Enyhén behorpasztotta mellét és a labda lágyan lába elé hullott. Már nem nézett le. Erősen kopaszodó hátvédjét kereste, de még inkább várta. A hátvéd nagy lendülettel érkezett és hirtelen fékezett le a csatár előtt. Pillanatra megálltak. Hallották egymás zihálását és a publikum moraját is talán.
-Rutinos gyerek ez, ismer minden pengét, testcsellel nem rázom le - gondolta a csatár - Inkább versenyfutásra kell késztetnem. Meg kell próbálnom befelé elhúznom.
Jobbal alányesett a megszelídített bőrgolyónak, átemelte a becsúszó hátvéd sportszára felett és futni kezdett teljes erejéből. Még azt is meghallotta, hogy valaki a kispad felől bekiabálta: le az alapvonalig és centerezni! Mást gondolt. Még tíz métert vezette a labdát, amikor nyújtott lábakkal érkezett a keresztezni igyekvő hátvéd. Rálépett a labdára és ettől a vizes füvön nyílegyenesen a semmibe csúszott el előtte a tehetetlen-fékezhetetlen test. Szabad volt az út a tizenegyes pontig. Már csak a kapus állt az útjába.
........
Előtte váltott pirosra a villanyrendőr. Levette lábát a gázpedálról és csak motorfékkel lassított a zebráig. Puhán, egyenletesen lassítva állt meg a kocsi. Ezután kapcsolt üresbe. Csak egy élénksárgára festett hajú középkorú nő sétált át a soksávos úttesten. A motorház elé érve kicsit meghajlította derekát és belesett a szélvédőn. Vastagon volt rúzsozva a szája. A csatár ujjaival egy ritmust dobolt a kormánykeréken. Ez a ritmus és dallam már reggel óta benne volt, talán a reggeli, zenés műsorban hallotta. Tekintete elkísérte a nőt a járdaszegélyig, majd a műszerfalra tért vissza. Hazafelé tankolnom kell, gondolta, szinte üres a tartály. A lámpa zöldre váltott. Két utcával volt arrébb a pálya.
- Jó reggelt Matyi bátyám- lépett be a gondnoki szoba ajtaján.
- Korán jöttél fiú - tolta szája sarkába a csikket az öregúr.
A fiú, ez volt szavajárása. Valamikor, amikor még ő is aktív játékos volt, mindenki így hívta: a fiú. Talán mert olyan vézna volt vagy, mert valaki, valamikor elfelejtette a nevét. Régi história, ma már senki sem szólítja fiúnak, inkább ő a keret, számára fontos tagjait. A csatárt persze, már csak az öreg gondnok. Az érkező az elnyűtt bútorokkal zsúfolt szobácska egyik sarkában szerénykedő dohányzó asztalkára ült, ügyetlenül felbillentve a kerámia hamutartót.
- Tudod, Matyi bátyám mostanában nem tudok aludni.
- Baj az fiú. Aludni kell, az a legfontosabb egy futballistának - az öreg egy kagyló formájú fotelbe ült és lábait feltette az asztalra - Mi az oka?
- A csend. Ha nincs zaj csak saját szuszogásomat hallom és ez zavar, nem tudok elaludni.
Az öregúr cipőjének talpait figyelte. A szélei voltak letaposva. Eszébe jutott a gondnok búcsúmeccse. Akkor még labdaszedő volt és a futókörről nézte, hogyan kacsázik le a játékos kijáró irányába az a hatalmas, elérhetetlenül messzi tízes szám, az ólábakon. Most már évek óta ő viseli a tízes mezt és
babonásan ragaszkodik hozzá még az edzéseken is. Úgy képzeli ez a nagy egyes, mellette a nagy nullával, megvédi a sérüléstől.
- Mi lesz vasárnap? - törte meg a rövid csendet a gondnok.
- Jók. Nehéz lesz az X is, még itthon is.
- Azt mondják, a jobb bekk harapós mostanában. A te embered, fiú.
A csatár háta mögé nyúlt a hamutartóért. Játszott vele, fel-feldobálta, miközben még mindig a cipőtalpakat bámulta. Lábait keresztbe rakta, megreccsent a jobb időket látott asztalka, s a hamutartóval térdén egyensúlyozott.
