Húsz éve járok ugyanahhoz a zöldségeshez. Kezdetben én válogattam ki az almát. Havonta húsz darabot. Szépet, pirospozsgásat, de nem túl érettet, ahogy mindenki szereti. Elégedett voltam, visszamentem. Szinte mindig havonta. Törzsvásárlóvá váltam. Persze vettem, ahogy a szükség diktálta, mást is. Ezt-azt, ami szükséges, de mesénk szempontjából az alma vezet leginkább a tanulsághoz. Havonta húsz darab. Nekem pont ennyi a kapacitásom almából. Nem sok idő múltán már várt az én zöldségesem a szépen csomagolt gyümölcsökkel. Nem kellett belenéznem a zacskóba. Szép volt és kívánatos, sőt zamatos. Évekig.
Teltek-múltak az évek. Mondjuk öt. Kezdetben csak egy-két szöttyedt gyümölcs volt a zacskóban. Később egyre több. Sőt volt olyan, hogy nem is húsz, hanem kevesebb. Néhány további év múltán már még több nem igazán szép és néha csak tizenhat-tizenhét darab. Persze az ára nem csökkent. A bizalom igen. Ismét magam kezdtem kiválogatni az almákat. Még találtam a tárolón húsz szépet, de sajnos egyre több időmbe telt azokat kiválogatni, mert az áru silányult.
Tavaly óta már nem hozzá járok. Néha ide, néha oda. Nem akarok törzsvásárló lenni. Pontosabban nem tudok. Nem érdemes.
Barátaim, ismerőseim panaszkodnak. Vállalkozásaik el-elvesztik azokat a vevőiket, akik korábban mindig jöttek és akikkel mindig meg tudtak egyezni. Egy ideje egyik sem jön vissza, mondják panaszukban.
Lehet, hogy én fogorvos vagyok. Vagy valami más. Mindegy is. Fél éve járt nálam régi zöldségesem. Két fogát kellett betömnöm. Négy árát számoltam fel neki a fizetéskor. Akkor mondta, hogy az asszony is bajlódik a fogaival. A jövő héten küldi. Azóta várom. Nem jön.
Állítólag nem tud beleharapni az almába.
