auditur

Tanulási folyamat

Kezdetben volt az érzékelés.

Mások, gyakran és önként.

Jött a lázadás.

Ez nem lehet és minek?

Majd jött a megszokás.

Kit érdekel, tegyétek!

Finnyás elhatárolódás.

De megérkezett a megélt empíria!

Ez a létező egzisztencializmus!

Csak az nyer ki ebben avantgard!

Érezd bár, mint szürrealizmus,

valóságos a felismerés,

előtted csak és kizárólag

a végtelen számú

ánusz,

volt, van és lesz.

Lett légyen bár,

kerek, fonnyadt, petyhüdt,

vagy ízmos,

hidd el ez,

a realizmus.

Egyetlen esélyed csak

az önkéntes és boldog,

az őszinte és mindenért hálás

permanens seggnyalás.

Talán én is mindjárt

Hallom lépések zörejét,

hallom pofonok csattanását,

hallom csontok reccsenését,

hallom a test összecsuklását,

hallom a megsebzett kiáltását.

Látom a penge villanását,

látom a gyilkos futását,

látom a vér szivárgását,

látom az ember mozdulatlanságát.

Érzem a testnedv forróságát,

érzem utolsó leheletét,

érzem a magam félelmét.

Nézem az idegen áldozatot,

nézem az utolsó pillanatot.

Talán én is mindjárt elrohanok,

ha tudnám,  hol vagyok,

s ha tudnám, hogy tanú vagyok.

Gyorsan siklik a kés a sebből.

Percekig még magam vagyok.

Szóltam én

Mikor még gyerek voltam

az öregek összehajoltak,

s halkan, hogy ne halljam

sugdolóztak.

Éjjel, mikor apám gondolta

alszom, mellette sercegve szólt

egy állomás a rádión,

hallgatóztam.

A gyárban gyereknapon

vidáman lődőztünk,

döglött műanyag állattetemekre,

s tőlünk messzebb szülők

sörökkel kezükben,

körben tilos témákról,

bátrabban fecsegtek.

Nagyorrú, nagycipős bohócok

figyelmünk elterelték, de én

nagysettenkedve füleltem.

Amit hallottam, megjegyeztem,

s másnap felelésként

tanítóm kérdésére,

mit tanultatok hétvégén,

iskolámban büszkén és

öszintén elszavaltam:

A mi csapatunk a

Ferencváros,

dögöljön meg

Kádár János!

Szóltam már akkor mindenkinek,

csak nem tudtam

szólamom múlandó féligazság,

mert bár, ha nem is él János a hajdani,

kinek csapata ma már a Fradi?

Szolgasorban

Felmenő ősöm mára

megélt nyolc évtizedet

meg egy felet.

Kérdeztem  őt szüntelen,

ötvennél több esztendeje.

Mikor, ki, miért, s hogyan,

főként és ismételten: miért?

Nem kaptam feleletet.

Őszintén okított-tanított

mutatott példát,

ilyet meg olyat is,

elmondott számos bölcseletet.

Választ nem kaptam,

mindössze üzenetet.

Ritkán kérdezem ma már,

öntelten és büszkén,

átlépek halkuló szaván.

Minap, kérdenem sem kellett,

gyengéd erőszakkal

szájához vonta fülemet,

s megsúgta, alig hallhatón,

nem volt más, egész életében,

csak közép-európai alattvaló.

A kórházból kilépve egy

kőre léptem én, felkaptam,

zsebembe raktam, súlya lehúzta,

de a megalázó szó nehezebb volt,

százszor.

Lenyomta fejem.

A folyó partján elhajítottam

a kavicsot, középre-messze,

s magányomban

ordítani kezdtem:

alattvalóóóóóóóóóóóóóóóó!

Szeretve tényleg

Szemembe szemed,

kezembe kezed,

combjaimba combjaid,

bezárom.

Szelíd erőszakkal,

vágyódó pillantással,

válaszod,

megvárom.

Elmondtam hogy mi ez,

értetted hogy mi ez,

elmondott szavaink ,

itt már csak,

mondatok.

Homlokod homlokomon,

hajad arcomon,

és reszketőn,

ruhádat

megoldom.