- Igen kemény gyerek - mondta a cipőtalpaknak, majd felállt. Ismét nyikordult egyet a bútor. Két lépés és kezét a kilincsre helyezve, indult kifelé.
- Azt is hallottam, rátesznek a győzelmi prémiumra - szólt utána a mindig bennfentes öreg futballista-portás.
Már nyitva volt az ajtó, a csatár visszafordulva válaszolt:
- Mondták máskor is.
A büfébe indult. Lassan lépegetett a lépcsőn felfelé. Ezen az emeleten volt a szertár is. Ma először jutott orrába a cipők és a labdák ápolásához használt kenőcs szaga. Nagyon is ismerős ez az illat.
- Van főzve kávé, de ha, akarod csinálok neked frisset - mosolygott a csatárra a presszós nő, fejét kicsit oldalra billentve. Ilyenkor félhosszú, hidrogénezett frufruja eltakarta egyik szemét. Úgy vélte, így tetszik a csatárnak. Évek óta szeretett volna neki tetszeni.
- Jó lesz - mondta a csatár és leült a pult mellé egy bárszékre.
- Mi a jó, az hogy főzök, vagy a már kész?
- Ez is, az is.
A csatár a kávéfőzőnő frissen szedett szemöldökét nézte. A bal oldali picit keskenyebbre sikerült. A nő - kicsit rövidlátó volt - hunyorított, azt hitte a férfi a szemébe néz. Ettől még jobban látszott a szemöldökök közötti különbség.
- Akkor főzök egyet - a száj mozgása kisimította a szemráncokat, már nem fókuszált szemével és ettől a férfi arca hússzínű folttá mosódott.
- Addig megiszom a készet - artikulálták a szavakat a villanó fehér fogak az ajkak között - és kérlek, kapcsold be a rádiót!
Híreket mondott éppen az ismerős, kellemes orgánum: Irakban ismét kivégzések, Afrikában népirtások, Barack Obama kijelentette, Merkel cáfolta, valahova bevonultak, máshonnan kivonultak, békemenet, tüntetés, lelőtték, teljes nézetazonosságukat fejezték ki, merénylet áldozatává vált, felmentették, letartóztatták, kinevezték, visszahívták, lemondott, ....... A presszós nő a csatárt nézte, kezét a kávé automatán pihentette. Fröcskölve-prüszkölve csepegett a nedű. Mosolygó arcot rajzolt a tejhabbal a barna italra. Friss alkotását a férfi elé tolta. Egy népszerű dalt konferált a szintén fülünkhöz tartozó tenor hang.
Az ifista mászott fel a csatár melletti székre. Elfogódott köszönésfélét dünnyögött a válla felett. Érződött, hogy nem tudja, tegezheti-e a csapat sztárját, vagy magáznia kell.
- Szia, tegezhetsz nyugodtan - nyújtotta kezét a férfi.
- Szervusz - mondta alig hallhatón - csókolom Marika néni - fordította fejét az ifjonc a presszós nő irányába, majd gyorsan a saját köldökébe fúrta tekintetét. Ujjaival a zene ritmusát dobolta a pulton, hangtalanul.
- Kérsz egy tejeskávét? - kérdezte a férfi.
- Köszönöm, nem szoktam. Inkább egy kólát - válaszolta, elkerülve a csatár tekintetét, bár most már kicsit hangosabban.
Az ital sercegve ömlött a pohárba.
- Nem kell ám engem sem nénizned - koppantotta a pulthoz a kecses hosszú poharat a nő és ismét kicsit oldalvást nézett vendége szemébe. Az ifista enyhén elpirult.
- Kössssszönöm - sziszegte a pohárba.
A szénsav a szemébe vágódott, megkönnyeztetve. Elfordult, hogy ne vegye észre a másik kettő.
- A mester szólt már neked? - kérdezte ismét a férfi az ifjú focistát, miközben a kiürült csészét eltolta maga elől. Az alatta lévő tányér talpa megakadt a pult borításának illesztésénél és, a csésze csörömpölve bukott előre. Mindhárman utána kaptak. A nő érte el. Keze a férfiéhoz simult.
