Ha van, ki hozzám ér,
az mégis mire kér?
Ha van, ki hozzád ér,
az mégis mit remél?
Ha van, ki hozzánk mér,
az semmitől sem fél?
Együtt vagyunk képzelet,
külön-külön végrendelet,
érinthetetlen egyveleg.
Szubsztancia és kölcsönhatás,
verbális és orális,
örömforrás.
Ha van
Ha van, ki hozzám ér,
az mégis mire kér?
Ha van, ki hozzád ér,
az mégis mit remél?
Ha van, ki hozzánk mér,
az semmitől sem fél?
Együtt vagyunk képzelet,
külön-külön végrendelet,
érinthetetlen egyveleg.
Szubsztancia és kölcsönhatás,
verbális és orális,
örömforrás.
Tá homo erectus volt. Nagyon öreg, megélt már húsznál is több telet. A horda egyetlen tagja, ki még nem egyenesedett fel, többnyire négykézláb tette meg rövid útjait a barlangon belül. Szőrökkel bélelt vackától a tűzig, s vissza, ha már befalta a sült mammutot. Már réges-rég el kellett volna űzni a barlangból, de a horda mégsem tette. Hasznukra volt egyetlen különös képességével, kifinomult és szelektív hallásával. Sok-sok kőhajítási távolságból is meghallotta a hangokat, neszeket, zörejeket. Sőt halk vakkantásokkal, hörgésekkel, kézjelekkel azt is közölte a többiekkel, hogy préda vagy ellenség a távoli neszező, s hogy merre és milyen messze található. Füle életben tartotta a hordát. Ezért hát nemhogy nem kergették el, de a vadászó csapattal tartott mindig. A nagylábú, yeti kapta hátára és hordozta az egész portya alatt, s visszatérve a barlangba óvatosan hajította Tát, a horda fülét, a barlang egy eldugott szegletébe.
A horda valamennyi tagja mélyen aludt. Csak egy maradt fenn, a tűz őrzője. Bármennyire is ügyelte és táplálta a tüzet, a barlangba folyamatosan és dermesztően szivárgott a hideg. Kint hatalmas pelyhekben hullott a hó. Egyfolytában két hónapja. Lehetetlenség volt kimenni a barlangból. Húskészletük elfogyott. Csak a teljesen lerágott és már kiszáradt csontok kupaca árulkodott a nem régi bőségről. Hetek óta egy-egy maréknyi bogyón éltek, amelyet a nőstények gyűjtögettek a meleg évszakban. Ezért hát téli álomra szenderültek, napjában csak rövid bogyószemezgetésre ébredve fel.
Tá nem aludt, öreg lévén már nemigen volt rá szüksége. Feküdt a hátán és unatkozott, illetve még éberen fülelt, hogy ellenséges vagy fenyegető hangokra lel-e kint a messzi távolban. De a zord télben csak a hó esését hallotta, megkülönböztetve a száraz vagy nedves hópelyhek halk surrogását. Megfigyelte, hogy a hó sokféle hangon szólal meg. Vannak magas és mély hangok, vannak ütemes és ütemtelen hangok, amelyeket a barlang kijárata előtti tűz pattogása fest alá. Néha azt is hallotta, olyan távolról, ahová a horda hímjei is csak egyszer merészkedtek, s ahol ihatatlan ízű végtelen víz volt, hogy ez a víz egyszer mély hangon morog, máskor csilingel, mint a madarak. De azért többnyire csak unatkozott. És fázott, rettenetesen fázott.
