy felesége és három kiskorú lánya részére a betevő falatot valahogy megszerezze. Jelentkeznie kell a polgármesternél közmunkára.

Ezek a gondolatok és kényszerítő feladatok jártak a fejében, amikor ma hajnalban felkelt és a szobából, halkan, hogy családja négy nő tagját édes álmukból fel ne ébressze, szinte nesztelen bújt ki feleségével közös takarójuk alól és surrant át a konyhába. Néhány még megmaradt fahasábbal tüzet hevített a parázsló sparheltban, feltett egy lábas vizet, s míg az felforrt rágyújtott utolsó paklija egyik szál dohányára. A megmelegedett vízbe belemorzsolta az erdő szélén gyűjtött zsúrlófüvet, így készítve forró teát. Ez volt reggelije. Kortyolgatva itta meg, majd sietős léptekkel indult a községházhoz, ahol gyülekezni szoktak a napra nap közmunkára jelentkezők. Jó korán, hogy le ne maradjanak az aznapi köz érdekében végzendő fontos feladatokról.

Előtte már öten várakoztak a hivatal előtt, s csakhamar megjelent a falugondnok:

• Jó reggelt emberek, szerencséjük van, ma mindenki kap munkát. Négyen egy építkezésen dolgoznak, míg ketten kitisztítják a főút melletti árkot, levágják a gazt. Ki tudja használni a kaszálógépet?

• Én ismerem, az új stadionban is ezzel kellett a pályaszéli mezsgyét nyírni – jelentkezett Gáspár.

• Szálljon be a kocsiba – mutatott az épület előtt parkoló furgonra a gondnok – te is vele mégy – jelölte ki a legfiatalabb suhancot – a többiek mehetnek zulágerkedni az építkezésre. Ők is kocsira, szaporán!

Miután befejezte a rendelkezést maga is beszállt a furgonba, amivel először egy kúriaszerű épület építkezéséhez hajtott és leszállíttatta a zulágereket. Kezet fogott az ottani főnökkel és intett a négyeknek, hogy kövessék munkavezetőjüket. Gáspárt és a suhancot kivitte a falu határába, ahol átadta nekik a benzines kaszát és megmutatta, hogy aznap mit kell elvégezniük, majd közölte velük, hogy délután visszajön értük és ellenőrzi a teljesítményt. Akkor lesznek kifizetve, mert ő naponta perkál, de csak ha minden rendben lesz, ahogy meghagyta.

Gáspár egész nap meg sem állt. Csaknem ötszáz méternyi gazt vágott le, étlen-szomjan a fűkasza benzinmotorjának füstjét nyelve. Társa alig tudta követni, hogy a lenyírt zöldeket kigereblyézze a vízelvezető árokból, s boglyába gyűjtse a nyesedéket negyven-ötven méterenként. Gáspár végül még segített is neki a mezei rendet rakásban. Három óra körül érkezett meg a furgon.

• Elégedett vagyok a munkátokkal a mai napszámot megérdemlitek – szállt ki a kocsiból a falugondnok – és zsebéből egy nagy köteg pénzt kihalászva, mindkettőjük kezébe leszámolt kétezerötszáz forintot - itt írjátok alá, mert ez a rend és jöhettek holnap is.

A vezetőülés feletti napellenző mögül kivett egy nyomtatványt és megmutatta hol kell aláírniuk. A nevük melletti sorban négyezer volt írva. Ezt látva Gáspár azt gondolta a különbség bizonyára az adó, amit mindenkinek fizetnie kell, jutott eszébe a perében korábban eljáró bíró jótékony figyelmeztetése. Mindketten engedelmesen aláírtak, a fiú csak egy ikszet és egy ypszilont kalligrafált a megmutatott rubrikába.

Bepakoltak a furgon hátsó részébe. Gáspár orrát azonnal megcsapta az erős ételszag, amely az ott álló ételhordókból terjedt, amitől éhes gyomra ismételten nagyokat kordult.

A községháza felé mentükben elhaladtak az építkezés mellett is, hol reggel a másik négy közmunkást letették. Gáspár emlékeiben (hiszen mindenkit ismert a faluban) úgy rémlett fel, hogy az a telek a polgármester tulajdona, talán nem is olyan régóta.

• Egész nap csak lótok-futok percnyi megállásom sincs – mutatott a volánt fél kézzel elengedve az építkezésre a gondnok – ezekért majd csak estefelé kell jönnöm. Egy taxis semmi hozzám képest. Napközben két falu öregjeinek szállítom az ingyenebédet, kiporciózom nekik, csak meg nem terítem az asztalukat. Emellett titeket is szállítalak ide-oda, felvigyázom a munkálatokat. Naponta még ezen felül jönnek a vidd ide, vidd oka melók. Mindezt egyedül és persze fillérekért – nyúlt a műszerfalon oda-vissza csúszkáló pakli cigarettáért, kihúzott egy szálat, szájába emelte és meggyújtotta. Majd Gáspárhoz fordult hátra:

• Te Gáspár, van neked egy szinte felnőtt lányod, nem akar az dolgozni, s némi pénzt keresni?

