Valami kiáltásra ébredtem.
-Ébresztőőő, ébresztőőő, ébresztőőő – kiabálta a fejem melletti vekker, míg le nem nyomtam a gombot. Persze ilyen korán az embernek teljesen mindegy, hogy az óra csörögve vagy emberi hangon megszólalva ébreszti. Ha volt is különbség agyamig nem jutott el. A paplant lerúgtam magamról, hogy a hideg kiparancsoljon ágyamból.
-Ez fáááj, ez fáááj – susogta az ágynemű, miközben dörzsöltem szemeimet, hogy kimenjen belőlük az álom. Megint jó napom kezdődik - gondoltam – ha ilyen lassan távozik az álom agytekervényeimből. Igaz nehezen aludtam el a hosszú nap után éjszaka. Kigomboltam pizsamám kabátját és a székre dobtam. A fürdőszobában jó reggelt-et köszöntem magamnak a tükörbe, mire tükörképem kettőt vakkantott. Gyorsan kinyitottam a hideg vizes csapot - a kiömlő víz valami indulófélét sziszegett – és a vizet arcomra, felsőtestemre locsoltam. Farmerem engedékenyen vette fel lábam és hátsóm formáját és ingem is megadóan bújt a nadrágszíj alá. Ekkor jutott eszembe, hogy a borotválkozást már megint elfelejtettem, de arcomon végig simítva, úgy döntöttem, ez holnapig várhat.
-Neeeem szabad elkésni – nyikorogta az öreg kapu amikor, magam mögött bezártam s, a kulcs zsebembe csúszva – úgy bizony, úgy bizony – válaszolt neki csörögve.
Nagy levegőt vettem jóga légzéssel (has kidomborodik, váll felemelkedik, három ütemben) és szembe néztem a nappal. Ekkor valaki hangos, cuppanós puszit nyomott homlokomra. Közelemben nem állt senki, csak az idős szomszéd néni lépkedve közeledett a járdán, de ő is vagy száz méterre lehetett tőlem. Ekkor világosság gyúlt agyamban, hogy a csókot csakis egy fénynyalábtól kaphattam. Még egyszer szembe néztem a nappal. Nagyot tüsszentettem bizonyítva gondolatom igazát. Hirtelen vágyat éreztem a repülés iránt és e vágy azonmód szándékká erősödött bennem. Na azért persze nem a napig, mert hisz a nap az más. A naphoz repülni, nem lehet csak úgy, egyet gondolok és kész. Ha oda akarok repülni, akkor már este ezzel az elhatározással kell lefeküdnöm. De ez a vágy csak most támadt fel bennem. Így, hát elrepülök a virágkertészetig és amíg Krisztics néni hazáig tipeg-topog én már vissza is érek két szál szegfűvel. Kiterjesztettem a szárnyam, leguggoltam és huss, már szálltam is.
-Szia Péter, szia Péter - csipogták az ismerős madarak, verebek, cinkék, fecskék, míg jó reggelt-el köszöntöttek a tekintélyesebb galambok és rigók, akikkel egyébként nem is voltam tegező viszonyban. Én csak egyszerű főbólintással fogadtam az üdvözlést és haladtam tovább célom felé. A kertészet közelében először magasabbra kellett emelkednem, nehogy összeütközzünk a leszálló pályára álló Fokker géppel, majd rövid körözés után a kert végében földet értem. Szárnyaimat behúztam és a közeli fára akasztottam. A kertész kutyája, Kation már szaladt is hozzám, szájában egy velős csonttal, hogy, mint régi baráttal, megossza szerény reggelijét. Én elfogadtam a csontot Kationtól – aki azért Kation, mert gazdája a kertész csak másodállásban kertész, főállásban vegyész – és kiszívtam a velő felét. Csontot most nem kívántam, lévén kissé másnapos a gyomrom, amely nehezen emésztené meg az ilyen kemény eledelt. Közben Kation elmesélte, hogy Prága cica tegnap keresett a holnapi születésnapi házibuli ügyében.
-Jó, hogy említed – mondtam Kationnak – mert valami ajándékot kell Prága cicának holnapig szereznem. Ebből kifolyólag – üres zsebeimre hivatkozva – kutya barátomtól egy kis pénzt kértem kölcsön a jövő hónap elejéig, de ő azt mondta, hogy szintén le van égve, legfeljebb csak egy kis halpénzt tudna nekem adni a tegnapi vacsora maradványaiból. Igaz, nem kéne visszaadnom. Baráti készségét megköszönve a halpénzt elhárítottam, hiszen azt egyetlen üzletben sem konvertálják árura. Kation még meg akarta kérdezni: mi az a konvertálás, de én már siettem, hiszen Krisztics néni mindjárt hazaér. Gyorsan letéptem két szál virágot (szegfűt) és visszavettem szárnyaimat. Már a levegőben hallottam, hogy kutya barátom utánam kiabálja:
-El ne felejtsd, holnap Prága cicáéknál!