Lassan, óvatosan, négykézláb a tűz közelébe araszolt. Érezte a meleget, érezte, hogy vén tagjait átjárja a hő. Egy fadarabot szeretett volna rátenni, hogy hevítse és hangosítsa a tüzet, de a tűznek őre egy mordulással és fenyegető kézmozdulattal elzavarta. Tá tudta a helyét a hierarchiában, ezért távolabbra mászott, a csontkupac mellé. Azért itt is melegebb volt, mint a vackában. Kezébe akadt egy üreges sípcsont. Szájához emelte, hátha akad még a belsejében valami ehető. Erősen szívta, fújta, de a száraz csontban már semmi sem volt. Azaz valami mégis, valami, ami nem ehető, de neki információ, olyan jel, ami az életét jelentette, a hang. Más volt, ha fújta, más volt, ha szívta. Tapasztalatból tudta, hogy a szélnek más hangja van a nagy fákon, a kisebb bokrokon, a lyukas korhadt fákon és a vesszőkön. Ezért tudott tájékozódni. Elcsent egy csiszolt éles ökölkövet a tűz mellől.
Egy egész napjába telt, míg sikerült lyukat fúrnia az állatcsonton. Éppen akkorát, amekkora mellső végtagjának első ujjbegye. Szájához emelte és belefújva megszólaltatta. Új hangot hallott éles füle. Fáradhatatlanul dolgozott a csonton és öt lyukat fúrt, éppen ujjainak megfelelőt. Már nem unatkozott, s már nem is aludt. Mikor elkészült munkájával, ujjait rátette a lyukakra és fújta a csontot, hol erősen, hol lágyan, s ujjai emelgetésével kereste az új hangokat. Hallása segítségével megjegyezte a kombinációkat. A hangokat így sorba-rendbe tudta rendezni. Akkor szóltak és úgy szóltak, ahogy ő akarta.
Egyszer, még a nagy hideg idején, miután a horda felfalta a maréknyi bogyót, hangos sípjelekkel magára terelte a figyelmet és a barlangrajzokhoz mászott. Ott fel volt rajzolva a horda minden tevékenysége, minden ellensége és minden vadászott prédája. Hol egyikre, hol másikra mutatott és mindnél más hangokat hallatott új szerszámával. Mindezt ismételte napra nap, egészen az olvadás bekövetkeztéig. Megértették, megjegyezték. Ezután Tá a yeti hátán sípjelekkel irányította a horda vadászatát. Sokkal gyorsabban és pontosabban tudtak a zsákmány után eredni, a veszélyek elől menekülni.
A következő télen már nem kellett az éhség és a hideg elől mély álomba menekülniük, mert hatékonyabbá vált a horda élete. Bővében voltak a húsnak és a ragadozók sem tudták megtizedelni a hordát olyan egyszerűen, hiszen időben és kellő távolból értesülhettek minden fontos jelzésről. Szaporodtak. Növekedtek. Erősödtek. S mivel nem kellett évszakokat átaludniuk, volt idejük gondolkozni.
Tá megtanította a szerszám elkészítését és használatát az ifjaknak, akik új meg új szerszámokat készítettek, mert új meg új hangokat akartak hallani. Edényekre feszítettek bőröket, íjhúrt pengettek, felfedezték az ütemet és a dallamot. Egymáshoz hangolták a fúvós, ütős és húros szerszámokat, most már együtt hallatták a hangokat és sokszor játszottak nem csak azért, hogy megmentsék vagy figyelmeztessék a hordát, hanem azért, hogy érzéseiket is közölhessék egymással.
Tá még három telet élt meg. Hallása már nem volt olyan éles, ezért nem tudta a yetinek megfelelő időben jelezni a kardfogú tigrist, amikor megint a nagy vízhez vezetett portyájuk. Csak csontjait találták meg az ifjú vadászok. Magas hangú sípként élte tovább a hangok adta életét.
Helyszíni riport egy stadionépítő cég főmérnökével
Riporter: Jó napot, jó munkát! Kérem, avassa be olvasóinkat, hogy milyen beruházás alapjait kezdték meg a mai napon kiásni?
Főmérnök: Hát természetesen az új városi labdarúgó stadion építését kezdtük meg.