• Bizony jól jönne egy kis kereset neki is, de amióta kikerült az iskolából semmi munkát nem találunk neki. Főnök mire gondol?

• Hát, ha megbecsüli magát, akkor eljöhetne nekem segíteni a kajaszállításban, a kiporciózásban, s előtte délelőttönként még a konyhán is elkélne egy kis segítség. Persze csak ha megbízható! Ő is kaphatna annyit, mint te az ároktisztításért. Küldd be, beszélek vele!

• Rendben főnök, nagyon rendes lány otthon is sokat segít az asszonynak a háztartásban.

• Gyere holnap vele korán, meglátom mit tehetek.

Hazafelé Gáspár még tett egy rövidke kitérőt a falu kocsmájába, ahol Vendel barátját is meghívta egy fröccsre, majd otthon az asszonynak átadta a megmaradt kétezret, hogy vásároljon be. Aznap lebbencsleves volt vacsorára, s kanalazás közben vidáman újságolta családjának, hogy holnaptól nem csak neki, nagylányuknak is lesz munkája, állandó keresete.

Hajnalban korán felébresztette a lányt, meghagyta neki, hogy takarosan öltözzön fel, s időben megjelentek a községháza előtt. Megkapták beosztásukat a jelentkezők, ki az építkezésre, ki a gyomtalanításra, ahová most Gáspár egyedül kellett menjen, mert a fiú – talán mert a friss keresetét teljes egészében még tegnap eldorbézolta egy hosszú éjszaka alatt – nem jelent meg. Lányát a falugondnok beosztotta a közkonyhára, s megnyugtatta Gáspárt, hogy gondja lesz rá. Karajos Gáspár boldog volt, hogy a még csak tizenhat éves, minden téren tapasztalatlan lányát nem kell elengedni a közeli nagyvárosba - ahová a lány egyébként nagyon vágyott - hogy dolgozhasson és segítse családját. Végre talált neki munkát helyben, az apja közelében. Mi több kettőjük napi legalább ötezres keresetével biztosítva látja öttagú családjának megélhetését, s meglehet a két fiatalabb lányt ismét elküldheti a szomszédos városi iskolába. Kicsit még abban is reménykedett, hogy lánya akár több fizetést is kaphat, hiszen az ígéret szerint két munkát is elvégezhet, főz és szállít is! Egész napszámos munkája alatt az elégedettség érzésével dolgozott, még annál is gyorsabban, mint tegnap.

Égett a keze alatt a munka, s már délre befejezte a kijelölt penzumot. S mert a motoros fűkaszáló géphez kimért üzemanyag is elfogyott, úgy gondolta az amúgy is nagyon elfoglalt falugondnoknak megspórol egy fuvart és gyalog teszi meg az utat a faluközpontba.

Gondjait feledve, könnyű léptekkel vette az irányt célja felé az országút mezsgyéjén, vállán a kaszálógéppel, kezében a kiürült benzineskannával. A mai két keresetből talán Vendel barátját pálinkával is meglepheti törzshelyükön, s este akár csirkehús is kerülhet családi asztalukra.

A falu határához közeledve az út szélén messziről megpillantotta a falugondnok furgonját, amely kissé megbillenve félig az előző nap kitisztított vízelvezető árkon parkolt. Meggyorsította lépéseit. Már közeledve látta, hogy a jármű ablakai erősen be vannak párásodva. Odaérve elcsukló, rémült sikításokat hallott. Megismerte tizenhat éves lányának hangját, mert ugyanezt hallotta, amikor szigorúságát gyakorolva, a tiszteletlen gyereket néha nap meg-megkergette portájukon.

Az autó szélvédőjéhez lépve óvatosan belesett. A kormányülésen lehúzott nadrággal egy férfi hátsót fedezett fel és alatta egy erősen kapálódzó lány szétterpesztett lábát. Azonnal felismerte lánya bordó cipőit, talppal az ég felé. Már nem gondolkozott. Feltépte az ajtót, s egy erős karmozdulattal kirántotta a férfit az aszfaltra. Tekintete a lányáéval találkozott, akit szintén kirángatott abból a hihetetlen pózból. Ráordított:

• Takarodj haza, futás!

A lány fehér köpönyegét visszaigazítva melléről altestére, azonnal futásnak eredt. A kirángatott falugondnok lendületből felkapta a Gáspár által elhajított benzineskannát és hátulról lesújtott a lánya után tekintő támadójára. Gáspár megtántorodott, de még látta, hogy a lány már jó messze elfutott. Megfordult, a gondnok ekkor ismét lesújtott a korábban keze ügyébe került kannával Gáspár fejére. Összeesett és elájult.

