Én NEM! Én nem akartam ezt. Éppen harminc éves voltam, akkor. 1989-ben. Gyerekeim öt-hét. Apám hatvan, anyám ötvenkettő. Mindenkiben remény. Ma mindenki huszonnéggyel idősebb. Mondhatni emberöltővel öregebb. És senkiben sincs már remény. Pedig még élhetünk. Ki sokat. Ki keveset. Már nem beszélünk arról mi lesz holnap, holnap után, azután. Pedig még lehetne szüleimnek holnap, nekem holnapután, gyerekeimnek mindez és még azután. Csak megesz minket a sárkány és engem kérdeznek. Arról, amiről titeket is. Arról, amire én sem tudom a választ. Miért? Miért? Miért? Miért van ez? Miért vannak ezek itt? Miért vagyunk mi még itt? Mindent elrontottak, mindent elrontottunk. És akkor unokám rám mosolyog. Mondanám, de nem tudom: valahol szól a harang. A harang érted szól! Kicsim....Sajnálom.