Riporter: De hát tisztelt uram, innen ötven méterre éppen tegnap volt az új stadion ünnepélyes átadása!
Főmérnök: Valóban tegnap én is hivatalos voltam a ceremóniára. Felemelő élmény volt, s csapatunk egy hősies döntetlent harcolt ki a spanyol sztárklub U14-es gárdája ellen. Biztos látta Ön is, hogy Kovács II. micsoda gólt szerzett, azzal egyenlítettünk!
Riporter: De hát azt a spanyol kapus gyerek dobta be saját hálójába!
Főmérnök: Én keveset értek a futballhoz, de azt azért láttam, hogy Kovács II. csak néhány perccel előtte súgott valamit a kapus fülébe. Csodálatos taktikai gól volt az!
Riporter: Hagyjuk is ezt. Inkább arra válaszoljon, miért kell két stadion közvetlenül egymás mellé?
Főmérnök: Rendkívül egyszerű és még ön is hamar megérti: a régi már elavult, ott nem lehet hivatalos UEFA-meccseket rendezni, mert az az előírás, hogy csak legalább tizenötezer ülőhelyes stadionban lehetséges és hát a régiben csak tizennégyezer-kilenszáz-kilencvennyolc van. Többször is átszámoltuk, de sajnos valóban kevesebb az előírtaknál a férőhely.
Riporter: Értem, vagyis nem értem. Miért nem növelték meg azzal a kettővel a most átadott stadion ülőhelyeinek számát?
Főmérnök: Rendkívül egyszerű erre is a válaszom. Sajnos a stadion végét fallal kellett lezárnunk, ez volt a terveken! Erre szólt az engedélyünk.
Riporter: Valamit azért még megkérdeznék! Csapatunk a megye III-ban játszik manapság, s ott is inkább a kiesés ellen harcol. Gondolja, hogy itt egyhamar BL-meccseket játszanak?
Főmérnök: Uram, ön nemigen tájékozott! Nem hallotta a legújabb TAO rendelkezéseket? Csak pár év és ott leszünk, de még annyit megsúgnék önnek – bizalmasan - hogy a harmadik telken kezdjük hamarosan az új APEH-székház építését, majd a negyediken…. Na de erről még egyáltalán nem beszélhetek.
Riporter: S hogyan nyerték el ezeket a horribilis megrendeléseket?
Főmérnök: Természetesen közbeszerzési eljárások útján! Átlátható és törvényes úton, naná!
Riporter: Gondolom ilyen megbízásokra sok jelentkező volt!
Főmérnök: Igazából csak cégünk jelentkezett, mert a többieket alkalmatlanság okán kizárták. Erről mi nem tehetünk!
Riporter: Mi volt a kizárási ok?
Főmérnök: Semmi különös csak annyi, hogy be kellett mutatni a mellettünk lévő stadion-építési referenciát. Szerencsénk volt.
Riporter: Na és milyen forrásból finanszírozzák a projekteket?
Főmérnök: Természetesen eu-s támogatásból.
Riporter: De, az EU hogyan adhatott támogatást két stadion egymás melletti megépítésre?
Főmérnök: Erre én nem vagyok illetékes, bár annyit azért hallottam, hogy ez a másik stadion, igazából nem is stadion, hanem egészségügyi intézmény. Valahogy így lehetett. Tudja: testmozgás, szabad levegő, ifjúság! Meg hát minden meccsen van itt egy mentőautó is.
Riporter: Mégis hogyan kaphattak ilyen gyorsan építési engedélyt egy második stadionra?
Főmérnök: Nem volt rá szükség, mert a másik engedélye még nem járt le. Annak alapján építjük fel ezt a stadiont is.
Riporter: De hát akkor az sem fog megfelelni az UEFA-előírásoknak, az a két szék abban is hibádzani fog!
