auditur

Mikor már gondolataim voltak

a magam módján, azt hiszem,

kerültek elmémbe, jeles napok,

egyiken születtem talán,

másikon megneveztek, hogy

felismerjenek és megjelöljenek,

számomra ismeretlenek.

Magam-tehetetlenül a kereszt alá tettek,

homlokomra festettek

egy láthatatlan jelet.

Mikor gondolkodásra neveltek,

kipróbált mesékkel tanítottak,

ajándéknak nevezett tárgyakkal

elcsábítottak, hogy a naptárban

kiszínezett időmetszeteket,

másnak, különösnek

gondoljam.

Mikor még kölcsön kapott gondolataim voltak,

tanult alattvalóként

én is megjelöltem, megneveztem,

gyermekeimet ,

jeles napokon ösztöneiket,

megvehető árukkal,

kielégítettem.

Most, már csak úgy vagyok vele,

mikor még gondolataim vannak,

naptáramban én tudom,

mely napok színesek, vagy színtelenek,

mert én teszem oda a jelet,

miként homlokomra karcolták egykor,

a láthatatlan stigmát,

ismeretlenek.

amikor már nem is fáj,

amikor felkészültél rá,

amikor tudod, hogy nem hiányzol,

van az úgy.

Te vagy a hibás,

mindennek oka, genezise

az elmúlásban nem

osztozik senki se,

van az úgy.

Nem érted csak érzékeled,

helyedbe lépnek érdemtelenek,

ingyen szerző haszontalanok,

van az úgy.

Bűntársaid mondanak rád

örökérvényű ítéletet,

és önmagukra felmentő,

elfelejtő kegyelmet,

van az úgy.

Csak azt feledik,

lesz idő mikor majd,

önálló entitás mond

felettük is végítéletet,

s ez ellen már nem lesz,

bárhogy is szeretnék,

fellebbezés.

• Öt percünk van önökre – intett a cég egyik vezetője a négy fiatalember felé.
• Igyekszem, készítettünk egy rövid prezentációt, ezt szeretném bemutatni az uraknak – így a fejlesztő csapat szószólója.
• Nem érdekel, ha öt mondatban el tudja mondani, akkor kezdjen bele – szólt a tolókocsiban ülő és láthatólag nagyon beteg nagyfőnök – nekem ennyi elég, hogy lássam érdekel-e a projektjük.
• Két éve dolgozunk rajta sajnos öt mondatban lehetetlen minden fontos részletet elmondani .
• Részletek nem érdekelnek, mindössze elvek, célok, eredmények. Nincs másra időm, viszontlátásra uraim – s azzal megfordítja elektromos székét a láthatólag szinte haldokló öreg nagyfőnök.
• Kérem, várjon, várjon egy pillanatig  – áll föl székéből a csapat kreatív mérnöke – van ön számára öt mondatom!
• Most már csak öt tőmondat – fordítja vissza székét a boss – kezdje!
• Tervezetünk egy virtuális időgép!
• Egy – számol vissza főnök.
• Üzenet a jövőbe. Egyedi feltörhetetlen kóddal. Jövőbeli saját magának, vagy célzottan bárkinek, vagy mindenkinek.
• Ez eddig kevés, de van még egy mondata.
• Bárkit beültetünk az időgépbe, persze csak virtuálisan – préseli ki kétségbeesett utolsó gondolatát az ifjú mérnök.
• Ez már bővített mondat volt. Nem érdekel – és most már ellentmondást nem tűrően fordítja meg elektromos székét a joystick-kal az öreg.
• Viszontlátásra uraim, ennyi – tereli ki a fejlesztő négy csalódott fiatalt a menedzser.
• Uram, itt van az orvosa – lép be az asszisztens a kiürülő irodába.
• Pár percet várjon – kormányozza székét a főnök íróasztalához és bekapcsolja gépét. Előkeres egy titkos aktát és átmásolja egy külső adathordozóra. A drive-ot kabátja zsebébe csúsztatja, majd kiszól az asszisztens hölgynek – Hívja fel az iménti fiatalembereket és hívja be őket holnap tizennégy órára hozzám. Addig senkit nem akarok látni!  Az orvost pedig elküldheti. Már nincs rá szükségem –hangja állapota ellenére igen határozott.