- A Mester? Velem még sosem beszélt személyesen - fordult meg, még mindig könnyét törülgetve a fiú.
- Szerintem ma fog. Vasárnap te játszol balszélsőt.
- Ugratsz - mondta a fiú és érezte, megint vér szökik az arcába.
- Dehogy, velem már megbeszélte. Mi leszünk ketten a csatársor. Én örülök neki, gyors vagy, nem vágod el vaktában a bőrt és jól is adsz be szélről. Jól megértjük majd egymást.
Az ifista nagyokat kortyolt a kólából. Zsibbadás indult el gyomrából, lefelé. A gondnok vágta ki az ajtót:
- Telefonon keresnek - intett fejével ingerülten a csatár irányába - bekapcsolhatnád néha a mobilod.
Mindig mérges volt az öreg, ha fel kellett állnia székéből és lábát le kellett vennie az asztalról. Alacsony volt a vérnyomása és valami jóga könyvben olvasott a fordított testhelyzet jótékony hatásáról, amelyet ilyen módon értelmezett. Régi érdemeire tekintettel még az elnök is elnézte lustaságát.
- Ki? - csúszott le a bárszékről a csatár.
- Nem tudom, valami női hang.
A presszós nő hirtelen sarkon fordult és beviharzott a raktárba. Csörömpölve vágódott össze mögötte a retró, apró fagolyócskákból készült függönyszerűség. A csatár elviharzott a gondnoki irodába. A telefonkagyló ingaszerűen lógott le a fali készülékről.
- Halló, tessék - szólt bele kissé zihálva a csatár.
- Siess haza!
- Szia! Mi van? - ismerte meg felesége hangját, amely most szokatlanul távolról jött.
- Gyere, jön a gyerek - sóhajtott élesen a beszélőbe az asszony.
- Tessék? Mi az, hogy jön? Hiszen még majdnem két hónap....- érezte, hogy izzadtságpatak indul gerincgödrén lefelé.
- Jajj, jajj, gyere máris - ordított fájdalmasan az asszony.
Lábbal rúgta ki a bejárati kaput. A kagyló oda-vissza súrlódott az oldalfalon.
............
Megpróbált egyszerre lépni anyjával, de lábai nem engedelmeskedtek az egyenletes tempónak. Gyakran kellett lépést váltania. Nem tudott előre nézni és nem is akarta a fejét forgatni. Tekintete anyja nagygombos, fekete cipőjét követte. Azok jelezték, hogy megérkeztek. Gyors felmérés után kiválasztotta a sír közeli legmegfelelőbb helyet, ahol majd fogadhatják a részvétnyilvánításokat és odavezette anyját. Felesége kisírt szemekkel diszkrét távolságban követte őket.
Figyelmére most már ismét nem volt szükség, ezért mereven az előre megásott gödör szélét bámulta. Feladata csak a szertartás végén lesz, kifizetni a sírásókat. Óvatosan megtapogatta zsebét, hogy ott van-e a boríték. Megnyugodott.
A búcsúbeszédek után a gyászhuszárok leengedték a koporsót és gyakorlott mozdulatokkal rálapátolták a földet. Csend volt, csak néha horzsolódtak kövekhez a szerszámok. Végül a fejfa is helyére került. Hozzá támasztották az özvegy koszorúját, s a többit a friss hantra sorakoztatták. Középre a nagyobbakat, köréjük a szerényebbeket, végül a csokrokat. Az erős szél kitépett egy lila szalagot és magasba repítette. Fekete, dőlt betűkkel volt ráfestve: végső búcsúnk, valamilyen család, de azt márt nem tudta leolvasni.
A közeli rokonság haza kísérte a gyászoló asszonyt. A csatár felesége poharakat hozott az asztalra és a konyhában kávét tett fel. Szótlanul megitták a közeli kocsmából beszerzett vörös bort, még egyszer részvétüket nyilvánították és észrevétlen távoztak. A csatár és felesége még egy óra hosszat maradtak. Az özvegy nem sírt, csak csendben ült az asztalfőn és két ujjával dörzsölgette szemeit, mintha fáradtságot akarna kiűzni belőlük.
