Zanza vicces mese (hommage á Jonas Jonasson)
Akkor most lépek, gondolta a száz éves ember és korához méltó lassúsággal kimászott az idősek otthonában lévő földszinti szobája ablakán. Mást is szeretett volna gondolni, talán még át is gondolni, de nem volt rá ideje. Mennie kellett, mert már nem maradhatott egy percet sem tovább ott, ahová bezsuppolta pár éve a szociális rendszer. Várta valahol az analfabéta, aki tudott számolni és fekete bőrű svéd volt egy ideje. Na meg volt nála valami, amit át kellett neki a száz éves embernek vennie. Egy atombomba, egy felesleges atombomba, vagyis egy fontos dolog.
Igy hát vett egy buszjegyet az állomáson és felszállt a rábízott bőrönd pénzzel az első buszra, mert várta a következő állomáson nyugalmazott állomásfőnök barátja, akit eladdig még nem ismert. Mindez nem akadályozta meg őket abban, hogy bezárják és reggelre kopogósra fagyasszák a fagyasztókamrában a rájuk támadó kopasz maffiózót, aki vissza akarta szerezni, barátságtalan módon, az általa lopott pénzt.
Reggel együtt folytatták útjukat a három, négy vagy öt egyetemet csaknem elvégző pizza futárral, annak kocsiján, aki még nem döntötte el, hogy milyen irányba kötelezze el magát, s egyébként is még szűz volt.
Útjuk során találkoztak az elefántos emberrel. Szerencsére, mert az elefánt véletlenségből végzett néhány további rájuk támadó gengszterrel, s így megmaradt a kofferben elrejtett tízmillió svéd koronájuk.
Végül is sikerült találkozniuk az analfabétával, aki tudott számolni és aki a nála hagyott felesleges atombombát sikeresen megőrizte kb. húsz évig a rátámadó titkosszolgálati emberek elől és egy lopott autó és utánfutó segítségével magával is hozta.
Bizonyos bonyodalmakat sikeresen áthidalva megbeszéltek egy találkozót a miniszterelnökkel és a királlyal és elvitték nekik az atombombát, ami kb. három megatonnás volt és, ha felrobbanna, akkor az ország jelentős részét tüntetné el, kb. ötvenhat és fél kilométeres körben. Ezt az analfabéta, aki tudott számolni, számolta ki már jó régen. Azonban sem a miniszterelnöknek, sem a királynak nem kellett az atombomba. Nem tehettek mást, feltették a kínai elnök magángépére, akinek már amúgy is volt egy rakás atombombája, s ezért ez az egy már nem számított neki.
Mindezek után felszálltak mindannyian egy délre induló gépre elefántostúl, tízmilliós bőröndöstűl és a meleg éghajlaton boldogan éltek, ki meddig tudott.