Másnap a négy fejlesztő rendkívül izgatottan érkezik meg az előszobába, fél órával előbb a megadott időpontnál. Az asszisztens invitálására helyet foglalnak, de szólni sem mernek, csak várakozón kíváncsi tekinteteik keresik néha egymást. Amikor a fali óra éppen délután két órát mutat egy sztentori hang szólal meg az asszisztens intercomján:

• Engedje be őket!

A már ismerős nagyfőnöki szobába lépnek egyesével, ahol az íróasztalra támaszkodó háttal álló és hátával is erélyt sugárzó alak fogadja őket. Határozott karmozdulattal kínál helyet. Hangtalanul helyezkednek el, perceknek érzik a feszült várakozást. A férfi, még mindig háttal, szólal meg:

• Tegnap én is csak tőmondatban válaszoltam önöknek, amikor projektjüket elutasítottam. Azt mondtam, nem érdekel, de valamit nem tettem hozzá. Tegnap nem érdekelt, de ma már igen. Finanszírozom a munkájukat és én vagyok az első megrendelőjük. Az asztalon van a drive, az üzenetem, amit a rajta lévő információval, a pontosan megadott időpontban és helyre kérek továbbítani – mondta a még mindig háttal álló fiatalos és elegáns férfi – a megbízásomért annyit kérnek, amennyi szükséges. Még ma átutalom az összeget.
• Uram - áll fel bizonytalanul a csapat pénzügyekért felelős tagja – nagyon hálásak vagyunk nagylelkű megbízásáért, de nem tudjuk teljesíteni. Elgondolásunk csak fejlesztési tervezet és még idő kell ahhoz, hogy elfogadjunk egy ilyen megbízást. Az igazság az, hogy nem is tudjuk pontosan mennyi idő. Most azt gondoljuk hónapok, talán egy év, s nem is garantálhatjuk a sikert.
• Garantálniuk kell, s szerintem önök képesek rá – még mindig háttal a férfi.
• Mi csak egy fejlesztéshez kértünk anyagi támogatást egy olyan fejlesztéshez, amelyben egyelőre semmilyen eredmény nem biztos – így a bizonytalanul szóló ifjú mérnök, láthatólag idegesen.
• Szavaik alapján azt kell gondolnom, nem tudják mire vállalkoznak.
• De, de, dehogyisnem tudjuk, csak még a munka elején vagyunk és sok nyitott argumentum van a fejlesztésben – már bizakodóbban a marketing és értékesítési ügyekért felelős társ – ezért jöttünk önhöz, aki már nagyon sok lehetetlennek tűnő projektet megsegített és sokat sikerre vezetett.
• Bízom magukban. Hatvan napot kapnak a rendszer kifejlesztésére és üzenetem elküldésére . Vállalják? Még egyszer mondom, anyagi probléma nem lehet.
• Nagylelkű ajánlata megtisztel, de a hatvan nap biztosan nem elegendő. Ennyi idő alatt biztosan nem tudjuk megcsinálni, bárhogy is bízik bennünk, ilyen feltételekkel nem vállalhatjuk, bármilyen fontos is számunkra az ön támogatása. Őszintén ezt kell mondanunk!
• Azt mondtam, hogy bízom magukban? Tévedtem. Nem bízom magukban – mondja a nagyfőnök és egy kecses lendülettel szembe fordul velük  – tudom, hogy megcsinálják és  bizonyítani is tudom. Működni fog a rendszerük két hónapon belül.

Az elképedő négy fejlesztő barát látszólag ugyanazzal a nagyhatalmú férfival áll szemben, aki tegnap még haldoklott és elutasító volt, csak most legalább harminc évvel fiatalabban, egészségesen, fitten.

• Vállalják?

A történet ekkor kezdődik.

Várakozásteljes elégedettséggel szemlélte a terített asztalt. Már nem hiányzott semmi a terítékből. Ízlésesnek, de kék színeivel még inkább, alkalomhoz illőnek találta. A konyhában pedig sült a csirke. Még van egy kis ideje magával is törődni. Leült a tükör elé. Kezébe vette a fésűt. Frufruját előbb balra, majd jobbra fésülte, de igazából nem tetszett se így, se úgy. Inkább elválasztotta középen. Félhosszú haja volt. Barna. Gesztenyebarna. Nem szégyellte azt a néhány ősz hajszálat, ami a fejtetőn és oldalt is belevegyült, bár igaz nem is nagyon örült nekik. Letette a fésűt és még kezével enyhén megborzolta szép tincseit. Ölébe ejtette kezeit. Míg a közeli találkozásra gondolt, mereven nézte önmaga tükörképét. Hirtelen erőteljesebben kezdett verni a szíve. Nem gyorsabban csak erősebben, több vért pumpálva érrendszerébe. Tíz év. Milyen hosszú idő. Tíz éve nem találkozott fiával. Mennyire megváltozhatott az a tizenegy éves gyermek! Kész felnőtt lehet már! Persze ő is megváltozott. Csak néhány esztendővel volt idősebb akkoriban a ma már felnőtt gyerekénél. Megöregedett? Nem. Az eltelt évtized nem vésett arcára barázdákat, mindössze sejtjei cserélődtek ki, rendeződtek át. Felemelte a kézitükröt, s megnézte magát profilból és háttal is. Majd pongyoláját levéve állt a tükör elé. Meztelenül. Melle még mindig a huszonéves lányt idézte, talán csak hasa ereszkedett meg alig láthatóan. Büszke volt testére.