A csatár, miután felesége elmosogatta a használt edényeket, megsimogatta anyja őszes haját, megcsókolta homlokát. A táviratokat a fontos iratok tárolására használt fiókba tette.
Távozásukkor az utca betonját már vastagon betakarta a hó, ahogy az autó szélvédőjét is. Indított és bekapcsolta a fűtést, majd leseperte a havat. Egy autóbusz nagy kerekei által kitaposott sávba kormányozta a bal oldali kerekeket. Alig nyomta a gázt, harmincnál többel nem is mentek.
Reggel felesége ágyba hozta a szokásos tejes kávét, s miközben kortyolta a forró italt, leült mellé az ágy szélére. Megvárta, míg kiürült férje pohara. Ölébe vette a tálcával együtt, majd így szólt:
- Most már egészen biztos, hogy gyereket várok. Egy hete kellett volna megjönnie.
Halványan rámosolygott férjére, felált, kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőzzön az éjszaka áporodott szaga. Belemarkolt a párkányra rakódott hóba és ügyetlen-kecses mozdulattal elhajította. A hógolyó hatemeletnyit repült és vékony hüvelyt maga után hagyva fúródott a makulátlan fehér dunyhába.
Kihűlt a szoba. A csatár kiszaladt a fürdőszobába. Beállította a megfelelő vízhőfokot, bedugta a dugót és leült a fürdőkád szélére. Levette pizsama felsőjét. Fojtogató sírás rázta egész testét. Sós ízű patak folyt szájába két oldalról.
Most jutott el tudatáig apja halála.
...........
Egy barna kabátos férfi ült vele szemben. Gallérja felhajtva, sála hanyagul hátra vetve. Magán felejtette téli öltözetét a jól fűtött váróban. Vagy lehet mégsem, mert időről időre, kiszaladt és gyorsan elszívott az udvaron egy cigarettát. Mikor visszatért, úgy tűnt fel vitatkozik magával, mert feje, nyaka, szeme összerándult-húzódott. Az egyik sokadik cigaretta előtt a csatár elé dugta a dobozt:
- Szívjon el egyet, jöjjön ki. Ilyenkor kell!
A csatár évek óta először most elfogadta a kínálást és kiment sorstársával az udvarra, de percek múlva mindketten visszatértek. A barna kabátos kigombolta felöltőjét és a padra hajította gondosan összehajtogatott, két méteres sálját.
A folyosón eltorzult arccal szülési ingerekre várakozó kismamák sétáltak le s föl. A kórtermeket elválasztó csapóajtó sűrűn vágódott ki és steril csomagokat cipelő nővérek szaladgáltak rajta keresztül. A tekintélyesebb madámok, vagy főnővérek, nem engedték himbálózni az ajtószárnyakat, gondosan, ütközésig engedték vissza azokat. A csatár feleségét felvevő madám szabályos hátraarcot csinált, miután meggyőződött az ajtó tökéletes csukódásáról.
Két ugrással mellette termett, de mielőtt szólhatott volna, az asszony felemelte jobb kezét és jóságos, de szigorú arckifejezéssel csendre intette:
- Halkabban fiatalember itt bent embereket hoznak a világra. Nem szabad felesleges ugrabugrával és zajongással megzavarni. Végzetes következményei lehetnek a fegyelmezetlenkedésnek.
A csatár feleségéről szeretett volna érdeklődni, de az erélyes madám elvette magabiztosságát és elfelejtette mit is akart kérdezni. Úgy érezte falnak ütközött. Ez a fal azonban valahogy mégis valamiképpen megnyugtatta.
- Csak percek kérdése és megkezdődhet a szülés. Azonnal itt lesz a főorvos úr is - a mondat végén a madám mindig felemelte a hangsúlyt. Így nem lehetett tudni, mikor fejezi be a begyakorolt sablonokból álló mondandóját. Ezért a férfi ott maradt az ajtó mellett, holott a halványzöld köpenyes egy balra át után már a folyosó ellenkező végén járt.
