auditur

Lehetnék akár Örkény, lehetnék akár Ionesco, mint ahogy sajnos nem vagyok, akkor sem tudnék ilyen valóságos és tökéletes abszurdot írni. Állok a kettős rendőrkordon között, középen. A Múzeum körút és a Kálvin tér találkozásánál. Legnagyobb nemzetteremtő ünnepünk napján. Alig hallok valamit is a hangzavarban, illetve pontosabban nagyon is hallok, de nem hiszek a fülemnek, s nem hiszek a szememnek sem. A múzeum előtt szinte csak lengyel katasztrófa-, bértúristák. Lengyel nemzeti szín zászlóerdő, előttük miniszterelnökünk szokásos – bár kissé unottnak tűnő – fejhangján intézi szózatát a baráti országból érkező sokaságnak (pár száz lehetett). Közli velük, hogy mi ebben az országban nem szeretjük a migránsokat és nem is engedjük be! Mindez barátaink nyelvére lefordítva, szóról szóra ki is íródik a hatalmas kivetítőre. Ők ennek pedig láthatólag nagyon örülnek.

A Kálvin téren pedig síppal-dobbal aláfestve, rikácsolva ordítozza-skandálja a másik – szintén néhány százas – tömeg: ge.. diktátor, ge.. diktátor. Láthatólag ők nem a szónok vendégei, nem is barátai.

Reggel kitűzött kokárdámat szomorúan leveszem és a kettős rendőrsorfal között lassan, ünneptelenül hazaindulok, miközben megint az a már közhelyszerű kérdés jár a fejemben: tessék mondani a belgák hová álljanak? Az eső pedig monoton-konokul esik, egyre csak esik, ahogy 1848. március idusán is. Otthon a kokárdát olyan helyre teszem el, ahol bármikor gyorsan megtalálom, ha kell.

2016. március 15-e délelőttjén.

Párja ébresztette korán reggel.  Artúr elment – mondta, majd szótlanul munkába indult. Valamiképpen most sokkal hosszabban és fájdalmasabban nyikorgott a mögötte bezáródó rozsdásodó kapu. A ház ura kerti cipőt vett fel és a reggeli hűvösben, lassú léptekkel kitántorgott a kutyaházhoz. Az ól üres volt. Mellette feküdt a csont sovány tetem, nyitott szájjal, kilátszó fogakkal, lógó nyelvvel és kicsit furán tekeredő nyakkal. Valahogy mégis olyanképpen, mintha csak mélyen, kutya álmokat álmodva, aludna. Csak már nem lélegzett. Nagyon öreg volt. Ha igaz az átszámítás, akkor emberi életkor szerint csaknem száz éves. Nagytestű kutyáknál ez szinte elérhetetlen élettartam, mert valóban, különösen nagytestű volt. Fénykorában több mint, hatvan kiló. Ezért is hozták el ingyen a tenyésztőtől, mert a goldik elvárt testméreteinél sokkal nagyobb volt újszülöttként is. Nem lehetett értékesíteni. Most talán húsz kiló, ha lehetett. Mindössze a csont és a szőr tömege. Más nem maradt belőle. Legalábbis a korpuszából.

Nagyjából másfél évvel élte túl örök párját, az ivartalanított keverék, talált lány kutyát, akivel évente kétszer két hétig is eltartóan, folyamatosan vonyítva, élték át a terméketlen szerelmet.  Kutyafelesége halála után vált visszafordíthatatlanná állapota. A gyógyszerek és lehet, még valami fontos tartotta ennyi ideig közöttük.

Letakarta egy műanyag fóliával, a barát méltóságának megőrzése, vagy talán csak higiéniai okokból.  Délután a testet elvitte az erre hivatott szervezet, de ezt már nem akarták látni. Csak beengedték a két embert és megmutatták az utat.

A szervezet erre hivatott emberei elmondták mit kell tenniük fertőtlenítési okokból. Másnap megvásárolták a szereket és örökre eltávozott társaik helyét, párjával közösen, takarították ki. Fogadó késszé vált a kennel és a teljes infrastruktúra, új kutya érkezésére. Bár erről nem beszéltek. Azóta sem.