Eszébe jutott a csirke. Kirohant a konyhába, gyors mozdulattal nyitotta ki a grillsütőt, a forró vas megsütötte a kezét. Hirtelen, hosszan felsikoltott. Ezen annyira meglepődött, hogy önkéntelen nevetés fogta el. Felszabadult, egészséges, gördülékeny kacagás. Úgy rázta a nevetés, hogy erőtlenedő lábai miatt, egy székre rogyott. Hiszen tud még sikoltani! Pedig milyen régen nem hagyta el száját ez a legelemibb női reakció. Nagyon mulatságosnak tartotta magát, a készülődést, az izgalmat, hogy saját, egyetlen édesfia jön hozzá. Könnyek szöktek szemébe. Már nem a nevetés, a sírás rázta. Megállíthatatlanul patakzott a könnye. Minden izmából kiszállt az erő, helyét a későn és váratlanul jövő anyai érzés foglalta el. Ismeretlen érzelem. Ezzel várta fiát. Az asztalra borult és most furcsának tűnt, hogy egy felnőtt férfi fog belépni az ajtón, s a fiának mondja magát. De vajon eljön-e? Magában ismételgette a kérdést. Eszébe jutott, hogy hányszor ígérgette akkor leveleiben: fiam most jövök és kiveszlek az intézetből. Valami mindig közbejött. Rendszerint nem is valami, hanem valaki. Valaki, aki elnyomta benne gyengén fellángoló anyai ösztönét. S már ismét rítt, könnyek nélkül.

A fiú intett a pincérnek és még egy konyakot rendelt. Szerette a konyakot, mert a második mindig feloldotta benne a feszültséget. Mikor kihozták nyomban felhajtotta. Érezte az ital jótékony hatását és elhatározta most nem iszik többet. Rágyújtott és órájára nézett. Még volt fél órája. Még nem tudta, hogy elmegy vagy sem. Tövig szívta a csikket és másikra gyújtott. Hosszasan eregette ki a füstöt. A szomszéd asztalnál magányosan üldögélt egy férfi. Őt nézte. Jó volt, hogy az mozdulatlan, s szinte fájt, amikor az testtartást cserélt. Szerette volna, ha a férfinak szakálla van, mert a szakállasok mindig tudnak valamit. S aki tud valamit, nem ül oktalanul vasárnap este egy budai kispresszóban egyedül. Bár nem tetszett neki a férfi lila pulóvere sem, mégis jó volt nézni. Már majdnem odament hozzá megkérdezni miért nincs szakálla, amikor egy hangos társaság érkezett. Vidámak voltak, pezsgőt rendeltek, láthatólag valamit ünnepeltek. Gondolatai megálltak… Döntött. Elmegy. Kíváncsi most már anyjára. Anyja változásaira. Még egyszer a szomszéd asztal gazdájára nézett volna, de a férfi már nem volt ott. Intett a pincérnek.

            Határozottsága az első lépcsőfordulónál egyszeriben elszállt. Eddig soha nem okozott számára dilemmát a köszönés, de most bizonytalanná vált. Hogyan köszöntse az asszonyt , aki ajtót nyit neki? Sokszor kopogtatott már idegen lakásokba, de most a névtáblán ugyanaz a név szerepelt, amelyik az övé is volt. Most már nem fordulhat vissza, hiszen itt várják, tudják, hogy jön. De őt várják-e? Ő az, akinek itt be kell kopogtatnia? A névtábla alapján és a néhány nappal ezelőtti telefonbeszélgetés szerint, igen. Mégis inkább az idegesség adott erőt neki, hogy bekopogjon az ajtó. Ekkor jutott eszébe, hogy még virágot sem hozott vendéglátójának. Késő volt.

