Szolgasorban
Felmenő ősöm mára
megélt nyolc évtizedet
meg egy felet.
Kérdeztem őt szüntelen,
ötvennél több esztendeje.
Mikor, ki, miért, s hogyan,
főként és ismételten: miért?
Nem kaptam feleletet.
Őszintén okított-tanított
mutatott példát,
ilyet meg olyat is,
elmondott számos bölcseletet.
Választ nem kaptam,
mindössze üzenetet.
Ritkán kérdezem ma már,
öntelten és büszkén,
átlépek halkuló szaván.
Minap, kérdenem sem kellett,
gyengéd erőszakkal
szájához vonta fülemet,
s megsúgta, alig hallhatón,
nem volt más, egész életében,
csak közép-európai alattvaló.
A kórházból kilépve egy
kőre léptem én, felkaptam,
zsebembe raktam, súlya lehúzta,
de a megalázó szó nehezebb volt,
százszor.
Lenyomta fejem.
A folyó partján elhajítottam
a kavicsot, középre-messze,
s magányomban
ordítani kezdtem:
alattvalóóóóóóóóóóóóóóóó!
