Az vagyok, aki voltam,
igaz már máshová
teszem az írásjeleket.
Gondolataim pontatlanok,
befejezetlenek,
inkább kívánnak kérdő-,
mint a valamikori
felkiáltójeleket.
Kezdetben önkielégítő volt
az állítás, később
megtalált és konzumált
a kételkedés.
Ma már kegyelmi állapot
a megfogalmazás s
mert mások dolga
a bizonyítás,
egyszerűvé vált helyzetem:
kényelmi állapot.
Most már majd felkészülök,
mert nem is akar mozdulni,
betegágyában.
Kerek szemekkel, fáradtan néz,
katéteres kezét emeli félútra
arcom felé.
Simogatna.
Talán megismert, talán búcsúzna,
menne már a hosszú útra?
Csecsemőm lett, gondozott,
aki nem érzi ezt a világot,
itt van-e, vagy félig már ott,
hol nem kellenek szavak?
Hát nem beszélek és
pillátlan szemébe nézek,
úgy teszek, mint ki mindent
megértett,
s most már majd felkészülök.
Bár mondanád Anyám, mire?
Kicsi madár még
ne rebbenj,
kicsi madár még
pihenj ölemben.
Megformáznám számmal
hangodat, ha lehet,
szárnyadra ültetem
csipkebokor lelkemet,
ha engeded.
Csak aztán repülj, repülj!
Vidd fel magasra,
ízzón hamvadó
terhedet.
Ha van, ki hozzám ér,
az mégis mire kér?
Ha van, ki hozzád ér,
az mégis mit remél?
Ha van, ki hozzánk mér,
az semmitől sem fél?
Együtt vagyunk képzelet,
külön-külön végrendelet,
érinthetetlen egyveleg.
Szubsztancia és kölcsönhatás,
verbális és orális,
örömforrás.