Tenyerem melled felé

tenyered hasam felé,

ajkam

ajkadon,

vándorló kezedben,

merevedek.

Öled ölem felé,

szerelmem szerelmed felé,

vágyott-gátlástalanul,

illatos nedveid áttörve,

hatolok beléd.

Szájad magom felé

szájam pillangód felé,

hajnalunk még titok,

gyönyörben,

fáradtan, egymásról

álmodunk.

Halhatatlan

nekünk valósággal,

időt kapunk a

mindenségből,

örökre,

pillanatnyilag.

Szemtelen Marci,

Csintalan volt öcsém fia, Marcika

nemet mondott a smarnira,

asztal alá bújt, ott guggolt,

kis keze hol jobbra, hol balra,

csak a pirult libacombért nyúlt.

Serényen kettőt-hármat megevett,

az éhkoppos vendégeken csak nevetett,

nem gondolt ő híres ősével,

a Pannon szülött szent térítővel,

ki cselesen liba ólba bujdosott,

ne lenne püspökként üldözött.

Inkább majszolta a püspök falatot,

a töltött libanyakat és a melleket,

mit neki vad,  költözőmadár gágogás,

kemencében sült házi, hízott liba,

ez ám az áldomás.

Szájszag, lábszag

Könnyesre nevetem magam

az újparasztokon,

van nekik sztájliszt,

tanácsadó erre-arra, mindenre,

jó pénzért privátbankár,

befektetési bróker,

badigárd, perszonál tréner,

hátsóját tisztító menedzser,

kameramann és komornyik.

De kedvel meg is szólal,

akkor van ám a baj,

bávatag gagyogás,

nem érti a kérdést,

mérges,  hogy őt kérdeni merik,

nem ismer alanyt, állítmányt.

Tegnapi ing gombját

hájadzó tokanyakán

begombolni már nem

lehet,

s mert nem látszik,

a használt zokni van ma is lábán.

Csak érződik, de nagyon,

a bűz a lábtájakon és

ki-kitőr bugyogva a szájakon.

Emberek! Lassan elviselhetetlen

a bűz, a trágyaszag a

dániai tájakon.

Valami nagy-nagy tüzet

rakni kéne már!

Rituálé

Úgy nézek rád, hogy leveszed,

Úgy nézel rám, hogy leveszem,

Úgy vagy nekem, mint kedvesem,

Úgy vagyok neked, mint egyetlen.

Úgy mozdulok, ahogy jó neked,

Úgy mozdulsz, ahogy kedvelem,

Úgy leszel, mint egy mindig-végtelen,

Úgy leszek, mint ki hozzád való.

Úgy teszel, akár egy kurtizán,

Úgy teszek, akár egy mesemondó.

Ragadozók

Féltettek tőlem.

Remélted, hogy

megszelídíthetsz.

Most féltenek tőled,

mert megvadítottalak.

Szelídíthetetlen

ösztönből és

lesből támadunk.

Karmolás és tépőfog

nyomok, rajtunk.

Talán túléljük,

ha kitartunk.

Ragadozók násza

szelíden,

az első vérig.

Puskás lő, Grosics véd

Nem voltak helyzeteink,

de Öcsi belőtte,

nem volt mit védenünk,

de  Párduc megfogta.

Helyettünk, értünk, nekünk.

Hat-hét évtizede és

hat-hét évtizedre előre.

Azóta senki.

Se a pályán, se máshol, se máskor.

Még csak helyzetünk sincs,

sem a pályán

sem annak táján.

Volt egyszer tizenegy

kicsi mágikus magyar,

lett tíz, majd kilenc,

nyolc, hét, hat,

öt, négy, három, kettő,

s mára maradt egy.

Maradj még Jenő,

maradj míg lehet és

azután is velünk, mert

élni fog az örök hexameter:

Grosics Buzánszky Lóránt Lantos

Bozsik Zakariás

Budai II. Kocsis Hidegkuti Puskás Czibor.

Ti akkor is gólt lőttetek,

amikor nem lehetett,

ti akkor is védtetek,

amikor láthatólag

védhetetlen volt a

helyzet.

Ma már mindenütt

helyzet van és

minden védhető,

csak csapatunk nincs,

s ez kicsit sem

túlélhető és

nem nyerhető.