Sötét éjszaka tért magához, a falutól kilométerekre, az általa aznap kitisztított árokban. A fejét elöntő vértől alig látott ki szemén. Megpróbált felállni, de visszazuhant az árokba. Hanyatt fekve, résnyire nyíló szemein keresztül az augusztusi csillagos eget látta. Arra gondolt, hogy biztosnak vélt munkája és keresete megint véget ért, ahogy lányáé is. Lassan, karjaira támaszkodva mégis feltápászkodott vízszintes helyzetéből, szeméből kitörölte az alvadt vért. Lábai csak bicsaklósan engedelmeskedtek kitisztuló agya irányparancsának. Erősen dülöngélve indult el haza, a falu másik szélén lévő házába.

Remélte, maradt még valamennyi a tegnapi lebbencsből.

• Öt percünk van önökre – intett a cég egyik vezetője a négy fiatalember felé.

• Igyekszem. Készítettünk egy rövid prezentációt, ezt szeretném bemutatni az uraknak – így a fejlesztő csapat szószólója.

• Ha öt mondatban el tudja mondani, csak akkor kezdjen bele – szólt a tolókocsiban ülő és láthatólag nagyon beteg nagyfőnök – nekem ennyi elég, hogy lássam érdekel-e a projektjük bár azt hiszem, nem fog.

• Két éve dolgozunk rajta sajnos öt mondatban lehetetlen minden fontos részletet elmondani.

• Részletek nem érdekelnek, mindössze elvek, célok, eredmények. Nincs másra időm, viszontlátásra uraim – s azzal megfordítja elektromos székét a láthatólag haldokló öreg nagyfőnök.

• Kérem, várjon! Várjon, egy pillanatig – áll föl székéből a csapat kreatív mérnöke – van ön számára öt mondatom!

• Most már csak öt tőmondat – fordítja vissza székét a boss – kezdje!

• Tervezetünk egy virtuális időgép!

• Egy – számol vissza főnök.

• Üzenet a jövőbe. Egyedi feltörhetetlen kóddal. Jövőbeli saját magának, vagy célzottan bárkinek, vagy mindenkinek.

• Ez eddig kevés, de van még egy mondata.

• Bárkit beültetünk az időgépbe, persze csak virtuálisan – préseli ki kétségbeesett utolsó gondolatát az ifjú mérnök.

• Ez már bővített mondat volt. Nem érdekel – és most már ellentmondást nem tűrően fordítja meg elektromos székét a joystick-kal az öreg.

• Viszontlátásra uraim, ennyi – tereli ki a fejlesztő négy csalódott fiatalt a menedzser.

• Uram, itt van az orvosa – lép be az asszisztens a kiürülő irodába.

• Pár percet várjon – kormányozza székét a főnök íróasztalához és bekapcsolja gépét. Előkeres egy titkos aktát és átmásolja egy külső adathordozóra. A drive-ot kabátja zsebébe csúsztatja, majd kiszól az asszisztens hölgynek – Hívja fel az iménti fiatalembereket és hívja be őket holnap tizennégy órára hozzám. Addig senkit nem akarok látni! Az orvost pedig elküldheti. Már nincs rá szükségem – hangja állapota ellenére igen határozott.

Másnap a négy fejlesztő rendkívül izgatottan érkezik meg az előszobába, fél órával előbb a megadott időpontnál. Az asszisztens invitálására helyet foglalnak, de szólni sem mernek, csak várakozón kíváncsi tekinteteik keresik néha egymást. Amikor a fali óra éppen délután két órát mutat, egy sztentori hang szólal meg az asszisztens intercomján:

• Engedje be őket!

A már ismerős nagyfőnöki szobába lépnek egyesével, ahol az íróasztalra támaszkodó háttal álló és hátával is erélyt sugárzó alak fogadja őket. Határozott karmozdulattal kínál helyet. Hangtalanul helyezkednek el, perceknek érzik a feszült várakozást. A férfi, még mindig háttal szólal meg:

• Tegnap én is csak tőmondatban válaszoltam önöknek, amikor projektjüket elutasítottam. Azt mondtam, nem érdekel, de valamit nem tettem hozzá. Tegnap nem érdekelt, de ma már igen. Finanszírozom a munkájukat és én vagyok az első megrendelőjük. Az asztalon van a drive, az üzenetem, amit a rajta lévő információval, a pontosan megadott időpontban és helyre kérek továbbítani – mondta a még mindig háttal álló fiatalos és elegáns férfi – a megbízásomért annyit kérnek, amennyi szükséges. Még ma átutalom az összeget.

• Uram - áll fel bizonytalanul a csapat pénzügyekért felelős tagja – nagyon hálásak vagyunk nagylelkű megbízásáért, de nem tudjuk teljesíteni. Elgondolásunk csak fejlesztési tervezet és még idő kell ahhoz, hogy elfogadjunk egy ilyen megbízást. Az igazság az, hogy nem is tudjuk pontosan mennyi idő. Most azt gondoljuk hónapok, talán egy év, s nem is garantálhatjuk a sikert.

• Garantálniuk kell, mert szerintem önök képesek rá – még mindig háttal a férfi.

• Mi csak egy fejlesztéshez kértünk anyagi támogatást egy olyan fejlesztéshez, amelyben egyelőre semmilyen eredmény nem biztos – így a bizonytalanul szóló ifjú mérnök, láthatólag idegesen.

