Százhetvenöt év múltán meghívott fiam: kerekezzünk végig az akkor volt stációkon. Már amelyek, még megvannak. Korán érkeztem Pestre és a Körúton ültem bringám kényelmes nyergébe, s irány a belváros. Andrássy út a Bajcsy felé. A kereszteződésben rendőrök állítottak meg, mert jobbról-balra nagy tömeg vonult át előttem. Miután a hangadó tömeg eleje, trikoloros zászlóikat lengetve szervezetten és célirányosan elvonult, célirányukkal szembe, a Kossuth tér irányába fordultam. Kikerültem a tömeg maradékát, amely már nem oly tömött sorokban, inkább csendben és furcsán unott arccal követte a várost hangos jelszavakkal ébresztő menetük elejét. Előzékenyen engedtek el, látszott nem értik hova mehetek. Miért velük szembe? Kikerülendő a tömeget a Bazilika felé lefordultam. Azon a téren korán útrakelő turisták fényképezkedtek a bismarc-formájú, köpcös, fényesre simogatott hasú bronz csendőrszoborral. Mások a kávézók kiülőiben kortyolgatták a baristák reggeli különlegességeit.
Pár méteres kanyar onnan az Október 6. utca, hol éppen fekete autók suhantak szembe velem, hátsó üléseiken terpeszkedő regnáló eleinkkel. Gondoltam nem másért, mint hogy időben elfoglalják a Nemzeti Múzeum lépcsőit, ahonnan emelt kebellel harsoghatják az istenadta néphez aktuálpolitikai – kinek únos, kinek persze tetsző - kommunikációs panelszövegeiket.
Hamar elhúztak mellettem a kéken villogó tetőlámpás luxusautók, természetesen rám ügyet sem vetve, s máris elértem a megújított, letérkövezett, szobrait restaurált, Kossuth teret. A reggeli rávetődő napsugártól már messziről szembeötlött a fénylőn fehér, tiszta forradalmi kormányzónk kőszobra. Oda indultam, kerülgetve a késve érkező demonstrálókat, az újdonán alkotott – mély értelmet idéző - vizes árkot és a civileket terelő kordonokat.
Még mindig nyeregben, könnyed kormánymozdulatokkal kerülgetve a ritkuló tömeget, értem el és ültem le a főszobor talapzatára.
Amíg néztem a térkiürítés végrehajtását, vártam vajon Kossuth Lajos üzen-e? Vagy már üzent még egyszer?
Egyre erősebb, viharosabb szél fújt, ahogy március idusán ez általában természetes, hogy a közelgő tavasz egyre erőszakosabban átvegye hatalmát a gyengülő tél felett, kisöpörje annak alig látszó maradékait. Fáztam, hisz már nem tekertem a bringát, s állig felhúztam zippzáromat szélkabátomon. Fel-fel néztem az emelkedő napsugár irányába, remélve egy kis felmelegítést. A szél nem enyhült, maradt haragos, de odafújt valakit mellém a kőpadkára, s lendületében később még három másik áttetsző alakot. Legalábbis káprázatomban ezt láttam, midőn fiamat vártam a megbeszélt találkozóra. Az első halkan megszólított:
Szépapád vagyok fiam, hallgass meg: Akkor kevesen voltunk, csak néhány tucatnyian, de már reggel a Pilvaxban éreztük, hogy valami más következik. Ma valami más kezdődik. Szokás szerint az alanyi költők felolvasták előző esti alkotásukat, de amikor Sándor olvasott, szavalt, már kint az utcán is álltak és tudták a refrént, vele mondták. Pali tizenkét pontot fogalmazott hevületében, amelyet az utcán már sokan és sorról sorra tudtak. Együtt mentünk a nyomdába, mindenki velünk, mögöttünk. Hangosak, követelőzők voltak. Még érződött a nyomdafesték friss szaga, midőn kézről kézre járt a vers és a proklamáció. Követtek minket a múzeumkertbe. Volt valami új, valami lelkesítő, valami változás a levegőben. Senki sem akart haza menni, de az eső közbeszólt. Nem állt el, tán csendesült kicsinyét, de ebéd után még többen felmentünk a várba és mindenki velünk, mögöttünk. Együtt voltuk és szinte mindent elértünk, amit addig senki. Mi fiatalok, ifjak. Hitünk volt és reméltünk erőnk is. Később harcoltunk, harcolt velünk az ország sokadalma is, de alig másfél év után legyűrt a muszka túlerő. Erdély után menekülnöm kellett. Jártam Kossuth-al Amerikában, s Garibaldival Itáliában, de a forradalom lecsendesült, a magyar szabadság kifáradt és akkorra teljesen elveszett. Európa elhagyott...
