Lehetnék akár Örkény, lehetnék akár Ionesco, mint ahogy sajnos nem vagyok, akkor sem tudnék ilyen valóságos és tökéletes abszurdot írni. Állok a kettős rendőrkordon között, középen. A Múzeum körút és a Kálvin tér találkozásánál. Legnagyobb nemzetteremtő ünnepünk napján. Alig hallok valamit is a hangzavarban, illetve pontosabban nagyon is hallok, de nem hiszek a fülemnek, s nem hiszek a szememnek sem. A múzeum előtt szinte csak lengyel katasztrófa-, bértúristák. Lengyel nemzeti szín zászlóerdő, előttük miniszterelnökünk szokásos – bár kissé unottnak tűnő – fejhangján intézi szózatát a baráti országból érkező sokaságnak (pár száz lehetett). Közli velük, hogy mi ebben az országban nem szeretjük a migránsokat és nem is engedjük be! Mindez barátaink nyelvére lefordítva, szóról szóra ki is íródik a hatalmas kivetítőre. Ők ennek pedig láthatólag nagyon örülnek.
A Kálvin téren pedig síppal-dobbal aláfestve, rikácsolva ordítozza-skandálja a másik – szintén néhány százas – tömeg: ge.. diktátor, ge.. diktátor. Láthatólag ők nem a szónok vendégei, nem is barátai.
Reggel kitűzött kokárdámat szomorúan leveszem és a kettős rendőrsorfal között lassan, ünneptelenül hazaindulok, miközben megint az a már közhelyszerű kérdés jár a fejemben: tessék mondani a belgák hová álljanak? Az eső pedig monoton-konokul esik, egyre csak esik, ahogy 1848. március idusán is. Otthon a kokárdát olyan helyre teszem el, ahol bármikor gyorsan megtalálom, ha kell.
- március 15-e délelőttjén.