• Szavaik alapján azt kell gondolnom, nem tudják mire vállalkoznak.

• De, de, dehogyisnem tudjuk, csak még a munka elején vagyunk és sok nyitott argumentum van a fejlesztésben – már bizakodóbban a marketing és értékesítési ügyekért felelős társ – ezért jöttünk önhöz, aki már nagyon sok lehetetlennek tűnő projektet megsegített és sokat sikerre vezetett.

• Bízom magukban. Hatvan napot kapnak a rendszer kifejlesztésére és üzenetem elküldésére. Vállalják? Még egyszer nyomatékosítom, anyagi probléma nem lehet.

• Nagylelkű ajánlata megtisztel, de a hatvan nap biztosan nem elegendő. Ennyi idő alatt biztosan nem tudjuk megcsinálni, bárhogy is bízik bennünk, ilyen feltételekkel nem vállalhatjuk, bármilyen fontos is számunkra az ön támogatása. Őszintén ezt kell mondanunk!

• Azt mondtam, hogy bízom magukban? Tévedtem. Nem bízom magukban – mondja a nagyfőnök és egy kecses lendülettel szembefordul – tudom, hogy megcsinálják és bizonyítani is tudom, működni fog a rendszerük két hónapon belül.

Az elképedő négy fejlesztő barát látszólag ugyanazzal a nagyhatalmú férfival áll szemben, aki tegnap még haldoklott és elutasító volt, csak most legalább harminc évvel fiatalabban, egészségesen, fitten.

• Vállalják?

A történet ekkor kezdődik.

Tá homo erectus volt. Nagyon öreg, megélt már húsznál is több telet. A horda egyetlen tagja, ki még nem egyenesedett fel, többnyire négykézláb tette meg rövid útjait a barlangon belül. Szőrökkel bélelt vackától a tűzig, s vissza, ha már befalta a sült mamutot. Már réges-rég el kellett volna űzni a barlangból, de a horda mégsem tette. Hasznukra volt egyetlen különös képességével, kifinomult és szelektív hallásával. Sok-sok kőhajítási távolságból is meghallotta a hangokat, neszeket, zörejeket. Sőt halk vakkantásokkal, hörgésekkel, kézjelekkel azt is közölte a többiekkel, hogy préda vagy ellenség a távoli neszező, s hogy merre és milyen messze található. Füle életben tartotta a hordát. Ezért hát nemhogy nem kergették el, de a vadászó csapattal tartott mindig. A nagylábú kapta hátára és hordozta az egész portya alatt, s visszatérve a barlangba óvatosan hajította Tát, a horda fülét, a barlang egy eldugott szegletébe.

A horda valamennyi tagja mélyen aludt. Csak egy maradt fenn, a tűz őrzője. Bármennyire is ügyelte és táplálta a tüzet, a barlangba folyamatosan és dermesztően szivárgott a hideg. Kint hatalmas pelyhekben hullott a hó. Egyfolytában két hónapja. Lehetetlenség volt kimenni a barlangból. Húskészletük elfogyott. Csak a teljesen lerágott és már kiszáradt csontok kupaca árulkodott a nem régi bőségről. Hetek óta egy-egy maréknyi bogyón éltek, amelyet a nőstények gyűjtögettek a meleg évszakban. Ezért hát téli álomra szenderültek, napjában csak rövid bogyószemezgetésre ébredve fel.

Tá nem aludt, öreg lévén már nemigen volt rá szüksége. Feküdt a hátán és unatkozott, illetve még éberen fülelt, hogy ellenséges vagy fenyegető hangokra lel-e kint a messzi távolban. De a zord télben csak a hó esését hallotta, megkülönböztetve a száraz vagy nedves hópelyhek halk surrogását. Megfigyelte, hogy a hó sokféle hangon szólal meg. Vannak magas és mély hangok, vannak ütemes és ütemtelen hangok, amelyeket a barlang kijárata előtti tűz pattogása fest alá. Néha azt is hallotta, olyan távolról, ahová a horda hímjei is csak egyszer merészkedtek, s ahol ihatatlan ízű végtelen víz volt, hogy ez a víz egyszer mély hangon morog, máskor csilingel, mint a madarak. De azért többnyire csak unatkozott. És fázott, rettenetesen fázott.

Lassan, óvatosan, négykézláb a tűz közelébe araszolt. Érezte a meleget, érezte, hogy vén tagjait átjárja a hő. Egy fadarabot szeretett volna rátenni, hogy hevítse és hangosítsa a tüzet, de a tűznek őre egy mordulással és fenyegető kézmozdulattal elzavarta. Tá tudta a helyét a hierarchiában, ezért távolabbra mászott, a csontkupac mellé. Azért itt is melegebb volt, mint a vackában. Kezébe akadt egy üreges sípcsont. Szájához emelte, hátha akad még a belsejében valami ehető. Erősen szívta, fújta, de a száraz csontban már semmi sem volt. Azaz valami mégis, valami, ami nem ehető, de neki információ, olyan jel, ami az életét jelentette, a hang. Más volt, ha fújta, más volt, ha szívta. Tapasztalatból tudta, hogy a szélnek más hangja van a nagy fákon, a kisebb bokrokon, a lyukas korhadt fákon és a vesszőkön. Ezért tudott tájékozódni. Elcsent egy csiszolt éles ökölkövet a tűz mellől.