Érintés nélkül vállamra tette áttetsző kezét egy másik árny. Csak hozzám intézett mondataira figyelmezhettem: Dédapád vagyok fiam! Szépapád reményeit akkor vesztettük el, midőn kiegyeztek eleink a Habsburgokkal. A koronázatlan magyar királlyal, s feladtuk mindazt, amiért eleink küzdöttek. Igaz talán honunk kapott némi engedményt, de nem létezett Magyarország már sem akkor sem soha többé az én életemben. Legfeljebb, mint behódoló gyarmat Európa közepén. Csakis Kossuth messzi idegenből küldött víziója adott nekünk némi reményt akkor, hogy lehet és kell földrészünk közepén egy szabad Dunamenti Köztársaság, de a nagyhatalmak ellenállásán elbukott minden. Valamennyi politikai vagy újrapróbált forradalmi kezdeményezésünk szép lassan elvetélt. Főként az orosz birodalom erőpolitikája okán. Függetlenségi gondolatunk akkor veszett el végleg midőn vezérlő csillagunk, örökös kormányzónk, Kossuth Lajos elhalálozott, Turinban. Nem tehettünk mást, nem volt már több és más erőforrásunk tenni, mert kollaboráló elitünk behódolt a birodalomnak és nem látta nemzetünk, hogy mindez hová vezet. Hová is? Egy bűnös és céltalan, nemzetvesztő világháborúba, nagyhatalmi érdekek kiszolgálójaként
Ekkor nagyapám, Pál alakja vette át a szót:
1890-ben születtem, elődeim okán hétszilvafás nemesemberként. Tanulni és dolgozni kényszerültem felmenőim politikai meggyőződése és ebből következő kirekesztettsége okán. Kitanultam a mezőgazdaságot és a saját kisgazdaságom mellett egy gróf nagybirtokán vállaltam gazdatiszti munkát, mígnem Ferenc Jóska 1915-ben elhívott hadseregébe és kivezényelt az orosz frontra. A dicső hadakozás helyett hamar hadifogságra jutottam. Szakértelmemre a muszkának is szüksége volt, így hát sok évig marasztaltak. Termeltem búzát, zöldséget, hizlaltam állatot, vetettem és arattam, hol a kozáknak, hol a kommünnek - mikor éppen ki volt a gazda.
Többször Svejkkel is találkoztam és együtt anekdotáztunk a légyszaros képről és a blitzkrieg-ről a Don menti falu kiskocsmájában. Terveztük italos bátran az akkor határok nélküli Kelet-Európából lelépésünket, s aztán valahogy mégis - egy utolsó sör után - elindultunk ténferegve, alig lakott rónákon át - megmaradt utolsó értékemen - a Doxa karórámon szerzett, két seggel megült lóval országnyi úttalan utakon. Több heti exodusunkat követően Kassa előtt váltunk el. Svejk barátom a cseh Budejovicébe, én a Jászságba tántorogtam haza. Akkor már más-más nevű országokba. Csak otthon tudtuk meg, hogy addigra emberek ezrei egészen másfelé tántorogtak ki.
Hazaérve üresen állt romos házamat találtam pusztán, hol a kurta ablakokon örökösen be-befújt a kora őszi szellő. A padláson meglelt kutyabőrrel takartam el a huzat útját. Nem ettem meg ukrán lovamat, inkább a kert leszedetlen, értéktelenül otthagyott aszalós gyümölcsein éltem. Hol fenyegetéssel, hol jó szóval, visszaszereztem szerszámaimat kúriámat kisemmiző szomszédaimtól. Munkát vállaltam lovammal élelemért, vetőmagért a környék parasztjainál. Valahogy túléltem a telet. Majd a tavaszt. Vetettem-arattam. Nyárutón már tőlem vették a búzát. A következő aratáskor már szinte mindenki nálam vásárolta a vetni valót, és egyre több falubeli napszámos nekem dolgozott.
