Mostanság fejembe került ez a szó. Persze elég jól ismerem a történelmét a Kádár-rendszer ellenállói irodalmában, nyomtatvány kiadásában, amely a hetvenes évek végétől datálja keletkezését. Ismerem a neveket, a kiadványokat, harcaikat, megpróbáltatásaikat, ezek lejegyzett irodalmát. De egészen másként van ez, másként van ennek genezise. Legalábbis számomra, aki ezt már a hetvenes évek közepén elkezdte. Beszámolóm arról szól hogyan lettem gimnazista koromban szamizdat-szerző, kiadó, terjesztő. Persze nem gondolom, hogy helyet kérek ebben a ma már történelmi arcképcsarnokban. Már csak azért sem, mert akkor szerintem minden véletlenszerűen történt, s a jelenség mibenlétéről semmilyen tudomásom nem is volt. Mindössze a tényeket jegyzem le, amelyek bizonyos folyamatok akaratlan kereszteződése folytán születhettek.
1974-ben már másodikos gimnazista voltam a budapesti Teleki Blanka Gimnáziumban, ahol kezdetektől fogva három dolog érdekelt. Elsősorban minél többet focizni, másodsorban minél többet csajozni, harmadsorban minél jobban megmutatni grafomán mivoltom zsenge eredményeit. Meglehet az idők során első két preferenciám felcserélődött, de legalábbis azonos szintre lépett. Bár most ez nem tárgya emlékezetemnek. (Vagy dehogyis nem.) Megjegyzem akkor nagyon is fontos volt, s olyképpen nyilvánult meg, hogy a tanítási órák szüneteiben valahogy a lánytöbbségű osztályok előtt volt mindig kikerülhetetlen dolgom. Később azért ez a jelenség sokat konkretizálódott…
Második év elején, harmadik preferenciám megvalósítása céljából az egyik nagyszünet alatt benyitottam az iskolaújság szerkesztői szobájába, ahol volt egy ósdi írógép, egy – később tudtam meg – sokszorosító stencilgép, néhány nálam felsőbb osztályba járó lány (mindjárt megéreztem, jó helyen járok) és az akkori diákszerkesztő, Gergely Gyuri.
Gyuri megörült nekem. Volt nálam néhány vers, vagy novellaszerűség, már erre nem emlékszem. A következő Telehíradó (mert így hívták iskolaújságunkat) lapszámát nagyjából félig én jegyeztem, mint szerző. Kábé négy hónap múlva a diákszerkesztő már én voltam. Igaz, nem is igen volt más jelentkező, s elődöm boldogan adta át nekem a posztot.
Megreformáltam újságunkat. Például lett impresszumunk, ahol megjelöltük a felelős szerkesztőt, ami persze egy tanár volt. Addig egy tornatanár érkeztemmel, irodalomtanárunk, Piroska néni vállalta, vagy kapta e pozíciót, ki tudja? Megjelöltük személyemet, mint diákszerkesztőt, s volt olvasó szerkesztőnk is, bár egy egyikőnk sem tudta mit jelent, valamint felírtuk a mindig változó, úgymond technikai munkatársakat. Ők voltak a lányok, akik legépelték a kéziratokat. Fontos volt számunkra, hogy legyenek ilyenek, mert bár semmivel jobban nem tudtak írógépelni, mint mi a fontos emberek, de mégis ezzel rangot adtak nekünk. Általában tanítás után készítettük az újságot, ami olyképpen történt, hogy a nekünk tetsző lányokat megkértük, segítsenek nekünk tengernyi szerkesztési munkánkban. Bevallom gyakran visszaéltem hatalmi helyzetemmel, s a munka után meg-meghívtam egy-egy technikai munkatársat a közeli presszóba kólázni. Az is előfordult, hogy későre fordult az idő a munka után és hazakísértem szorgos segítőnket. Erről csak ennyit ehelyütt.