Egy egész napjába telt, míg sikerült lyukat fúrnia az állatcsonton. Éppen akkorát, amekkora mellső végtagjának első ujjbegye. Szájához emelte és belefújva megszólaltatta. Új hangot hallott éles füle. Fáradhatatlanul dolgozott a csonton és öt lyukat fúrt, éppen ujjainak megfelelőt. Már nem unatkozott, s már nem is aludt. Mikor elkészült munkájával, ujjait rátette a lyukakra és fújta a csontot, hol erősen, hol lágyan, s ujjai emelgetésével kereste az új hangokat. Hallása segítségével megjegyezte a kombinációkat. A hangokat így sorba-rendbe tudta rendezni. Akkor szóltak és úgy szóltak, ahogy ő akarta.

Egyszer, még a nagy hideg idején, miután a horda felfalta a maréknyi bogyót, hangos sípjelekkel magára terelte a figyelmet és a barlangrajzokhoz mászott. Ott fel volt rajzolva a horda minden tevékenysége, minden ellensége és minden vadászott prédája. Hol egyikre, hol másikra mutatott és mindnél más hangokat hallatott új szerszámával. Mindezt ismételte napra nap, egészen az olvadás bekövetkeztéig. Megértették, megjegyezték. Ezután Tá a nagylábú hátán sípjelekkel irányította a horda vadászatát. Sokkal gyorsabban és pontosabban tudtak a zsákmány után eredni, a veszélyek elől menekülni.

A következő télen már nem kellett az éhség és a hideg elől mély álomba menekülniük, mert hatékonyabbá vált a horda élete. Bővében voltak a húsnak és a ragadozók sem tudták megtizedelni a hordát olyan egyszerűen, hiszen időben és kellő távolból értesülhettek minden fontos jelzésről. Szaporodtak. Növekedtek. Erősödtek. S mivel nem kellett évszakokat átaludniuk, volt idejük gondolkozni.

Tá megtanította a szerszám elkészítését és használatát az ifjaknak, akik új meg új szerszámokat készítettek, mert új meg új hangokat akartak hallani. Edényekre feszítettek bőröket, íjhúrt pengettek, felfedezték az ütemet és a dallamot. Egymáshoz hangolták a fúvós, ütős és húros szerszámokat, most már együtt hallatták a hangokat és sokszor játszottak nem csak azért, hogy megmentsék vagy figyelmeztessék a hordát, hanem azért, hogy érzéseiket is közölhessék egymással.

Tá még három telet élt meg. Hallása már nem volt olyan éles, ezért nem tudta nagylábú hordozójának megfelelő időben jelezni a karfogú tigrist, amikor megint a nagy vízhez vezetett portyájuk. Csak csontjait találták meg az ifjú vadászok. Magas hangú sípként élte tovább a hangok adta életét.

Százhetvenöt év múltán meghívott fiam: kerekezzünk végig az akkor volt stációkon. Már amelyek, még megvannak. Korán érkeztem Pestre és a Körúton ültem bringám kényelmes nyergébe, s irány a belváros. Andrássy út a Bajcsy felé. A kereszteződésben rendőrök állítottak meg, mert jobbról-balra nagy tömeg vonult át előttem. Miután a hangadó tömeg eleje, trikoloros zászlóikat lengetve szervezetten és célirányosan elvonult, célirányukkal szembe, a Kossuth tér irányába fordultam. Kikerültem a tömeg maradékát, amely már nem oly tömött sorokban, inkább csendben és furcsán unott arccal követte a várost hangos jelszavakkal ébresztő menetük elejét. Előzékenyen engedtek el, látszott nem értik hova mehetek. Miért velük szembe? Kikerülendő a tömeget a Bazilika felé lefordultam. Azon a téren korán útrakelő turisták fényképezkedtek a bismarc-formájú, köpcös, fényesre simogatott hasú bronz csendőrszoborral. Mások a kávézók kiülőiben kortyolgatták a baristák reggeli különlegességeit.

Pár méteres kanyar onnan az Október 6. utca, hol éppen fekete autók suhantak szembe velem, hátsó üléseiken terpeszkedő regnáló eleinkkel. Gondoltam nem másért, mint hogy időben elfoglalják a Nemzeti Múzeum lépcsőit, ahonnan emelt kebellel harsoghatják az istenadta néphez aktuálpolitikai – kinek únos, kinek persze tetsző - kommunikációs panelszövegeiket.

Hamar elhúztak mellettem a kéken villogó tetőlámpás luxusautók, természetesen rám ügyet sem vetve, s máris elértem a megújított, letérkövezett, szobrait restaurált, Kossuth teret. A reggeli rávetődő napsugártól már messziről szembeötlött a fénylőn fehér, tiszta forradalmi kormányzónk kőszobra. Oda indultam, kerülgetve a késve érkező demonstrálókat, az újdonán alkotott – mély értelmet idéző - vizes árkot és a civileket terelő kordonokat.

