1979-ben még nemigen lehetett utazni arra, amerre akartál, szerettél volna. Addig még nem láttam a tengert, de nagyon érdekelt végtelensége, illata, s az apály-dagály váltakozása kergette fantáziámat. Hol láthatnám ezt meg frissen szerzett piros útlevelemmel? Legegyszerűbben, legközelebb mégis hol? Hol tölthetnénk mézes heteinket eskünk után ifjú feleségemmel, testközelből hallgatva a tenger hullámzását mialatt és folyamatosan (szinte) testközelből élvezhetjük legálissá előlépett kapcsolatunkat? Gyors döntés született, hát a Fekete tenger partján a baráti Románia legdélibb pontján Mangáliában, ahol remek az idő augusztusban, vagy szeptemberben, mindegy is.
Irány hát az Ibusz utazási iroda, ahol elkérték tőlünk az összes létező dokumentumunkat, többek között a házassági anyakönyvi kivonatunkat is, hogy legálisan közös szobát kaphassunk. Kifizettük a két hét szállást, megvettük a vonatjegyet (tour-retour, naná másként szoba sem jöhetett a foglalás). Váltottunk lejt, s vártuk a visszaigazolást, hogy mehetünk-e megelőlegezett pénzünkért, ahova kinéztük a nászutat. Megkaptuk és elindultunk néhány hét múltán a Keletiből.
A vonatút több, mint egy napot tartott, mert a viszonylat számos helyén volt megálló. Természetesen Erdélyen keresztül vezetett az út. Néha éberen, néha félálomban olvastam le az állomások neveit, amelyek románul voltak kiírva. Megálltunk – többek között – Segesváron, ahol az állomásépület homlokzatán a felirat így volt kiírva: Sighisoara. Percekig várakozott ott szerelvényünk. Hamrést leugrottam, hogy lábamat vessem, hol Petőfi egykor hősi halált halt. Constancáig vitt a nemzetközi „gyors”, ott át kellett szállnunk a Mangáliához vivő vonatra. Összességében mintegy negyven órás utazást követően megérkeztünk. De az ablakokon keresztül már láthattuk a tengert.
Szállásunk egy valóban partmenti, elég jó minőségű hotelben volt, csak kicsit kicsit veszekedni kellett a recepción posztoló egyenruhás emberrel, hogy mi tengerre néző szobát fizettünk. Volt nálunk forint, ami akkor konvertibilis volt arrafelé, na meg egy-két Amo márkajelű szappan, így hát elintéződött a megfelelő szoba.
A szállónak saját homokos starndja volt a tengerhez. Első útunk oda vezetett. Éppen apály volt, messze volt a víz, és messze volt a horizont is. A végtelenbe nyúlt. Máig előttem van az a látvány, s máig orromban az az addig ismeretlen illat....
Napjaink csodálatos egyhangúságban teltek. Hosszú éjszakák, későn kelés. Az előírt reggeli időpontját folyvást lekéstük, de hát nászútasok voltunk. Némi forint és szappan kenést követően, meg azért mert a főpincér nő ottani (ott dolgozó) magyar volt, a reggelink rendszerint megvárt. Kissé elhült rántottánk elfogyasztása után irány a part. Napozás, úszás, napozás, úszás, váltakozva sötétedésig. Néha egy-egy forró homokban forralt török kávé, hosszú zaccal. Este pedig, mint különösen megbecsült vendégek a szomszédos mulatóban múlattuk az időt. Ha elfogyott a cigim, magyar valutámért kötény alatt nagytitokban kihozott Kent-et kaptam az ott is felszolgáló, már ismert magyar pincérnőtől.
Itt találkoztunk a szintén VIP-vendégként kezelt Poci bácsival - aki becenevét méretes hasáról kapta - és kedves feleségével, akik Mangáliába nem vonattal, hanem saját vadonatúj Škoda S-105-os gépkocsijukkal érkeztek otthonról, aminek következtében bizonyos mobilitással rendelkeztek, már persze a lehetséges határok között. Barátkozásunk eredményeként, velük látogathattunk el a szomszédos – nekem akkor különösen hatalmasnak tűnő – tengeri kikötőhöz, Constancába.
