Kora nyáron költözött át. Két napja rakták ki albérletéből, amelynek díját nem tudta fizetni az elmúlt három hónapban. Kopott vulkánfíber bőröndjét és kottatartó dossziéját a szemközti tér közepén találta, amikor hazatért a szegénykonyhán elfogyasztott vacsorája után. Kulcsa már nem illett az ajtózárba. Megágyazott az egyik rejtőzködő padon és elkortyolgatta félig telt kannás borát. Nem esett aznap és nem esett másnap éjjel sem. Reggel érkeztek hajléktalan haverjai. Megmaradt aprópénzén vásárolt pár liter műanyag palackos bort. Segítői gyorsan beslukkolták és lassan-körülményesen átszállították holmiját a négy háztömbnyire lévő, napokkal ezelőtt megörökölt, egyszobás, házmester lakás udvari ajtaja elé. Körgangos, veszekedős, konyhaszagú ház volt. Valaki mindig bántott valakit. Valakit mindig bántott valaki. Ahogy gyerekkorában.
Volt kulcsa a lakáshoz, hisz itt nőtt fel. Akkor még két szobás volt. Egyikben anyja lakott és intézte a házmesteri munkát, másikban apja és ő a zongorával. A zongora alatt volt vacka. Ágya páncéltőkés Bösendorfer baldachinos volt. A szemközti falnál apja örökké megvetett ágya. Éjjel mindig üresen. Ilyenkor dolgozott. Kocsmazenész volt. Hajnalban érkezett haza és pár órát aludt, majd minden reggel együtt gyakoroltak két órát az iskolába indulás előtt. Néha helyette is. Tizenhat évig. Akkor léptek le, ketten apjával. Addigra már mindent el tudott játszani, amit az apa elé tett a kézzel másolt kottákon. Legtöbbet fejből is. Néha meg is dicsérte apja, csak egyetlen egynél soha. Rahmanyinov harmadik zongoraversenye volt az. Pontosan nem értette a kritikus, egyben türelmes szavakat: ehhez még kevés vagy. Pedig szerinte minden hang a helyén volt, szinte nem is tévesztett, hiszen napjában többször is eljátszotta. Csak hangszerétől búcsúzott egy simogatással, mert anyjától, aki mély, delíriumos álomban volt, nem tudott. A kulcsot azért hátizsákjába rejtette.
Hónapok múltán Svédországban kötöttek ki. Együtt fáztak évekig, együtt játszottak évekig, hol kocsmákban, hol kicsit jobb kávéházakban. És gyakoroltak a megkoplalt pénzen részletre vett zongorán, főként persze Rahmanyinovot. Egyik éjszaka apja, miután megint sokadszorra játszotta el a harmadikat, megsimogatta fia arcát és így szólt, most már zongoraművész vagy, én már nem segíthetek többet. Örömet fogsz szerezni az embereknek, szeretni fognak. Másnap reggel apja most már egyedül lépett le. Nem hallott felőle többé.
Játszania kellett itt-ott, a megélhetésért, de azt, amit legjobban szeretett, ezeken a helyeken nem engedték neki. Nem olyan volt a közönség. Már nem gyakorolt csak improvizált. Egy ilyen alkalom után valaki névjegyet adott neki és kérte, hogy jöjjön el egy meghallgatásra. Napokig gyakorolta a Rahmanyinovot megint, de nem tudta úgy játszani, mint ahogy apja instruálta, mint ahogy akkor, egyszer. Belekezdett megint és megint, de nem és nem jöttek azok a hangok. Nem ment el a próbára. Nem játszott többet azon a zongorán. Eladta, s árát vonatjegyre váltotta, hazáig.
Többé már más hangszereken sem játszott. Másolt kottát, ritkán tolmácsolt is, de leginkább az olcsó italokkal barátkozott. Barangolt a közeli utcákon, időnként megállt a régi ház előtt. De be nem vitte a lába. Egy szociális nővér találta meg olcsó albérleti szobájában és közölte vele anyja halálhírét és azt, hogy a közeli temetőben már el is temették. Még hetekig nem ment oda.
A régi ajtó előtt állt, s a hosszú ideje megőrzött kulcs kinyitotta. Belépett a dohos szagú elhagyatott házmesterlakásba. Akár egykor: szoba konyha, vetetlen ágy, az ósdi rozsdás sparhelt, rendetlenség, de hátul gondosan letakarva a régi páncéltőkés Bösendorfer. Leporolta, kicsomagolta, simogatta. Lenyomott egy billentyűt. Elhangolódva szólt, de szólt, megrezdült a húr. Aznap éjjel alatta aludt, meg az azt követő napokon is. Sok időbe telt, míg kijavította, felhangolta. Ezután leült elé és néhány harmóniát futtatott. Gyakorolni kezdett. Heteken át éjjel-nappal játszott. Ujjgyakorlatokat, néha rövidebb harmóniákat. De azokat csökönyös következetességgel. Ahogy akkor, amikor apja mögötte állt nap nap után. Megint és megint. Mindaddig, amíg az öreg hangszer ismét kezessé nem vált.
Utálták a szomszédok. Ordibálva hallgattatták volna el. Fenyegették. Rendőrt hívtak. Megdobálták az ajtaját. Beidéztették az önkormányzathoz. De ő csak játszott senkivel és semmivel nem törődve. A ház boldogtalan lakói egy idő után beletörődtek a változtathatatlanba. S talán, mert meg is szokták a napi szordínós zongoragyakorlatot. Végül ezek a hangok is belevesztek, beépültek a ház állandó kakofóniájába.
Egy augusztusi forró éjjelen kitárta a kis lakás ajtajának mindkét szárnyát és kitolta a Bösendorfert az udvar közepére. Leült örök játszótársa elé és lágyan elhelyezte kezeit a billentyűkön. Belekezdett a koncertbe. Rahmanyinov harmadik, d-moll zongoraversenyét adta. Gyönyörűen szólt az öreg mesterzongora. Tökéletes volt a régi bérház földszinti macskaköves udvarának akusztikája. És a csillagos éjszakai koncertterem fényei egyre másra gyulladtak ki, ahogy a lakók egymás után felkapcsolták lakásukban a lámpákat és csendben kikönyököltek az emeletes gangok korlátaira. Fényár és telt ház lett percek alatt, a szokásos zajok elmúltak. Mozdulatlanná és hangtalanná vált a spontán közönség. Miután az utolsó hangot is elengedte zongorájából, befejezte a világ legnehezebb zongoradarabjának bemutatóját a régi pesti bérház udvarán, hosszú percekig pisszenés sem hallatszott . Ekkor szálltak el anyja és apja, hullámzó vállairól. Szinte karmesteri intésre egyszerre fergeteges ováció, tapsorkán tört ki. Fejét a zongorára hajtva, hallgatta. Hazatért a zongoraművész.
