Azt hiszem magamról, hogy a múltból érkeztem. Nincs memóriámban semmi sem a közeli időkből, nincs információm, hogy most mi a teendőm. Ténylegesen arra sem emlékszem, hogy ma mit reggeliztem, s arra sem emlékszem, hogy most ki vagyok. Igazából pedig kellene, mert van bennem egy program, egy genetikai program, amely nem hagy nyugodni, amely belém vésődött. Nem látszik bonyolultnak. Csak megfejthetetlen még. Bináris kódban írták le csuklómra a belépési kódot. Olvasom, sokadszor, olvasom, de nem értem. Nullák és egyesek. A baj az, hogy nem tudom mik ezek a nullák és egyesek. Segítséget kell kérnem. Bár tudnám honnan és miként?
Fázom, mert meztelen vagyok. Még csak artikulálatlanul ordítani tudok. Fájdalommal jöttem egy számomra szűk alagúton. Felkaptak, lábamnál fogva lógattak, megmostak, majd meleg bioanyagra raktak. Ez jó volt. Ennem adott, miközben emberinek tűnő hangot hallatott . E biomassza hosszú időre bázisommá vált, megvédett, táplált, informált, felkészített, kódot olvasni tanított. Egy idegen rendszerben önzetlen bázisommá vált, míg forrásai ki nem merültek. Kellet nekem és próbáltam újraindítani számtalanszor, végül sikertelenül. Ezt a kódot nem közölték velem, bár szerintem kellett volna.
Valami mégis sikerült, átmenetileg. Más hasonló, biomasszával egyesítettem erőmet, s létrehoztam új küldöncöket. Erősek voltak, akár én egykoron, nélkülem léteztek, s duplikálták átadott erőmet. De csuklómra vésett kódom ők sem értették, csak egyet tehettek, kódomat megjegyezték.
Most már azt hiszem, mennem kell. A jövőbe. Vissza. Egy bináris kódot hagyok itt, s talán megértik, s megfejtik. Jeleket hagyok, s a múltból érkezve, a jövő hírnöke vagyok.
Nekik tán lesz idejük rá. Remélem. Különben mivégre voltam, vagyok és leszek? S ők mivégre?