- Hagyja, itt nélkülünk is megy minden a maga útján - rezzent össze barna kabátos sorstársa hangjára - jöjjön, igyunk egy kortyot! Önkéntelenül is követte a kórházzal átellenes kávézóba.
A piszkos zöld ponyvával letakart zongora melletti ódivatú zenegép régi slágereket játszott. A pincérlány megértő mosollyal fogadta rendelésüket. Bizonyára minden nap találkozik itt szülő asszonyaikért izguló, bizonytalan hangú férfiakkal.
A második konyak után nem tudott ülve maradni. Lihegve állt meg a kórházi csapóajtó előtt. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy benyisson, hogy ölbe kapja feleségét, kirohanjon vele az utcára, hogy az úttesten keresztül, a nyikorogva fékező autók között cikázva hazavigye és otthon izzadó homlokáról elsimítsa a hajtincseket, arcát simogassa, hogy érezhesse: mellette van, óvja őt, vigyáz rá, átveszi minden fájdalmát, hogy őt rángassák a görcsök és közben persze mosolyog, ne lássák rajta a szenvedést, hogy felesége ne tudja milyen fájdalmas is a szülés.
De most is megállította őt a madám szigora, aki első tanítójára emlékeztette, akinek összevont szemöldöke az arczsibbasztó pofonokat, az égető körmösöket idézte, s akinek hangjától a legvagányabb osztálytársai is becsináltak, még a verekedős Pintye is.
- A főorvos úr akar beszélni önnel - így a madám.
Lépéseinek láthatatlan nyomában követte a kiviharzó orvost. Tenyere csurom víz lett, míg beléptek egy orvosi szobába.
- Foglaljon helyet - mutatott készségesen az egyik bőrfotelre a fehér köpenyes - és kérem, ne gondoljon semmi rosszra, azaz hogy semmi különösre.
A csatár ajkai összeragadtak a szárazságtól.
- Úgyszólván semmi szokatlan nem történt feleségével - mondta meleg hangján az orvos, aki összekulcsolt karokkal, egy másik fotelben helyezkedett el.
- Még nem indult meg a szülés? - préselte ki száján a kézenfekvő kérdést a csatár.
- Nem és egyenlőre, szerencsére nem is fog, mert hisz ez így is van rendjén. Fejlődnie kell még a magzatnak. Az asszonykának pedig pihenésre és rendszeres orvosi felügyeletre lesz mostantól szüksége. Ezért egy időre itt marad nálunk.
- Meddig? - még mindig rekedt volt a hangja, de már egyenletesebben lélegzett.
- Tudja, kinyílt a méhszáj, így bármikor spontán megindulhat a szülés, de mi ezt késleltetjük, amíg lehet, minden lehetséges módon és eszközzel.
- Értem. Értem - mondta nyugodtabban, de még bizonytalanul - Akkor most már végig?
- Attól tartok, hogy igen.
- És látogathatom? Szeretnék velük lenni állandóan.
- Hogyne, jöhet, amikor csak akar. Meglátja minden rendben lesz. Mi mindent megteszünk, ami módunkban áll.
..........
Első gondolata az volt, hogy elrúgja a kapus mellett külsővel a rövid sarokra. De az kiindult és elzárta a szöget. Meg kellett csinálnia a cselt. Ballal a jobb lábára pöckölte a labdát, majd onnan vissza. Másodpercek tört része alatt. Sikerült a hinta. A kapus elvetődött befelé, de ezzel el is veszítette minden esélyét a hárításra. Megkerülte az elfekvő, tehetetlen testet, a rövid sarok irányába és már csak be kellett gurítania. Még egy rövid tiszteletkörre is maradt ideje. Elsőként az ifista ugrott a nyakába, de hamarosan az egész csapat ott volt. A földre teperték, ölelték, csókolták. A nevét kiabálta kórusban az aréna.
Még akkor is zúgott a tapsorkán, amikor a kezdőkörhöz kocogott vissza. Boldogan integetett a VIP-páholy irányába, ahol a szülés óta először ült felesége is. Az asszony fejét kicsit félre billentve, mosolyogva hunyorított ünnepelt férjére. Mellette üres szék.
Ez volt a csatár első mérkőzése, amelyen nem volt ott apja.