Még mindig nyeregben, könnyed kormánymozdulatokkal kerülgetve a ritkuló tömeget, értem el és ültem le a főszobor talapzatára.

Amíg néztem a térkiürítés végrehajtását, vártam vajon Kossuth Lajos üzen-e? Vagy már üzent még egyszer?

Egyre erősebb, viharosabb szél fújt, ahogy március idusán ez általában természetes, hogy a közelgő tavasz egyre erőszakosabban átvegye hatalmát a gyengülő tél felett, kisöpörje annak alig látszó maradékait. Fáztam, hisz már nem tekertem a bringát, s állig felhúztam zippzáromat szélkabátomon. Fel-fel néztem az emelkedő napsugár irányába, remélve egy kis felmelegítést. A szél nem enyhült, maradt haragos, de odafújt valakit mellém a kőpadkára, s lendületében később még három másik áttetsző alakot. Legalábbis káprázatomban ezt láttam, midőn fiamat vártam a megbeszélt találkozóra. Az első halkan megszólított:

Szépapád vagyok fiam, hallgass meg: Akkor kevesen voltunk, csak néhány tucatnyian, de már reggel a Pilvaxban éreztük, hogy valami más következik. Ma valami más kezdődik. Szokás szerint az alanyi költők felolvasták előző esti alkotásukat, de amikor Sándor olvasott, szavalt, már kint az utcán is álltak és tudták a refrént, vele mondták. Pali tizenkét pontot fogalmazott hevületében, amelyet az utcán már sokan és sorról sorra tudtak. Együtt mentünk a nyomdába, mindenki velünk, mögöttünk. Hangosak, követelőzők voltak. Még érződött a nyomdafesték friss szaga, midőn kézről kézre járt a vers és a proklamáció. Követtek minket a múzeumkertbe. Volt valami új, valami lelkesítő, valami változás a levegőben. Senki sem akart haza menni, de az eső közbeszólt. Nem állt el, tán csendesült kicsinyét, de ebéd után még többen felmentünk a várba és mindenki velünk, mögöttünk. Együtt voltuk és szinte mindent elértünk, amit addig senki. Mi fiatalok, ifjak. Hitünk volt és reméltünk erőnk is. Később harcoltunk, harcolt velünk az ország sokadalma is, de alig másfél év után legyűrt a muszka túlerő. Erdély után menekülnöm kellett. Jártam Kossuth-al Amerikában, s Garibaldival Itáliában, de a forradalom lecsendesült, a magyar szabadság kifáradt és akkorra teljesen elveszett. Európa elhagyott...

Érintés nélkül vállamra tette áttetsző kezét egy másik árny. Csak hozzám intézett mondataira figyelmezhettem: Dédapád vagyok fiam! Szépapád reményeit akkor vesztettük el, midőn kiegyeztek eleink a Habsburgokkal. A koronázatlan magyar királlyal, s feladtuk mindazt, amiért eleink küzdöttek. Igaz talán honunk kapott némi engedményt, de nem létezett Magyarország már sem akkor sem soha többé az én életemben. Legfeljebb, mint behódoló gyarmat Európa közepén. Csakis Kossuth messzi idegenből küldött víziója adott nekünk némi reményt akkor, hogy lehet és kell földrészünk közepén egy szabad Dunamenti Köztársaság, de a nagyhatalmak ellenállásán elbukott minden. Valamennyi politikai vagy újrapróbált forradalmi kezdeményezésünk szép lassan elvetélt. Főként az orosz birodalom erőpolitikája okán. Függetlenségi gondolatunk akkor veszett el végleg midőn vezérlő csillagunk, örökös kormányzónk, Kossuth Lajos elhalálozott, Turinban. Nem tehettünk mást, nem volt már több és más erőforrásunk tenni, mert kollaboráló elitünk behódolt a birodalomnak és nem látta nemzetünk, hogy mindez hová vezet. Hová is? Egy bűnös és céltalan, nemzetvesztő világháborúba, nagyhatalmi érdekek kiszolgálójaként

Ekkor nagyapám, Pál alakja vette át a szót:

1890-ben születtem, elődeim okán hétszilvafás nemesemberként. Tanulni és dolgozni kényszerültem felmenőim politikai meggyőződése és ebből következő kirekesztettsége okán. Kitanultam a mezőgazdaságot és a saját kisgazdaságom mellett egy gróf nagybirtokán vállaltam gazdatiszti munkát, mígnem Ferenc Jóska 1915-ben elhívott hadseregébe és kivezényelt az orosz frontra. A dicső hadakozás helyett hamar hadifogságra jutottam. Szakértelmemre a muszkának is szüksége volt, így hát sok évig marasztaltak. Termeltem búzát, zöldséget, hizlaltam állatot, vetettem és arattam, hol a kozáknak, hol a kommünnek - mikor éppen ki volt a gazda.

