Karajos Gáspár április nyolcadikán korán kelt. Asszonya és öt gyermeke a másik szobában még az igazak álmát aludták. Jót húzott a konyhában rendszeresített kannás ivóvízből, majd magához vette fényes nyelű baltáját, amit a sparhelt melletti zugban tartott. Kiment vályogháza kis, kerítés nélküli, legyalogolt földes udvarába. Embereset nyújtózott, szemben a felkelő nappal és hunyorgó szemekkel nézett a telekhatáron felstócolt tűzifa halomra. Tegnap késő este hozták lovas kocsival, s mielőtt leborították volna, a hajtó bekiáltott:
- Gáspár, hoztunk neked jó sok fát, de mielőtt lerakodnánk, alá kell írnod egy papírt! Képviselőnk küldte neked, s csak alá kell írnod a neved. Nincs más teendőd ezután, csak annyi, hogy holnap az ikszet a neve mellett be kell húznod. Megígéred? Ha nem már megyünk is tovább és másnak adjuk a mázsa fát!
Gáspár megígérte, már hogyne tette volna. Éppen elfogyott a tüzelője. A hideg pedig még mindig tartott pedig már tavasz volt. Legalábbis a naptár szerint. Így hát létrejött az egyezség. Ő és családja ennyi tüzelővel talán kihúzza fázás nélkül a szokatlanul hosszú téli időjárást, s felmelegítheti egy másik jelölttől néhány napja kapott konzervcsomag egyikét-másikát. Alá is firkantotta a dokumentumot, amely már előre ki volt töltve nevével, címével valamint egy hosszú számmal, amelyről nem is tudta mit jelent. Még eszébe jutott, hogy a konzervesnek is ellenjegyzett egy ilyen listát, de ha ez az ára ezeknek az adományoknak, hát üsse kő!
Leborították a mázsa fát, s már ment is tovább a lovas szekér. Ők pedig gondosan behordták, halomba rakták. Gáspár pedig most, reggeli frissességgel, felaprított néhány tuskót és a konyha sparheltjében felélesztette a már csak éppen parazsló tüzet. A melegedő, lassan felforrósodó vaslapra feltett egy fazék vizet. Közel húzódott a tűzhelyhez, felmelegítendő tagjait. Rágyújtott egy, szintén néhány napja kapott pártlogós dohányra. A víz gyorsan felforrt. Beletett két sólet konzervet. Mire átmelegedett az étel, fel is ébredtek a gyerekek, és az asszony is. Vidáman megreggeliztek a meleg szobában.
Látta Gáspár, hogy családja számára ma is biztosított egy boldog napot, hát indulhat dolgára. Azonban volt még valami fontos, mielőtt elindulna. Elkérte a rajzot, amelyet legkisebb lánya egy iskolai feladatra készített a múlt héten: „Családom egy napja” címmel. Büszke volt kislánya szép, élethű rajzára, amelyen valamennyien, szeretetben körbeülték a családi tűzhelyet. Kicsit ugyan didergősen, mert a tűz csak pislákolt, de mégis együtt. A didergést remegő vonalakkal ábrázolta a kis művész, de ennek ellenére valamennyien jól felismerhetőek voltak. Gáspár még előkotorászott kabátjának zsebe mélyéről egy pártlogós zacskóba csomagolt szappant, s a még meleg főzővízben megmosta kezeit, arcát. Útra kész volt.
A közeli iskolában volt a szavazó helyiség. A főút plakátokkal volt tele, s a plakátokon rövid mondatos ígéretek, hogy kinek miért lesz jobb élete, ha erre vagy arra a pártra szavaz. Határozottan nyújtotta át személyi igazolványát az asztal másik oldalán ülő számláló biztosnak, aláírta a listát és megkapta a lepedő méretű szavazólapokat. Kicsit várnia kellett a fülke előtt, amíg végez az előző szavazó, majd belépett. Gondosan elhúzta maga mögött a függönyt. Gyorsan végzett. A névtelenséget és titkosságot biztosító borítékba helyezte kislánya alkotását, s azt dobta a szavazó urnába.
Hazatérve a sparhelt előtt, amelyben még parázslott a reggel meggyújtott tűz, zsebéből elővette az elhozott lepedőnyi méretű szavazólistát. Összegöngyölte, majd megkapatta a hőséget árasztó zsarátnok fölött és rágyújtott utolsó cigarettájára. Elégedett volt.