Krisztics nénit még a kapu előtt utolértem, ahol kulcsáért kotorászott feneketlen táskájában. Számban a két szál virággal leszálltam mellé.
-Jó reggelt Krisztics néni – mondtam és a virágot nyújtottam neki. Krisztics néni elvette és károgni kezdett, mint a varjak a vetésen. Ezen a válaszon kicsit meglepődtem. Mondhatni zokon is vettem, de nem volt időm a további cseverészésre, mert láttam órámon, hogy elszaladt az idő. Ismét levegőbe emelkedtem és a buszmegállóban szálltam le. Szárnyaimat beadtam a szemben lakó Simon bácsihoz, mert ma már úgysem lesz rájuk szükségem. A jó öreg brummogva megkínált egy pohár pálinkával. Az ital sziszegve csúszott le torkomon. Az öreg Simon még el akarta mondani – ki tudja hány századszor – miféle csodaszerként használták ezer bajra is annak idején a pálinkát, mégpedig az igazi jó gyümölcsből készült pálinkát, de csak végtelen brummogás jött ki száján. Ezért inkább búcsúztam és még fel tudtam kapaszkodni az éppen induló tömegközlekedési járműre. Az ajtóban őserdei hang kavalkád csapott meg. Csakhogy az állathangokat hallatóknak emberi formájuk volt. Ki hápogott, ki makogott, mások bőgtek és néhányan – mint a halak – csak tátogtak. Ahogy a tömegben furakodtam befelé, hogy az ajtó becsukódhasson, akaratlanul egy asszonyság lábára léphettem vagy, meglökhettem, olyan hangos rikácsolásba kezdett, hogy mégis inkább az ajtóhoz tapadtam. Karnyújtásnyira fiatal pár összebújva, halkan, dallamosan turbékolt. Távolabb idősebb úr és asszonyság, akár egy oroszlán pár, fülsüketítően ordított. Nem tudni egymásra, vagy csak a mellettük zsemléjét hangos csámcsogással fogyasztó és néha elégedett röfögést hallató, testes disznófejű úrra. Idáig értem a tájékozódásban, amikor valami ránehezedett vállamra. Egy fiatal férfi lába volt, aki a vízszintes kapaszkodón lajhármászásban éppen ideért. Másik lábát is a vállamra tette, mire akár egy collstokk, összecsuklottam. Szerencsére a férfi megnyomta a jelzőgombot és a következő állomásnál leszállt. Ennél a megállónál többen is leszálltak és így kicsit fellélegezhettünk a kocsiban. Az autóbusz nagy nyögésekkel indult – éltes korú járgány volt már – és mire felgyorsult könnyű dallamú slágert kezdett dúdolni. Lassan bandukolva, múlik minden óra tovább… énekelte egyre gyorsuló ritmusban. Mellettünk egy furgon húzott el, s a busz megszólította:
-Szia öcsi, vigyázz lapos a hátsód! –Kössz – nyögte az – baromira meg vagyok pakolva.
A furgon elhúzott mellettünk és a busz ismét dúdolni kezdett. Már éppen lezárult volna szemem az andalító dallamon, amikor járművünk hirtelen óriási nyikorgással leblokkolt egy keresztező Suzuki előtt. Az utasok között ismét feltámadt a hangzavar. Egy fiatal nő beleesett a mellette ülő középkorú férfi ölébe, mire az elordította magát és beleharapott a nő fülébe. Bármerre fordultam mindenütt hasonló jelenetek játszódtak le. Az ablakon keresztül pedig azt láthattam, hogy a buszvezető a szuzukis lábát harapdálja, az meg a harapós hátát karmolássza. Inkább gyalog megyek!