Főmérnök: Á dehogy, könnyen megoldható! Majd a régi stadion zárófalába készítünk egy kis lyukat. Nem nagy költség, elhanyagolható egy ilyen grandiózus beruházás során. Ezt ingyen is elvállaltuk a tenderanyagunkban. Ilyen formán percek alatt áttolható az a két szék egyikből a másikba, bármikor.
Riporter: Ezt komolyan mondja? Maga őrült!
Főmérnök: Még hogy én? Őrült? Hiszen ilyen formán városunkban ezután két olyan stadion is lesz, ahol az UEFA előírásoknak megfelelően bármikor rendezhető nemzetközi tétmeccs!
Riporter: És mi a helyzet a kórházzal? Azt hallottam szuperkórházat is terveznek falunkba!
Főmérnök: Tudom, ne aggódjon van még mellettünk szabad földterület, s cégem kész a megvalósításra. Mi rugalmasak vagyunk és gyorsak és olcsóak és megbízhatóak……
Mintha
mintha csillapult volna éhségünk,
mintha csak ez lenne kétségünk,
mintha jót akarna ki kéjjel felkoncol,
mintha gyógyítana ki csak felboncol,
mintha neked szólna a harang,
mintha csak benned lenne harag,
mintha lenne kezdetben választás,
mintha lenne végül választás,
mintha nem válasz lenne a halasztás,
mintha nem hallanád mindig a szót:
ki kérdezett?
mintha te lennél a
minta.
Kölcsön kapott ölelés
Egyszer vagy negyven éve,
azon a balzsamos balatoni éjen,
hol kétoldalt szélzenés nádkéve,
közt egy holdfényre simuló stégen,
ketten voltunk az egész
földkerekségen,
a már nememlékszem nevű
gyönyörű asszony, s én,
mesztelen-esztelen.
Ölelt s átadta nekem mi volt
tapasztalata,
öleltem és átvettem
mindent én tapasztalatlan,
akkor először vagy negyven éve.
A kölcsönbe kapott ölelést,
bár nem kérte,
továbbadom azóta is,
vagy negyven éve.
Álmodó vár
Van egy álmom,
hogy neked is van egy álmod,
hogy átsegítsen mindenen,
és látod a csodát
az élet tündérmesékben.
Miénk a jövő,
még ha kudarc is érhet néha,
kérlek higgy az álomban,
mert mindenben van valami jó.
S, ha eljő az idő
kellj át a folyón,
velem, közösen.
Hisz van egy álmom,
hisz van egy álmod,
hisz van egy álmunk,
együtt kelünk át a folyón,
s álmodunk a végtelenről,
közösen.
Vádolom!
Vádolom Kiss László családját! Vádolom Kiss László megmentőit! Vádolom Kiss László munkaadóit! Vádolom Kiss László felmentőit! Vádolom Kiss László kitüntetőit! Vádolom a hallgató tanúkat! Vádolom a hasonló ügyek ismerőit! Vádolom a zsarolókat! Vádolom a gyávákat! Vádolom az áldozatokat! Vádolom a történelem hamisítókat! Vádolom a félrenézőket! Vádolom a dokumentum megsemmisítőket! Vádolom a jogalkotókat! Vádolom a jogalkalmazókat! Vádolom az államot! Vádolom az országot! Vádolom a köztársaságot! Vádolom magunkat! Vádolom magamat! „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma!” Szembe kellene már nézni magunkkal, szembe kellene már nézni történelmi múltunkkal, történelmi bűneinkkel! Legyen bár egy éves, ötven éves, száz éves, vagy ezer éves. Mert e nélkül megint és megint elkövetjük azokat! Mert e nélkül újra és megint újra előveszik azokat! Mert e nélkül nincs megbocsájtás. Se nekünk, se magunknak! S minden újjáépítés majd csak ezután……
Lehetnék akár Örkény, lehetnék akár Ionesco, mint ahogy sajnos nem vagyok, akkor sem tudnék ilyen valóságos és tökéletes abszurdot írni. Állok a kettős rendőrkordon között, középen. A Múzeum körút és a Kálvin tér találkozásánál. Legnagyobb nemzetteremtő ünnepünk napján. Alig hallok valamit is a hangzavarban, illetve pontosabban nagyon is hallok, de nem hiszek a fülemnek, s nem hiszek a szememnek sem. A múzeum előtt szinte csak lengyel katasztrófa-, bértúristák. Lengyel nemzeti szín zászlóerdő, előttük miniszterelnökünk szokásos – bár kissé unottnak tűnő – fejhangján intézi szózatát a baráti országból érkező sokaságnak (pár száz lehetett). Közli velük, hogy mi ebben az országban nem szeretjük a migránsokat és nem is engedjük be! Mindez barátaink nyelvére lefordítva, szóról szóra ki is íródik a hatalmas kivetítőre. Ők ennek pedig láthatólag nagyon örülnek.