Ukrán lovam már csak szabadon legelészett a kifutón, s ha oroszul szólítottam - igyi - nyerítve nyargalt gazdájához, hozzám.
A következő évben jött el hozzám a gróf. Részesművelést ajánlott, kérlelt, még le is térdelt előttem, hogy vegyem kézbe a nagybirtok igazgatását, ahogy régen. Ezt nem akartam, nem akartam már senki szolgája lenni, de a régi barátságukra tekintettel végül megígértem, hogy megvizsgálom a birtokot és esetleg meglátom, mit lehet tenni az elhanyagolt gazdasággal. Magamban persze tudtam, hogy az a nagybirtok szakértőn igazgatva valódi piaci lehetőség, hiszen ismertem minden parcelláját. Talán valahogy még meg is sajnáltam a dilettáns grófot.
Egy közeli reggel „igyi”, kiáltottam ukrán lovamnak. Együtt, egymás mellett elindultunk a gróf vidéki kúriájához. Eti, a gróf szobalánya nyitott kaput és kicsit félszeg, de mégis kacér mosollyal betessékelt. Magam elé engedtem őt, hogy mutassa az utat s szorosan követtem. Az a néhány méter örökre rabul ejtett. A lány magas karcsú termete, szőkébe hajló barna, kibontott selymes haja, kacéran ringó csípője, csizmás-hangtalan járása, rózsaszín karja, csaknem elfeledtette velem miért is jöttem.
A gróf meglepődött gyors, egyszerű válaszomon, de boldog volt, hogy van ki hamarost és értőn kezébe veszi birtoka igazgatását. Maga pedig mehet vissza a városba, élni azt az életet, amit – szerinte – megérdemel s amihez most már biztosítják a fedezetet. Ismét rálelt emberére, miután csak annyit mondtam, furcsán elfúló hangon: vállalom.
Vasárnap a heti vásáron találkoztunk Etivel. Felültünk a körhintára. Eti szoknyája lebbent a szembe szélben és boldogan kacagva, a lassuló-megálló hintából előtte pattantam ki és ő is leugorva kecsesen kitárt karjaim közé simult. Aznap hányszor és hányszor. A nap végén együtt sétáltunk, mögöttünk az ukrán lóval házamba. Szerettük egymást egész éjjel hányszor és hányszor. Hajnalban ölemben a fáradt-gyönyörű, meztelen Etivel kisétáltam a porta elé és csókoltam hányszor és hányszor. Lovam az ébredő nap felé bólogatva hangosan nyerített, hányszor és hányszor. E napon fogant Loránt fiam és megszületett kilenc hónap múltán, mint szerelemgyermek. Másnap kezességet vállaltam a gróf hatalmas bankkölcsönére, amelyet az mégsem a birtok fejlesztésére, hanem inkább kártyaadósságai törlesztésére fordított. A birtokomat, mint jótállóét a gróféval egyetemben, bár rövid idővel később, de jog szerint szintén elárverezték. Aznap ért el a gutaütés. Eti két évig elfogyó testemet egészen halálomig, odaadóan ápolta. Utolsó napjaim egyikén vettem nevemre – nézett szemembe a szellem – közös gyermekünket, apádat. Tudom nagyanyád lelkében szótlan-szerelmesen mindvégig őrizte annak a valamikori szerelmes napnak az emlékét. Testemet a birtok megmaradt kertjébe, az ukrán ló mellé temettette.
