Lázadó marha
Lehajtott fejjel poroszkált a csorda
a kolompost követte,
mind ösztöne vezette,
sonkák mögött lépdelve sorban,
jelre múúúúztak dúrban,
a karámba szelíden csámborogva,
friss füvet kérődztek rideg tartásban.
Olyik húst, olyik tejet termelt napjában,
ma száz bika, tehén vagy ökör
holnap már csak kilencvenkilenc,
a tele bendő a létöröm, s felböfögöm,
létük villanypásztorolt fegyenc.
De egy nap a néhány hetes borjú,
melynek bőgése még csak molban mú,
zsenge élete a szüntelen ugra-bugra,
tőgye sem adhatott még tejet,
átugrotta a goromba drótokat.
Múúúja túlharsogta az öreg kolompot,
s mert boldog, szabad dallam volt,
a csorda utána indult.
Letarolta mindsok marha a határokat,
a mezőt, az erdőt, a hodályokat,
a mészárszékeket.
Tombolt, pusztított, bosszúált
az erejét felismerő háziállat,
mígnem a reszkető gazda
rájuk eresztette a csahosokat,
a koncért ölni képes vérebeket.
Azok rendet vágtak majd füttyjelekre,
véres pofájukat nyalogatva,
ismét karámba terelték a megtizedelt,
megfélemlített csordát.
