Richard a harmadik, aki Yorknak született,
kezdetben magában, magának vallotta meg,
a hatalomért, magáért, gazember leszek,
egymagamban.
Hízelgett, ígért, alázkodott, vesztegetett,
sokasodtak hívei, mind hittek neki,
mert nem látták – még akkor – miként,
s mi célból orozza el a felkent trónt,
törvénytelen törvényekkel, erőszakkal,
népbutító hazug szavakkal.
Mivel kevesedtek ellenségei,
hogy táborát egyben tartsa, újak kellettek neki,
gyengék, képtelenek, kik valójában nem is léteztek,
bátran kinevezte, láthatóvá tette őket.
Rosszkedvünk tele évekig tartott,
fagyott volt a föld, fagyott a nemes lélek,
igaz néhol trubadúrok halk dala szólt:
az eljövendő tavasz napsütése e fagyot
tündöklő napsütéssé változtatja át.
S jő a tavasz, s fogytán a konc mit,
éhes talpnyalóinak vethetett Richard,
félelmében vacogni méltóztatott
az utolsó York, a szörnyszülött király.
Palotája tornyából kétségbeesetten kiált:
Lovat, lovat, országomat egy lóért!
De mindhiába, az utolsót is felfalta már,
az éhező nép.
