Tá homo erectus volt. Nagyon öreg, megélt már húsznál is több telet. A horda egyetlen tagja, ki még nem egyenesedett fel, többnyire négykézláb tette meg rövid útjait a barlangon belül. Szőrökkel bélelt vackától a tűzig, s vissza, ha már befalta a sült mammutot. Már réges-rég el kellett volna űzni a barlangból, de a horda mégsem tette. Hasznukra volt egyetlen különös képességével, kifinomult és szelektív hallásával. Sok-sok kőhajítási távolságból is meghallotta a hangokat, neszeket, zörejeket. Sőt halk vakkantásokkal, hörgésekkel, kézjelekkel azt is közölte a többiekkel, hogy préda vagy ellenség a távoli neszező, s hogy merre és milyen messze található. Füle életben tartotta a hordát. Ezért hát nemhogy nem kergették el, de a vadászó csapattal tartott mindig. A nagylábú, yeti kapta hátára és hordozta az egész portya alatt, s visszatérve a barlangba óvatosan hajította Tát, a horda fülét, a barlang egy eldugott szegletébe.
A horda valamennyi tagja mélyen aludt. Csak egy maradt fenn, a tűz őrzője. Bármennyire is ügyelte és táplálta a tüzet, a barlangba folyamatosan és dermesztően szivárgott a hideg. Kint hatalmas pelyhekben hullott a hó. Egyfolytában két hónapja. Lehetetlenség volt kimenni a barlangból. Húskészletük elfogyott. Csak a teljesen lerágott és már kiszáradt csontok kupaca árulkodott a nem régi bőségről. Hetek óta egy-egy maréknyi bogyón éltek, amelyet a nőstények gyűjtögettek a meleg évszakban. Ezért hát téli álomra szenderültek, napjában csak rövid bogyószemezgetésre ébredve fel.
Tá nem aludt, öreg lévén már nemigen volt rá szüksége. Feküdt a hátán és unatkozott, illetve még éberen fülelt, hogy ellenséges vagy fenyegető hangokra lel-e kint a messzi távolban. De a zord télben csak a hó esését hallotta, megkülönböztetve a száraz vagy nedves hópelyhek halk surrogását. Megfigyelte, hogy a hó sokféle hangon szólal meg. Vannak magas és mély hangok, vannak ütemes és ütemtelen hangok, amelyeket a barlang kijárata előtti tűz pattogása fest alá. Néha azt is hallotta, olyan távolról, ahová a horda hímjei is csak egyszer merészkedtek, s ahol ihatatlan ízű végtelen víz volt, hogy ez a víz egyszer mély hangon morog, máskor csilingel, mint a madarak. De azért többnyire csak unatkozott. És fázott, rettenetesen fázott.
Lassan, óvatosan, négykézláb a tűz közelébe araszolt. Érezte a meleget, érezte, hogy vén tagjait átjárja a hő. Egy fadarabot szeretett volna rátenni, hogy hevítse és hangosítsa a tüzet, de a tűznek őre egy mordulással és fenyegető kézmozdulattal elzavarta. Tá tudta a helyét a hierarchiában, ezért távolabbra mászott, a csontkupac mellé. Azért itt is melegebb volt, mint a vackában. Kezébe akadt egy üreges sípcsont. Szájához emelte, hátha akad még a belsejében valami ehető. Erősen szívta, fújta, de a száraz csontban már semmi sem volt. Azaz valami mégis, valami, ami nem ehető, de neki információ, olyan jel, ami az életét jelentette, a hang. Más volt, ha fújta, más volt, ha szívta. Tapasztalatból tudta, hogy a szélnek más hangja van a nagy fákon, a kisebb bokrokon, a lyukas korhadt fákon és a vesszőkön. Ezért tudott tájékozódni. Elcsent egy csiszolt éles ökölkövet a tűz mellől.
Egy egész napjába telt, míg sikerült lyukat fúrnia az állatcsonton. Éppen akkorát, amekkora mellső végtagjának első ujjbegye. Szájához emelte és belefújva megszólaltatta. Új hangot hallott éles füle. Fáradhatatlanul dolgozott a csonton és öt lyukat fúrt, éppen ujjainak megfelelőt. Már nem unatkozott, s már nem is aludt. Mikor elkészült munkájával, ujjait rátette a lyukakra és fújta a csontot, hol erősen, hol lágyan, s ujjai emelgetésével kereste az új hangokat. Hallása segítségével megjegyezte a kombinációkat. A hangokat így sorba-rendbe tudta rendezni. Akkor szóltak és úgy szóltak, ahogy ő akarta.
Egyszer, még a nagy hideg idején, miután a horda felfalta a maréknyi bogyót, hangos sípjelekkel magára terelte a figyelmet és a barlangrajzokhoz mászott. Ott fel volt rajzolva a horda minden tevékenysége, minden ellensége és minden vadászott prédája. Hol egyikre, hol másikra mutatott és mindnél más hangokat hallatott új szerszámával. Mindezt ismételte napra nap, egészen az olvadás bekövetkeztéig. Megértették, megjegyezték. Ezután Tá a yeti hátán sípjelekkel irányította a horda vadászatát. Sokkal gyorsabban és pontosabban tudtak a zsákmány után eredni, a veszélyek elől menekülni.
A következő télen már nem kellett az éhség és a hideg elől mély álomba menekülniük, mert hatékonyabbá vált a horda élete. Bővében voltak a húsnak és a ragadozók sem tudták megtizedelni a hordát olyan egyszerűen, hiszen időben és kellő távolból értesülhettek minden fontos jelzésről. Szaporodtak. Növekedtek. Erősödtek. S mivel nem kellett évszakokat átaludniuk, volt idejük gondolkozni.
Tá megtanította a szerszám elkészítését és használatát az ifjaknak, akik új meg új szerszámokat készítettek, mert új meg új hangokat akartak hallani. Edényekre feszítettek bőröket, íjhúrt pengettek, felfedezték az ütemet és a dallamot. Egymáshoz hangolták a fúvós, ütős és húros szerszámokat, most már együtt hallatták a hangokat és sokszor játszottak nem csak azért, hogy megmentsék vagy figyelmeztessék a hordát, hanem azért, hogy érzéseiket is közölhessék egymással.
Tá még három telet élt meg. Hallása már nem volt olyan éles, ezért nem tudta a yetinek megfelelő időben jelezni a kardfogú tigrist, amikor megint a nagy vízhez vezetett portyájuk. Csak csontjait találták meg az ifjú vadászok. Magas hangú sípként élte tovább a hangok adta életét.