Többször Svejkkel is találkoztam és együtt anekdotáztunk a légyszaros képről és a blitzkrieg-ről a Don menti falu kiskocsmájában. Terveztük italos bátran az akkor határok nélküli Kelet-Európából lelépésünket, s aztán valahogy mégis - egy utolsó sör után - elindultunk ténferegve, alig lakott rónákon át - megmaradt utolsó értékemen - a Doxa karórámon szerzett, két seggel megült lóval országnyi úttalan utakon. Több heti exodusunkat követően Kassa előtt váltunk el. Svejk barátom a cseh Budejovicébe, én a Jászságba tántorogtam haza. Akkor már más-más nevű országokba. Csak otthon tudtuk meg, hogy addigra emberek ezrei egészen másfelé tántorogtak ki.

Hazaérve üresen állt romos házamat találtam pusztán, hol a kurta ablakokon örökösen be-befújt a kora őszi szellő. A padláson meglelt kutyabőrrel takartam el a huzat útját. Nem ettem meg ukrán lovamat, inkább a kert leszedetlen, értéktelenül otthagyott aszalós gyümölcsein éltem. Hol fenyegetéssel, hol jó szóval, visszaszereztem szerszámaimat kúriámat kisemmiző szomszédaimtól. Munkát vállaltam lovammal élelemért, vetőmagért a környék parasztjainál. Valahogy túléltem a telet. Majd a tavaszt. Vetettem-arattam. Nyárutón már tőlem vették a búzát. A következő aratáskor már szinte mindenki nálam vásárolta a vetni valót, és egyre több falubeli napszámos nekem dolgozott.

Ukrán lovam már csak szabadon legelészett a kifutón, s ha oroszul szólítottam - igyi - nyerítve nyargalt gazdájához, hozzám.

A következő évben jött el hozzám a gróf. Részesművelést ajánlott, kérlelt, még le is térdelt előttem, hogy vegyem kézbe a nagybirtok igazgatását, ahogy régen. Ezt nem akartam, nem akartam már senki szolgája lenni, de a régi barátságukra tekintettel végül megígértem, hogy megvizsgálom a birtokot és esetleg meglátom, mit lehet tenni az elhanyagolt gazdasággal. Magamban persze tudtam, hogy az a nagybirtok szakértőn igazgatva valódi piaci lehetőség, hiszen ismertem minden parcelláját. Talán valahogy még meg is sajnáltam a dilettáns grófot.

Egy közeli reggel „igyi”, kiáltottam ukrán lovamnak. Együtt, egymás mellett elindultunk a gróf vidéki kúriájához. Eti, a gróf szobalánya nyitott kaput és kicsit félszeg, de mégis kacér mosollyal betessékelt. Magam elé engedtem őt, hogy mutassa az utat s szorosan követtem. Az a néhány méter örökre rabul ejtett. A lány magas karcsú termete, szőkébe hajló barna, kibontott selymes haja, kacéran ringó csípője, csizmás-hangtalan járása, rózsaszín karja, csaknem elfeledtette velem miért is jöttem.

A gróf meglepődött gyors, egyszerű válaszomon, de boldog volt, hogy van ki hamarost és értőn kezébe veszi birtoka igazgatását. Maga pedig mehet vissza a városba, élni azt az életet, amit – szerinte – megérdemel s amihez most már biztosítják a fedezetet. Ismét rálelt emberére, miután csak annyit mondtam, furcsán elfúló hangon: vállalom.

Vasárnap a heti vásáron találkoztunk Etivel. Felültünk a körhintára. Eti szoknyája lebbent a szembe szélben és boldogan kacagva, a lassuló-megálló hintából előtte pattantam ki és ő is leugorva kecsesen kitárt karjaim közé simult. Aznap hányszor és hányszor. A nap végén együtt sétáltunk, mögöttünk az ukrán lóval házamba. Szerettük egymást egész éjjel hányszor és hányszor. Hajnalban ölemben a fáradt-gyönyörű, meztelen Etivel kisétáltam a porta elé és csókoltam hányszor és hányszor. Lovam az ébredő nap felé bólogatva hangosan nyerített, hányszor és hányszor. E napon fogant Loránt fiam és megszületett kilenc hónap múltán, mint szerelemgyermek. Másnap kezességet vállaltam a gróf hatalmas bankkölcsönére, amelyet az mégsem a birtok fejlesztésére, hanem inkább kártyaadósságai törlesztésére fordított. A birtokomat, mint jótállóét a gróféval egyetemben, bár rövid idővel később, de jog szerint szintén elárverezték. Aznap ért el a gutaütés. Eti két évig elfogyó testemet egészen halálomig, odaadóan ápolta. Utolsó napjaim egyikén vettem nevemre – nézett szemembe a szellem – közös gyermekünket, apádat. Tudom nagyanyád lelkében szótlan-szerelmesen mindvégig őrizte annak a valamikori szerelmes napnak az emlékét. Testemet a birtok megmaradt kertjébe, az ukrán ló mellé temettette.

