Reggelóta kint ült Gáspár a ház előtti árnyékot igen, de szárazságot többnyire csak itt-ott adó házának elöregedett fedett teraszán. Egész nap esett az eső, hol erősebben, hol csak szemerkélőn. A mennyei víz át-átcsurgott a régi nádfedeles tetőn, amely fedte a keskeny, néhány méter hosszú és fél méter széles gangot. Gondolkodott Gáspár, mit tehet népes családja megélhetéséért aznap? Közben a szivárgó eső áztatta ingét, bár ez nem zavarta, mert langyos, nyárias eső esett. A szelíd égi áldás kellemesen csurgott le hátán, majd a rövid áldásszünetek alatt ruhája meg is száradt a gyorsan vonuló felhőket időnként felváltó napsütés melegében, hogy a következő zápor okozta csepegés ismét nedvesítse ingét. A kopottas tetőn ismerős dallamot idéző jövő-menő zápor ütemes, szinte zenélő kopogása eszébe juttatta rég nem használt hegedűjét.
Előkereste külső létráról megmászható padlásán a valamikor gondosan elcsomagolt zeneszerszámot. Még megvolt mind a négy húrja. Megpendítette. Hamisan sírt a hegedű. Pengetve, hallomásra hangolta fel. Lassacskán megint ismerős hangokat adott az öreg hangszer. Kereste a vonót, de sehol sem találta. Így hát pengetve zenélt magának tovább. Megdagadt kemény ujjai nehezen találták meg a megfelelő hangokat. Sötétedett mire a régi dallamot megtalálta., amelyet valamikori bandájával oly sokat játszott. Legtöbbet ezt a nótát rendelték tőlük, s ha nem volt rendelés, akkor azért játszották, mert ezt szerették legjobban. A holdfényben képszerűen felderengtek előtte a banda tagjai: a cimbalmos, a brácsás, a bőgős. Képzetében megelevenedett, hogy zeneszerszámaikkal a szomszédos kisváros közkedvelt kocsmájába naponta átgyalogoltak még naplemente előtt, a falatozó-mulatozó vendégeknek játszani. Játszottak napra-nap egészen hajnalig. A muzsika rendelőitől pedig csurrant-cseppent némi kereset. Bevételük arra volt elég, hogy népes családjukat naponta megetessék és házikóikat télen a leghidegebb időkben befűthessék. Elégedettek és ma már úgy gondolja boldogok is voltak, mert zenéjük tartotta őket életben. Másra nem is vágytak, másra nem is költöttek. Legfeljebb nagy néha elszakadt húrjaikat cserélték, hogy másnap is kiszolgálhassák művészetükkel mindennapi közönségüket, akik bódultságukban kézlegyintve rendelték a muzsikát.
Négyszer is belekezdett kedves nótájukba, egyszer a cimbalmosért, egyszer a bőgősért, egyszer a brácsásért. Értük, akik már sok éve egy másik, égi zenekarban húzzák vendégeiknek a talpalávalót. Rendelésük szerint, hol szomorúan, hol vidáman. Az ő hegedűszóját, amelyet sokadszor most már csak saját magának pengetett vályogháza tornácán. Se nem vidáman, se nem szomorúan csak érzelmes sztakkatóban, mint oly sokszor régen: „a füredi annabálon szól a zeneszó, inkább lenne dinom-dánom, nagy-nagy dáridó....”
Karajos Gáspár aznap éjjel többször is eljátszotta öreg hegedűjén egykori kedves nótájukat, majd darabjaira törte és befűtött vele kis háza sparheltjébe, hogy alvó családja a nyáreleji éj hűvösén ne fázzon. Reggelre a tornácon a felkelő nap melengető fényében inge-gatyája is megszáradt.
Karajos Gáspár sosem találta meg rég elnyűtt vonóját és valójában Füreden sosem járt .....