A Kálvin téren pedig síppal-dobbal aláfestve, rikácsolva ordítozza-skandálja a másik – szintén néhány százas – tömeg: ge.. diktátor, ge.. diktátor. Láthatólag ők nem a szónok vendégei, nem is barátai.
Reggel kitűzött kokárdámat szomorúan leveszem és a kettős rendőrsorfal között lassan, ünneptelenül hazaindulok, miközben megint az a már közhelyszerű kérdés jár a fejemben: tessék mondani a belgák hová álljanak? Az eső pedig monoton-konokul esik, egyre csak esik, ahogy 1848. március idusán is. Otthon a kokárdát olyan helyre teszem el, ahol bármikor gyorsan megtalálom, ha kell.
Párja ébresztette korán reggel. Artúr elment – mondta, majd szótlanul munkába indult. Valamiképpen most sokkal hosszabban és fájdalmasabban nyikorgott a mögötte bezáródó rozsdásodó kapu. A ház ura kerti cipőt vett fel és a reggeli hűvösben, lassú léptekkel kitántorgott a kutyaházhoz. Az ól üres volt. Mellette feküdt a csont sovány tetem, nyitott szájjal, kilátszó fogakkal, lógó nyelvvel és kicsit furán tekeredő nyakkal. Valahogy mégis olyanképpen, mintha csak mélyen, kutya álmokat álmodva, aludna. Csak már nem lélegzett. Nagyon öreg volt. Ha igaz az átszámítás, akkor emberi életkor szerint csaknem száz éves. Nagytestű kutyáknál ez szinte elérhetetlen élettartam, mert valóban, különösen nagytestű volt. Fénykorában több mint, hatvan kiló. Ezért is hozták el ingyen a tenyésztőtől, mert a goldik elvárt testméreteinél sokkal nagyobb volt újszülöttként is. Nem lehetett értékesíteni. Most talán húsz kiló, ha lehetett. Mindössze a csont és a szőr tömege. Más nem maradt belőle. Legalábbis a korpuszából.
Nagyjából másfél évvel élte túl örök párját, az ivartalanított keverék, talált lány kutyát, akivel évente kétszer két hétig is eltartóan, folyamatosan vonyítva, élték át a terméketlen szerelmet. Kutyafelesége halála után vált visszafordíthatatlanná állapota. A gyógyszerek és lehet, még valami fontos tartotta ennyi ideig közöttük.
Letakarta egy műanyag fóliával, a barát méltóságának megőrzése, vagy talán csak higiéniai okokból. Délután a testet elvitte az erre hivatott szervezet, de ezt már nem akarták látni. Csak beengedték a két embert és megmutatták az utat.
A szervezet erre hivatott emberei elmondták mit kell tenniük fertőtlenítési okokból. Másnap megvásárolták a szereket és örökre eltávozott társaik helyét, párjával közösen, takarították ki. Fogadó késszé vált a kennel és a teljes infrastruktúra, új kutya érkezésére. Bár erről nem beszéltek. Azóta sem.