Kitaláltunk rovatokat is, ahogy az illett egy újságnál. Ez azt jelentette, hogy a kb. tíz-tizenkét oldalas kiadvány fele a különböző KISZ-es gyűlésekről, alapszervi megmozdulásokról, egy-két oldal a gimnáziumi focimeccsekről szóló tudósítás volt, míg a fennmaradó részt az igazi kortárs irodalomnak szenteltük. Itt többnyire Pink Floyd, Rolling Stones, Beatles szövegeket közöltünk hevenyészett fordításban. A fennmaradó terjedelmet pedig diáktársaink verses és prózai megnyilvánulásainak szenteltük.
Szóval jól ment a lap. Kábé havonta jelentünk meg. Országos jelentőségű KISZ kongresszusok idején azért rendkívüli lapszámot is kiadtunk, hogy a fontos eseményről első kézből értesülhessen a telekis diáksereg. Példányszámunk ötven és száz között váltakozott, annak függvényében, mennyi papírunk és mennyi stencillapunk volt éppen. Merthogy ezeket, mint ellátmányt az iskolai igazgatóságtól kaptuk.
Már akkor is tudtuk, az iskolai demokrácia és a tájékoztatás is pénzbe kerül, ezért tettünk egy KISZ-felajánlást, hogy a szükséges matéria (nyomtató papír, stencíllap, ceruza, radir, írógépszalag, miegymás) költségét megtérítjük iskolánknak, s jó pénzért fogjuk árulni eztán a lapot. Ezért megjelenéskor a lapszámok mellé becsületkasszákat helyeztünk ki az iskola frekventált pontjain (értsd a tanári iroda elé). Két forint volt az ára. Olvasóinkat ez szerencsére nem fordította el a Telehíradótól. Ilyen formán két-háromszáz forinttal számoltunk el havonta igazgatónk titkárnőjénél. Emlékezetem szerint ezzel megtérítettük a költségek mintegy tíz százalékát. Persze ez minket nem érdekelt különösebben, hiszen már akkor (is) közhasznúak voltunk.
Mint említettem Piroska néni volt a felelős szerkesztő, ami azt jelentette akkor, ő volt a cenzor, aki jóváhagyta a megjelenő cikkek tartalmát. Valahogy mindig úgy fordult a helyzet, hogy irodalomtanárunk csak kinyomtatva látta a lapszámot, s valahogy mindig jóvá is hagyta utólag. Szerintem tudta, vagy bízott benne, működik az öncenzúra. Mi persze egyrészt azt sem tudtuk mi az a cenzúra, végképp, mi az az öncenzúra. Piroska néni mindössze egyszer érzékeltette velem, hogy nem kellene erőltetnem az írást. Ez nem is szeretett lapunk oldalairól szólt.
Harmadikos koromban szerettem volna indulni az országos történelmi versenyen. Abból a megfontolásból, hogy az első tíz vagy húsz helyezettnek – erre már pontosan nem emlékszem – az adott tárgyból nem kellett felvételiznie az egyetemen, s az előző évben egy felettem járó negyedikesnek ez sikerült. Az első feladat pedig egy esszé megírása volt. Gondoltam ez nekem nem lehet gond, hiszen nagy gyakorlatom van idestova az ilyesmiben. Miután beadtam jelentkezésemet, Piroska néni elém tette elődöm dolgozatát, olvassam el. Abban olyanok álltak: nagyapám vörös katona, apám partizán volt. Tudsz te ilyeneket írni, kérdezte Piroska néni? Mivel én még akkor őszinte ember voltam, s azt is gondoltam, hogy írásban csak az igazat szabad mondani, azt válaszoltam, nem. Persze sajnáltam, hogy apám nem volt komcsi meg ilyesmi és ezzel nem segíti fiát a boldogulásban, de le kellett tennem a könnyebb boldogulás útjáról. Valahogy ez a laza út, azóta sem jött össze. Mármint a könnyed boldogulás. Viszont Piroska néni ma is az egyik legfontosabb olvasóm a szociális hálókon és az irodalmi jellegű internetes oldalakon. Remélem, marad is még sokáig.