Már éppen szólni akartam, hogy Eti nagyanyámat én is jól ismertem, aki soha nem beszélt erről, de közbevágott nem rég elvtávozott apám jól ismert hangja:
Fiam, én sem tudtam tudatom ébredése előtt megismerni nagyapádat, apámat. Csakis nagyanyád elmeséléséiből. Szerelemgyerekként születtem és mostohaként nőttem fel egy jóhiszemű, de számomra idegen családban. Gyerekként éltem meg a második háborút, láttam mikor a megszálló németek, majd pár évvel később a ruszkik minden jószágunkat rekvirálják, hogy ellássák armadáikat. Később a háború után, amikor a fényes szelek fújtak hazánkban elküldtek iskolába, mint az új uralkodó osztály öntudatos gyermekét. Kollégiumban tanulhattam, ahol a politikai szemmináriumok ugyanolyan fontosak voltak, mint a szakismereti tárgyak. Pár évvel később mérnöki egyetemre a Szovjetunióba küldtek, hogy mi legyünk az új értelmiség. Pontosan ugyanoda, ahol nagyapád a nagy háború után, mint a monarchia megszálló katonája különös fogságban élte fiatal éveit. Kitanultam a szakmát, diplomás mérnökké váltam, de azt nem tanították, hogyan legyek hazánk hasznára, mert a legfontosabb volt, minden vizsgán, mi is az internacionalizmus. Ez alatt azt értették, hogy hogyan legyünk a muszka birodalom kiszolgálói, még inkább cselédei. Erre persze akkor még nem ébredtünk, nem éreztünk rá. Azt hittük felépíthetünk egy új igazságos társadalmat egy új országot, mert az új világ ezt is jelenti. El kellett hinnünk mindezt, mi mást tehettem volna? Mikor már jobban megérthettem volna mit jelent ez, sorozott katona voltam 56-ban. A forradalom alatt talán gyáván, talán reménytelenül, talán belátása okán, szélnek eresztett minket parancsnokunk, már tudtam - különösen midőn orosz tankok taposták ismét földünket, hogy nincs remény...És néhány év múltán jöttél te, majd testvéreid. Élnünk, boldogulnunk kellett. Hát meghunyászkodtam, tettem, amit egy családfőnek leginkább tennie kell. Ez volt a legfontosabb feladatom, de harminc év eltelt, s akkor már veled jártam nyolcvankilencben a reménykeltő ellenállási tüntetéseket, amikor valami új kezdődött megint egyszer. Ugyan azóta is sok év eltelt, s már nem vagyok veled, de mikor elmentem, hat évvel ezelőtt, ismét azt kellett éreznem, megint csak kompország lettünk, pedig volt legalább egy-másfél évtized, hogy ezt a karmát levesse nemzetünk magáról. Most már rajtad a sor, rajtatok a sor. Láthatod minden generáció megpróbálta levetni magáról a sok évszázadosnak is számolható rabigát. Nem tette, nem tettük. Sajnálom és szégyellem magam valamennyi elődöd tehetetlenségét, de előttetek még van egy új világ, ami nem más, mint Európa, legalábbis reményeimben ez látszik. Meg kell tennetek, amit megkövetel a történelem, akár egy új március 15-ével, vagy bármikor, de ne késlekedjetek, ha úgy látjátok. Hozzátok létre azt, ami nekünk nem sikerült. Fiad és lányod érdekében és segítségével. Mi erre nem voltunk képesek, talán gyengék voltunk, talán gyávák, talán – még itt mondott valamit, de már csak azt hallottam távolodó hangján: szeretlek fiam.
Apám szavai és őseim alakjai elvesztek elhalkultak az erős szélben, a megigézett alakok elveszni látszódtak a magasra emelkedő napsugarak okozta káprázatomban, meglehet talán csak a képzeletemben? Időalagutam bezáródott, agyamban mégis ott suttogtak tovább mikor fiam ismert hangja és lágy mozdulata eszméltetett:
Apu, gyere, mert elkésünk, tette vállamra kezét. Várnak a többiek. A találkozóhelyen néhány tucatnyian voltunk. Nyeregbe pattantunk és végigkerekeztük útvonalunkat a Ferenciek terétől a Vasvári Pál utcán a Jókai téren keresztül a Petőfi Múzeumig. Csendben. Csendben és szemben a forgalommal, a tömeggel. Végig közös utunkon az járt fejemben: ha már nem leszek itt, milyen üzenetet hagyhatok neki, megtettünk-e mindent annak érdekében, mit Petőfi és társai egykor követeltek, s egyáltalán meghallgat-e még? Vagy az időalagút végérvényesen bezáródott?
Egyre erősödött a szél. Vihar tört ki. Szemben a széllel kerekeztünk a célállomások felé szépapám, dédapám, nagyapám és apám alakjaival hátam mögött. Egyre felfelé emelkedőn és elhomályosulón fölöttem. Előttem felnőtt fiam. És még néhányan….
Utunk végén hazaküldtek. Hazamentünk. Kokárdánkat eltettük jövőre.