Már éppen szólni akartam, hogy Eti nagyanyámat én is jól ismertem, aki soha nem beszélt erről, de közbevágott nem rég elvtávozott apám jól ismert hangja:

Fiam, én sem tudtam tudatom ébredése előtt megismerni nagyapádat, apámat. Csakis nagyanyád elmeséléséiből. Szerelemgyerekként születtem és mostohaként nőttem fel egy jóhiszemű, de számomra idegen családban. Gyerekként éltem meg a második háborút, láttam mikor a megszálló németek, majd pár évvel később a ruszkik minden jószágunkat rekvirálják, hogy ellássák armadáikat. Később a háború után, amikor a fényes szelek fújtak hazánkban elküldtek iskolába, mint az új uralkodó osztály öntudatos gyermekét. Kollégiumban tanulhattam, ahol a politikai szemmináriumok ugyanolyan fontosak voltak, mint a szakismereti tárgyak. Pár évvel később mérnöki egyetemre a Szovjetunióba küldtek, hogy mi legyünk az új értelmiség. Pontosan ugyanoda, ahol nagyapád a nagy háború után, mint a monarchia megszálló katonája különös fogságban élte fiatal éveit. Kitanultam a szakmát, diplomás mérnökké váltam, de azt nem tanították, hogyan legyek hazánk hasznára, mert a legfontosabb volt, minden vizsgán, mi is az internacionalizmus. Ez alatt azt értették, hogy hogyan legyünk a muszka birodalom kiszolgálói, még inkább cselédei. Erre persze akkor még nem ébredtünk, nem éreztünk rá. Azt hittük felépíthetünk egy új igazságos társadalmat egy új országot, mert az új világ ezt is jelenti. El kellett hinnünk mindezt, mi mást tehettem volna? Mikor már jobban megérthettem volna mit jelent ez, sorozott katona voltam 56-ban. A forradalom alatt talán gyáván, talán reménytelenül, talán belátása okán, szélnek eresztett minket parancsnokunk, már tudtam - különösen midőn orosz tankok taposták ismét földünket, hogy nincs remény...És néhány év múltán jöttél te, majd testvéreid. Élnünk, boldogulnunk kellett. Hát meghunyászkodtam, tettem, amit egy családfőnek leginkább tennie kell. Ez volt a legfontosabb feladatom, de harminc év eltelt, s akkor már veled jártam nyolcvankilencben a reménykeltő ellenállási tüntetéseket, amikor valami új kezdődött megint egyszer. Ugyan azóta is sok év eltelt, s már nem vagyok veled, de mikor elmentem, hat évvel ezelőtt, ismét azt kellett éreznem, megint csak kompország lettünk, pedig volt legalább egy-másfél évtized, hogy ezt a karmát levesse nemzetünk magáról. Most már rajtad a sor, rajtatok a sor. Láthatod minden generáció megpróbálta levetni magáról a sok évszázadosnak is számolható rabigát. Nem tette, nem tettük. Sajnálom és szégyellem magam valamennyi elődöd tehetetlenségét, de előttetek még van egy új világ, ami nem más, mint Európa, legalábbis reményeimben ez látszik. Meg kell tennetek, amit megkövetel a történelem, akár egy új március 15-ével, vagy bármikor, de ne késlekedjetek, ha úgy látjátok. Hozzátok létre azt, ami nekünk nem sikerült. Fiad és lányod érdekében és segítségével. Mi erre nem voltunk képesek, talán gyengék voltunk, talán gyávák, talán – még itt mondott valamit, de már csak azt hallottam távolodó hangján: szeretlek fiam.

Apám szavai és őseim alakjai elvesztek elhalkultak az erős szélben, a megigézett alakok elveszni látszódtak a magasra emelkedő napsugarak okozta káprázatomban, meglehet talán csak a képzeletemben? Időalagutam bezáródott, agyamban mégis ott suttogtak tovább mikor fiam ismert hangja és lágy mozdulata eszméltetett:

Apu, gyere, mert elkésünk, tette vállamra kezét. Várnak a többiek. A találkozóhelyen néhány tucatnyian voltunk. Nyeregbe pattantunk és végigkerekeztük útvonalunkat a Ferenciek terétől a Vasvári Pál utcán a Jókai téren keresztül a Petőfi Múzeumig. Csendben. Csendben és szemben a forgalommal, a tömeggel. Végig közös utunkon az járt fejemben: ha már nem leszek itt, milyen üzenetet hagyhatok neki, megtettünk-e mindent annak érdekében, mit Petőfi és társai egykor követeltek, s egyáltalán meghallgat-e még? Vagy az időalagút végérvényesen bezáródott?

Egyre erősödött a szél. Vihar tört ki. Szemben a széllel kerekeztünk a célállomások felé szépapám, dédapám, nagyapám és apám alakjaival hátam mögött. Egyre felfelé emelkedőn és elhomályosulón fölöttem. Előttem felnőtt fiam. És még néhányan….

Utunk végén hazaküldtek. Hazamentünk. Kokárdánkat eltettük jövőre.