Mint eddigi elbeszélésemből is látható egyáltalán nem voltunk tisztába azzal a ténnyel, hogy a hetvenes években a sokszorosítás (értsd a stencilezés) nem volt legális cselekvés. Tisztázzuk mi is a stencilezés azok érdekében, akik még nem hallhattak erről koruknál fogva. „A legkorábbi sokszorozási eljárás a stencil készítése (stencilezés) volt, ezzel az eljárással gyenge minőségű másolatok készültek, kézi erővel (például étlapok, szamizdatok). Az eljárás menete nagyjából: a sokszorosítandó szöveget egy viasszal bevont papírlapra gépelték, majd a lapot stencilgép dobjára feszítették, és erről készültek a másolatok rotációs technológiával. Egy eredetiről pár száz másolatot lehetett készíteni.” Hát mai szemmel elég primitív eljárás, de nekünk akkor ez volt. (A fénymásolás még elérhetetlen, bár már nyomokban létező technológia volt, főként Európa ezen részén.)
Lapzártánk volt a Telehíradónál, de nem volt egyetlen stencil sem az iskolában. Jelentkeztem igazgatónknál az első tanítási óra után, s ecseteltem problémánkat. Hangsúlyoztam, hogy a KISZ felajánlásunk eredményeként már előre kifizettük a költségeket és, hogy evidens érdeke diákságunknak mielőbb értesülni az újságunkban megírt kiemelten fontos mozgalmi és egyéb hírekről. Valószínű a direktornak volt más fontos dolga is, így hát elutasítását nem közölte titkárnőjével, aki készséggel kiállított számomra egy megrendelő ívet és hozzá egy csekket a forgalmazó ÁPISZ nevezetű cég részére, húsz darab ilyen lapra, miután jeleztem neki, hogy igazgató úr engedélyezte a beszerzést. E dokumentumok birtokában osztályfőnökünk részéről azonnal felmentést kaptunk a délelőtti tanórák látogatása alól, hogy beszerezhessük az elengedhetetlenül szükséges anyagot.
Természetesen azonnal útra keltünk – a háromtagú diákszerkesztőség – hogy az ÁPISZ-tól beszerezzük szükségletünket. Először a közeli írószer boltban adtuk oda a dokumentumokat az eladónak, aki hátrament az irodába és kisvártatva jött vissza, azzal, nekik ilyesmi momentán nincs. Majd még háromba, míg a harmadikban elküldtek a központba, valahol a belvárosban. Ott is átnyújtottuk a megrendelőt és vártuk, hogy az eladó megint elküld valahová, valamilyen kifogással, de legnagyobb meglepetésünkre két kartondobozzal érkezett vissza, benne a gondosan csomagolt stencilekkel.
Négy lapszámra volt elég ez a matéria. Még négy alkalommal jelent meg ezek segítségével az iskolaújság, miután sikeresen áttérhettünk a fénymásolásra, mert egy szülő vállalta a sokszorosítást a cégénél már alkalmazott új masinán. Ilyen módon teljesen új grafikai megoldásokat is tudtunk alkalmazni a Telehíradó printjén, amelynek árát öt forintra emeltük.
Azt később sem tudtam meg, hogy iskolánk igazgatója értesült-e akciónkról és azt jóváhagyta-e, vagy csak átsiklott valamiképp a partizánkodásunk. Csak Piroska néni jegyezte meg nem sokkal az érettségi előtt, négyszemközt, hogy volt egy-két telefon, volt egy-két ….
Hát így lettem, így lettünk és csak így lettünk szamizdatosok.
Szóra sem érdemes.
„A szamizdat kifejezés orosz eredetű betűszó. A Гослитиздат [Goszlityizdat] (Állami Irodalmi Kiadó), Политиздат [Polityizdat] (Politikai Kiadó) és más hasonló, hivatalos kiadások mintájára alkotta Nyikolaj Glazkov orosz költő az 1940-es években a cам [szam] (ön-, saját) és az издательство [izdatyelsztvo] (kiadás) szavakból. A kifejezés arra utal, hogy a szerző saját maga adta ki az írását, vagyis nem kérte a cenzúrahatóság engedélyét.” Wikipédia.
