Egy nagyon kedves barátommal, akit nem nevezek meg, mert nem hatalmazott fel, gyakran vitatkozunk, beszélgetünk különös alapokkal rendelkező társadalmunk folyamatairól, s mindig, szinte mindig ugyanoda lyukadunk ki. Hogy az ő szavait idézzem: „morál nélkül nincs emberi társadalom, morál nélkül nincs semmi”!
Azt gondolom, hogy abban nincs igaza, amikor azt mondja: nincs semmi. Mert van. Ez a posványos, kontraszelektált és önmegsemmítésre ítélt mai magyar köz- és egyben magánélet láthatóan funkcionál nélküle. Mindkettő, mert hitem szerint a magánélet sem létezhet közélet nélkül. Nem bújhatunk olyan tornyokba, amelyekhez már a közéleti ocsmányságok fel nem érhetnek. Már csak azért sem, mert ilyen tornyok nincsenek. Ilyen magas tornyok nincsenek, de gödrök – amelyekről azt gondoljuk, ilyen mélyek már nem lehetnek – sem ásódhatnak, ásódnak a (köz)morál híján. Egyszerű a képlet: nincs mélység magasság nélkül, nincs antitézis tézis nélkül, nincs tagadás, állítás nélkül, nincs bűn, áldozat nélkül. Már majdnem azt írtam nincs bűn bűnhődés nélkül. (Bocsánat Dosztojevszkíj!) De történelmi a tapasztalás, a sok évezredes folyamat, hogy van bűn és létezik a büntetlenség.
Van persze büntetőtörvénykönyvünk, van bűnüldözésre deklarált hivatalunk (hogy ez miképpen működik itt most szinte – persze csak szinte – másodlagos). Ennél (ezúttal) fontosabb a jelenség, amit az angolszász nyelvhasználat egyöntetűen korrupciónak nevez. Mi magyarok megszűkítően ezt a fogalmat csak a pénzügyi vesztegetésre használjuk. Helytelenül, s eufemisztikusan. Szinte már megengedőn. A hatalmi erőfölénnyel visszaélésre szinte soha, s ha mégis, más és elnézőbb jelzős szerkezetben.
S láss csodát, mostanság valahogy mégis felszínre jött az a korrupciós jelenség, amely nem feltétlen a pénzen elnyert előnyről szól. Másról, olyas valamiről, ami sokkal inkább egyéniség, ambíció, de még inkább emberi szabadság romboló. A Sárosdi Lilla színművész(nő) által elindított szexuális botrány, amely – véleményem szerint – sokkal-sokkal többről szól, mint egy évtizedekkel ezelőtti abúzusról. Nekem úgy tűnik fel a hatalmi erőszakról, ami évtizedek óta – s talán mindig óta – át-átszövi társadalmi létünk érvényesülési, karrierépítési, vagy egyáltalán az egyén létezési lehetőségeit.
Most leginkább arról hallunk, hogyan él vissza a hatalmas férfi a kiszolgáltatott és védtelen nő helyzetével, hogyan elégíti ki alantas vágyait a szörnyeteg a szépséggel szemben. Belátom ennek mérhetetlen ocsmányságát, de nem kellene itt megállnunk. Legyen ez a tisztulási folyamat mindenkié. Legyen az áldozat nő vagy férfi, gyerek vagy felnőtt, felettes vagy beosztott, bárki. Nem, semmiképp nem egy szakma (mint a most fényre kerülő színházi) sajátossága, hogy az érvényesülés érdekében alantas szolgáltatásokat kell nyújtanunk. Nem csak egy, vagy több életpálya függ attól, hogy megteszünk-e, vagy sem olyasmit a fölöttünk állónak, amit csak kényszerből (avagy az erőszaknak, zsarolásnak engedve) vagyunk hajlandók! Tapasztalhatjuk nap, mint nap, tapasztalhatjuk mindannyian.
Esetleg a beszélgetésben arról is érdemes lenne szót ejteni, amennyiben ez a sajátos szelekció ennyire általános, hogy akik karriert csináltak, vagy csak érvényesültek és a pályára kerültek, valójában mennyire kontraszelektáltak? Amorálisan előztek meg olyanokat, akik nem vállalták ezt az utat. Vagyis a valóban legtehetségesebbek vannak-e ott, ahol vannak? S hol vannak a morálisak?
Szurkolok a nőknek, szurkolok a magalázottaknak! Éreztessék hangjukat, legyen nyilvános és példaadó megalázó történetük. Mert segítenek mindenkinek, mert segítenek, hogy ne csak az erőfölény, hanem a morál is társadalomformáló erővé váljon. Végre. Ha ez így lesz, talán a tehetség is rangsorol! Függetlenül nemtől, társadalmi helyzettől.
Hölgyeim! Mentsétek meg országunkat, mentsétek meg társadalmunkat!
Félek, hogy naív vagyok, de reménykedem!
