Doktor R vagy más (is)?
Ribánszky doktor a sebészeti osztály ügyeletes orvosi szobájának heverőjén heverészett s mereven, szinte pillantások nélkül bambulta a fehérre meszelt plafon friss beázási foltját. Éjjel két óra volt s képtelen volt elaludni. Már éppen tizennyolc órája volt szolgálatban. Ez alatt elvégzett négy tervezett műtétet, két nagyműtétet, egy csípőprotézisest, egy gyomorreszekcióst, két kisebb vesekő beavatkozást, valamint két akkut vakbélműtétet. A műtétek szüneteiben sem maradt munka nélkül. Kétszer hívták konzíliumra daganatos elváltozások sebészeti megoldásait keresve, mert több évtizedes tapasztalatáról kollégái előszeretettel kérdezték folyamatosan. Továbbá a saját osztályán már számolni sem tudja hány alkalommal kérték meg az ott dolgozó nővérek, hogy mutassa meg az intravénás infúziós készülék kezelését, sőt a tű bekötését. Nehezen értették meg magyarázatát az Ukrajnából és Romániából érkező nővérek két okból is, egyrészt mert magyarul nehézkesen értettek, másrészt mert odahaza, ha egyáltalán volt is valami egészségügyi alapképzettségük, nemigen találkoztak ilyen készülékekkel. Sajnos gyakran a kézmosás rejtelmeibe is be kellett avatni ezeket a legtöbbször igen elhanyagolt kinézetű asszonyságokat, vagy az iskolapadból éppen kikopott csitriket, akik többnyire néhány hónap gyakorlat után tovább is álltak Európa nyugati felébe, miután az egész munkaidejük alatt szorgalmasan böngészett álláskereső applikációkon találtak valami sokkal jobban fizető állást. Hol volt már az az idő, amikor a hosszú ügyelet alatt a csinos fiatal és igen készséges nővérekkel rövidíthette vagy talán éppen meghosszabbíthatta az ügyelet lassan folydogáló óráit?
Ötven éves, a legjobb sebészorvosi korban, három szakvizsgával, megfelelő angol nyelvtudással és folyamatosan karbantartott ismeretekkel a legújabb eljárásokat illetően, mert amikor csak tehette a szakmai folyóiratokat, közleményeket böngészte az interneten az ügyelési szabad óráiban, ha éppen akadt ilyen. Korábban járta a nemzetközi szimpóziumokat, de mára leterheltsége és a kórháza pénzhiánya okán évek óta nem volt erre lehetősége. Hát olvasott és megpróbálta a maga módján alkalmazni is ezeket az új eljárásokat. Még a pénzre sem panaszkodhatott soha, volt elég hálás páciense, akik kipótolták nem éppen megbecsülést jelentő állami jövedelmét. De ezt csak úgy tudta elérni, hogy egész életét lényegében a kórházban töltötte. Felesége négy évvel ezelőtt unta meg, hogy soha nem tudtak eljutni egy színházi előadásra, egy hangversenyre, vagy éppen valamelyik baráti összejövetelre. Bár ő éppen összejött a legjobb barátjával, s egy hosszú ügyeleti hétvégén kiürített lakást maga után hagyva hozzá is költözött. Azóta legjobb barátja sincs, bár az igazsághoz tartozik kevésbé jó barátja sincs, egy sem. Gyerekei, felnőtt fia és lánya már a maguk életét élik. Ritkán látja őket, két kis unokáját is csak születésükkor s meglehet, hogy még egy családi ünnepen. Talán havonta egyszer-egyszer beszélnek telefonon, de nemigen van mit mondaniuk egymásnak a szokásos közhelyeken kívül. Már mondhatni nem is ismeri őket. A beszélgetéseket általában azzal fejezik be, hogy látjuk egymást hamarost, de ez a hamarost nemigen jő el.
Megint egyszer az jutott eszébe, valójában mit keres még itt? Ebben a kórházban, ebben a városban, ebben az országban. Lenne több lehetősége is munkát vállalni idegenben, sokkal jobb körülmények között, több pénzért, sokkal kevesebb munkáért. Nem egészen egy hónapja is hívta egy volt rezidense Svédországba, aki már több éve ott dolgozik, s aki igen kedvező körülményekről számolt be neki. Talán tényleg el kellene fogadni az ajánlatot, talán tényleg kezdhetne új életet, hiszen még egyáltalán nem öreg ehhez! De amikor ide érkezik gondolataiban felidéződnek betegei, az irányukba és érdekükbe tett hippokrateszi esküje és elkötelezettsége az évtizedek óta szolgált kórháza iránt. No meg az a tény, hogy mi változna idegenben? Ott is csak magányos maradna, ott is csak a munkába temetkezne, s ha az kevesebb is lenne, hát mit kezdhetne megnövekedett szabadidejével? Talán kevésbé kopna idegrendszere, talán tovább szolgálhatna hivatásában, talán tovább élne? Valószínűleg, csak minek és kinek?
Éppen itt járt gondolataiban, amikor bekopogott az ügyeletes főnővér és tört magyarsággal riasztotta:
- Az utcán talált redkross egy nő, nagyon terhes, nem jön ki gyerek, hasán kell kivenni! Műtőben van asztalon, gyere kell neki császár kivétel!
- Anasztezológia?
- Nincs doktor altató, csak egy, de az most másik műtőben!
Ribánszky doktor percek alatt a kijelölt műtűben volt, bemosakodott, maga végezte el az altatást, a műtét közben maga mutatta meg a segítő nővérnek melyik eszközre van éppen szüksége. Minden fáradtsága egyszeriben semmivé vált, a feladatra koncentrált. Biztos kézzel végezte a császármetszést, kitapogatta a koraszülött gyermeket, s kiemelte az anyaméhből. A kis magzat életerős volt, hét hónapos magzati léte ellenére szinte azonnal felsírt, de természetesen azonnal inkubátorba helyezték, miután a sebész gondosan elvágta a köldökzsinort. Ezután az anyára figyelve folytatta a műtétet. Gondosan zárta el a műtéti heget, majd ellenőrizve az altató gép paramétereit, megszüntette a narkózist.
Az éjszaka hátralévő részét az inkubátor mellett ülve töltötte. Csak akkor hagyta el a csecsemő osztályt, miután meggyőződött róla, hogy a kis jövevény stabilan magától lélegzik, semmi kékülésnek nem látta jeleit.
A kórház főbejáratán kilépve szemébe sütött a felkelő nap első sugara, arcát simogatva tavaszt üzent a lágy szellő. Parkoló autóját kikerülve sétálva indult hazafelé, s már nem gondolt semmilyen más kecsegtető ajánlatra. Napokig.....