Ettől kezdve estéinket is együtt töltöttük a tengerparti mulatóban, pezsgőzve és karibi jelmezes esztrád műsort élvezve, amelyekre nekem akkor még itthon nem lett volna anyagi lehetőségem, de ott ezt fillérekért megtehettük. Ilyen módon teltek napjaink.
Újdonsült barátainkkal délelőtt találkoztunk ismét – napra nap – a csillámló, sárga homokos tengerparton, amelyet előző este a dagály hordalékától cigány csapat tisztított meg, s gereblyézett simára.
Valamelyik sokadik napfürdős, delelőre járó, szunyókás napunkon hangós sikításokra rettentünk fel, midőn a tengerből egy – a fényekkel szemben úgy észlelhettük – szörnyeteg tört ki, s tartott felénk. Valamennyien felpattantunk napozó ágyainkról és rohanvást a hotel strandbejárata felé indultunk. Egy csuromvizes hatalmas vaddiszó emelkedett ki a lágyan hullámzó tengervízből, majd a homokos parton megállt. Lerázta magáról a vizet és malacvátában elindult a város felé. Pillanatok alatt nagyröfögve elhagyta a partot. Hová ment nem tudhattuk? Láthatólag jobban meg volt ijedve mint mi, a szunyókálásból felrettenők. Léptei nyomai a vizes homokban mélyen megmaradtak.
A vacsoránál, kedves magyar felszolgálő nőnktől suttogó üzemmódban értesültünk, hogy az állat ebbe az irányba talált magának menekvést a rá a közeli erdőben vadászók elől. A fővadász pedig a közelben portyázó román szocialista pártfőtitkár: Ceaușescu, a Kárpátok géniusza lehetett.
Még volt hátra néhány napunk a befizetett turnusunkból, ebből következően néhány VIP-ellátású vacsoránkból is, de vaddisznót nem rendeltünk. Még Poci bácsi sem, pedig ő nagy kedvelője volt a vadételeknek.
Mangália: „A rómaik idején itt volt a tengerpart legerősebb castruma, amely a régi Tomis városától délre az egész tartomány védelmét biztosította. Az egykori római erődítmény maradványai a mai napig fennmaradtak, a téglalap alapú vár faragott kőből épült, hosszanti oldalai észak-dél irányúak, a falak vastagsága megközelítette a két métert. A vár többször elpusztult, de újjá is építették, hogy védelmet biztosítson a külső támadások és parasztfelkelések ellen. Végső pusztulása a 6. században következett be, amikor az avarok megtámadták a várost. A szétrombolt vár maradványait 1960-ban tárták fel.
Az avarok támadásait követően a város majdnem teljesen elpusztul, kis halászfalu marad belőle, a 11. században bizánci uralom alá kerül, akárcsak egész Dobrudzsa. 1225-ben a települést a tatárok felégették, és egy kolóniát hoztak létre, ahol főleg ló és juh tenyésztésével foglalkoztak valamint a megmaradt kis számú görög halászokkal kereskedtek.
A 16. század elején mint az Oszmán Birodalom egyik új városát említik. Ebből az időből való az Eszmehán szultána-mecset, melyet 1525-ben nyitottak meg, s Románia legrégebbi máig is működő muzulmán imaháza. 1593-as útleírásokban jelenik először törökül Mankalja néven.
1878-ban Románia uralma alá került, és a nagy számban betelepített román lakosságnak köszönhetően az alig 1000-1500 lakosú település 10 000-es lélekszámú várossá nőtte ki magát. A második világháborút követően néhány évig katonai övezetté vált, az idegenforgalom teljes megszüntetésével. De 1954-től a kommunista vezetés újból engedélyezte a turizmus beindítását, az ezt követő két évtizedben sorban nyitották meg kapuikat az üdülőtelepek Mangalia körül: Jupiter, Olimp, Neptun, Saturn, Venus és Cap Aurora.”