A közelben focimeccset rendeztek. Jegyet vettem és elfoglaltam helyem. Bár ez igazából nem volt ilyen egyszerű. A pénztár előtt letépték ingem egyik ujját és a másikat is elvesztettem, amíg a helyemre vergődtem. Na, nem baj, úgyis oly meleg van. Vártam a kezdést. Mellettem halk vinnyogás és diszkrét röffentés hallatszott , de amikor megjelent a kijáróban a két csapat a csöndes röfögésből és vinnyogásból fülsértő visítás és vonyítás lett, keveredve még más állati hangokkal. A pályára papír fecnik, flakonok és rothadt gyümölcsök (leginkább banán) repültek. Nem messze tőlem egy párnából szállt a tollpihe. Így volt ez végig a mérkőzésen, főként a bírói ítéleteknél és a góloknál. Az első gólnál én is felpattantam helyemről, mire egy jókora ütést kaptam a tarkómra, úgy hogy kis híján elájultam. A hármas bírói sípszó után berohantak a pályára és többen a rendőrök kutyáit harapdálták, a bírót űzték, a játékosokat tépték. Gyorsan leléptem. Ebédelni indultam.
Az első utamba eső étterem első szabad asztalához ülve kértem az étlapot. Mielőtt a majommozgású pincértől rendeltem volna kénytelen voltam egy másik, távolabbi asztalhoz ülni, hogy a szomszéd asztal társasága nem vegye el maradék étvágyam. Két hím, két nőstény félig-meddig már részegen, akik láthatólag igen jól érezték magukat. Mindezt bizonyítja a meglehetős jó étvággyal felzabált töltött káposzta és az utána végrehajtott nemi aktus.
Ebéd után kedvem támadott a dombok közé menni egy kis friss levegőre. Aznapi tömegközlekedési tapasztalataim arra intettek, jobb lesz taxival menni. Utolsó pénzemet adtam oda a sofőrnek, aki egészen udvarias volt, legalábbis a borravaló átadásáig, amit feltehetően kevesellt, mert éktelenül bőgni kezdett és a sarkamra csapta az ajtót.
Sántikálva indultam erdei sétámra, de a fájdalom hamar elmúlt. Most sajnáltam először, hogy nem hoztam magammal szárnyaimat, bár így is elég jól elbeszélgettem a le-leszálló erdei madarakkal. Hosszú gyalogtúrám közben alaposan elfáradtam, hiszen a repüléshez szoktam, ezért letelepedtem pihenni egy vastag törzsű fa tövébe. A napi megpróbáltatások után úgy éreztem magam az öreg fa lágyan simogató ölében, akár hosszú szeretkezés után női combok féltőn óvó szelíd szorításában. Félálmomban még hallottam az erdő altatószerű dallamos susogását.
Rossz álmom volt. Egy kutyafejű, emberi testű nőstény azt követelte, azonnal ejtsem teherbe. Én tiltakoztam, hogy ez lehetetlen, de ő váltig azt hajtogatta, hogy ez kötelességem és megöl, ha nem teszek eleget kívánságának. Tudtam, hogy nem tehetek kedvére, de meghalni sem akartam. Könyörögtem a kutyafejű nősténynek, hogy értse meg, lehetetlen, amit követel tőlem. Erre megragadott négy hatalmas kutyafejű és ember testű lény és rohanni kezdtek testemmel egy hatalmas barlang felé.
Arra ébredtem, hogy didergősen fázom. Sötét volt már. A hold is fönn járt égi útján. Telihold volt. Egyre hidegebb lett. Rohantam kifelé az erdőből, hogy megtaláljam az első buszmegállót, de az nem volt a helyén. Korom sötét lett volna, ha a hold nem világít, mivel sehol nem volt utcai világítás. Autók sem voltak, házak sem voltak. Előttem vagy száz méterre kutyaólak álltak rendezett sorokban. Számolni kezdtem – félelmemben mindig számolni kezdek – de oly sok volt, hogy mindig eltévesztette a szemem hol tartok. Újra-újra kezdtem. Hátam mögött hirtelen messziről jövő, de jól hallható robajt hallottam. Megfordultam. Még nem féltem így. A zaj egyre erősödött. Erőlködve néztem a hang irányába és egy sötét foltot vettem ki, amely fokozatosan növekedett. Közeledett, közeledett. A dübörgés kezdett elviselhetetlenné válni….
Már csak néhány méterre lehetett tőlem a beláthatatlan sereg, amikor agyam azonosítani tudta a látványt és a hallomást. Emberek rohantak velem szemben négykézláb, szinte megszámlálhatatlanul sokan. Az első sorok már el is értek. Néhány másodpercig még talpon tudtam maradni, ismerős arcok villantak fel a tömegből, mígnem az ellenállhatatlan erő engem is magával sodort. Én csak néztem magam után, kerestem magamat a távolodó sötétlő tömegben, de már tudtam, mindez értelmét vesztette. Végérvényesen elnyelt a szürke ponttá zsugorodott falka.
