Kiefer, az avatár
Napfelkelte előtt ébredt fel, ahogy minden nap. Sötét volt, amikor álomba merült és sötét, amikor felriadt álmából, azokból a tovább álmodott akciókból, amelyeket egész nap játszott a hálózathoz csatlakoztatott fejére illesztett inverterén. Automatikusan bekapcsolt a lakókapszulája északi falát beterítő audiovizuális hírcsatorna. Előző napi akcióit és eredményeit olvashatta rajta, s ellenőrizhette creditjeinek állását. Bőven elég pontja volt, hogy reggelit rendelhessen. A drón steril csomagolásban, ajtaja előtt landolva helyezte el a napi menüből kiválasztott, élettanilag kielégítő tápanyagot tartalmazó élelmet. Kis csomag volt, benne egy-két tabletta. Éppen megfelelően biztosítva mindennapi tevékenységéhez szükséges energiaszükségletét a következő rendelésig. Bekapta reggelijét és lezuhanyozott vízpárátlövelő fülkéjében. Kész volt belépni a játékba. Felvette a fejére méretezett négydimenziós képet biztosító konzolt és entert nyomott.
Kiefer, ez volt a neve a játékban. Valódi nevét igazából már soha nem használta. Volt persze egy azonosító csippje, amely tartalmazta minden születéskori adatát, így nevét, lakcímét, creditjeit, de ezekre semmilyen tranzakciójánál nem volt már szüksége, mert csak az évekkel korábban regisztrált niknevét kérte a rendszer, amikor kifizette a negyvenkettedik szinten bérelt lakókapszuláját, oda rendelt pizzáját (nagy néha más kajáját, pl. a szintetikus szusikat), vagy és leginkább, amikor belépett a programba, hogy virtuális életét élje. Ott, ő volt Kiefer, a bajnok, az ez idáig legtöbbször győző, s ilyen módon a vegetációs létét biztosító creditjeit megszerző avatár. A creditekkel finanszírozhatta életét, azt az életet, amit a program folyamatosan felajánlott neki egyre növekvő szintjéhez mérten. Régóta sok ilyet szerzett, amelyek segítségével virtuálisan bejárta a földet, ötcsillagos hotelekben lakott, s más avatárokkal ismerkedhetett. Többek között vágyait kielégítő, gyönyörű nőkkel. Persze tudta, hogy nem a való világban él, s a csodálatos nőideáljai csak virtuálisak. Vagyis mindez csak vetítés. Mégis szinte egész napját a hálózaton, a játékban élte. Hosszú ideje, hogy nem mozdult ki valóságos környezetéből. Nem volt rá szüksége, hiszen virtuális bankkontója fedezte a valóságos és létfenntartáshoz szükséges igényeit. Aludt, evett, lakott, de nem volt valójában más, csak egy felhasználó. Nem más, mint aki életét a virtualitásban éli. A programban pedig csak arra kellett ügyelnie, hogy ne semmisüljön meg, ne veszítse el felhalmozott kreditpontjait, mert akkor kizárták a játékból, s vissza kellett volna térnie a valóságba, abba a valóságba, ahol ő már nem volt más, mint a fogyasztó, olyan fogyasztó, akinek nincs semmilyen hitele, mindössze puszta létezése. Ez pedig már nem hajtott semmilyen hasznot a programnak, mert nem generált kapcsolati hálót, értékelhető szociális reakciót.
A program lényege pedig, nem volt más, mint a minél több inter- és reakció, amelyek virtuálisan generálják az igényt, azt a szükségletet, amely az internet nélkül nem is létezne. Hiszen a valóságos, fizikailag létező fogyasztó csak csökkenti az egyre szűkülő forrásokat. Ennek megfelelően a program elsődleges célja nem más, minthogy minél több résztvevőjét kizárja. A kizártak pedig magukra maradnak, örökre. Örökre egy olyan világban, ahol valójában nem volt rájuk semmi szükség, mert csak az erőforrásokat használják, létezésük sokkal több veszteséget, mint hasznot hajtanak.
Az alkotó olyan programot alkotott használóinak, amelynek megoldása lehetetlen volt. Előbb-utóbb mindenki egy olyan paradox helyzetbe került, ahonnan nem volt menekvés, ahol – bármilyen ügyes is volt a játékos – olyan mőbikus térbe került, hogy valamennyi virtuális életét fel kellett használnia, s a vége nem lehetett más, mint az előre tervezett, végső kizárás.
Kiefer volt az egyik legjobb játékos. Közel került a játék megoldásához, de nem tudhatta, hogy valójában nem is létezik ilyen, mert a rendszergazda folyamatosan módosította a feltételeket. Megmaradt utolsó életét használta, de megelőzte kizárását, s kilépett a játékból. Utolsó creditjeit arra használta, hogy megmentett vele néhány olyan felhasználót, akik vele harcoltak a játékban. Virtuális barátai szintén segítették egymást lehetőségeik átadásával, egyesítették erőiket. Közösen meglelték a forráskódot, ahol az egyesített erő megsemmisíthette az alkotó védelmi vonalát, s egy trójai faló vírussal a játékot megsemmisítették. Emberek milliói záródtak ki a programból.
A planéta számos pontján aznap sok felhasználó elhagyta lakókapszuláját, s elindultak az addig ismeretlen utakon, a gyülekezési helyre. Hosszú vándorlásuk során fel- és megismerték egymást, akiket azelőtt csak avatarjaik jelmezében láthatták. Új világ kezdődött. Még talán elegen voltak.