            Szótlanul álltak egymással szemben a küszöb két oldalán. Nem méregették egymást, csak nézésük találkozott hosszú másodpercekre. Az anya törte meg a csendet:

            -  Gyere beljebb Jancsi! Örülök, hogy eljöttél, ülj le – tette be az ajtót fia mögött.

            A fiú kabátban ült a karosszékbe. Az asszony a kissé oldalt elhelyezett másik fotelba. Ő rendezte így az ülőhelyeket, hogy ne kelljen fia szemébe néznie. Mindketten a szőnyegpadlót nézték.    

            -   Ugye nem vacsoráztál még?

            -  Ritkán szoktam, mert az egészségtelen – válaszolta közömbösen a fiú. Látszott, hogy nem ez a véleménye, de nem akart egy szóban válaszolni, s jobb most nem jutott eszébe. Szeretett volna illedelmesnek látszani. Ezért még mindig bosszantotta a virág.

            -   Na azért, egy-két falat nem árthat – mondta szívből jövő őszinteséggel az asszony.

            - Talán, de remélem hús nem lesz, mert én vegetáriánus vagyok. Szóval csak növényekkel táplálkozom – jött ki a száján, miközben maga is elcsodálkozott – kívülről nem láthatóan – ezen a kijelentésén. Még, hogy növényekkel? Hiszen nem is emlékszik mikor evett utoljára főzeléket. Na, mindegy, ha már egyszer kijött…és várta az asszony hüledezését vagy legalább meglepődését. De az anyja se nem hüledezett se nem csodálkozott:

            -  Annyi baj legyen, majd csinálok neked sajtos meleg szendvicset – mondta – de előbb iszunk valamit étvágygerjesztőnek – felállt, hogy töltsön – Még le sem vetted a kabátod, akaszd az előszobába!

            Ülve gombolta ki és vette le, miközben zsebéből kivette a cigarettát és a gyufát. Az előszobában saját maga köszönt vissza a hatalmas tükörből. Mialatt haját igazította, tükörképétől várt választ arra, hogy miért mondta ezt a növényevő dolgot. És furcsa volt az is, hogy az asszony még csak nem is kérdezősködött, pedig az ilyesmivel máskor mindig bevágódott. Imponálni kezdett neki az anyja. Igen, a legjobb kifejezés ez, imponálni. Még nem vette észre, hogy tetszik is neki. Kézfejével simogatta arcát, sajnálta, hogy reggel nem vágta le borostáját. Most az sem volt jó, hogy idősebbnek látszik koránál. Nem hangos kiáltás hallatszott a szobából:

            -  Konyakot vagy vodkát iszol? Esetleg vermutot?

A szobaajtón belépve válaszolt:

            -  Talán legyen vermut.

            -  Jó ötlet, én is azt kérek. Egyszeriben megkívántam az édeset.

            -  Én inkább szárazat innék – mondta a fiú kötözködve, holott nem úgy szánta és már mérges volt, hogy eredeti szándékával ellentétesen viselkedik.

            Az asszony tálcára tette a poharakat és töltött fiának szárazat, magának édeset. Közben alig hallhatóan dúdolt. Még nem tudta fiát elhelyezni érzékeny érzéskoordinátáiban, leginkább csak vendégnek tekintette, akinek teljesíteni kell minden kívánságát. Valami, eddig soha nem érzett, ideges feszültség honolt sejtjeiben, s ezért ügyelt kétszeresen szavaira. Próbálta reflexmozdulatait is akaratával irányítani. Szeretett volna könnyednek tűnni, remélte ebben segít az ital. Ülve koccintottak. Az asszony egyszerre engedte le torkán az italt – az utolsó cseppnél szégyellte is mohóságát – de a fiú sem akart lemaradni, második kortyra az egészet lehúzta. Szótlanul ültek egymással szemben. Közben a fiú megigazította székét, zavarta, hogy oldalt kell néznie az asszonyra. Mindketten poharukkal játszottak. A fiú a lába között szorongatta a poharat, az asszony az ölében fogta. Hol a padlót, hol a bútorokat nézték szórakozottan, de az asszony pillanatokra lopva fián felejtette nézését és csak szemét fordította, ha az megmozdult. Nem akarta, hogy találkozzon tekintetük. Most nem gondoltak semmire csak arcuk pirosodott.

• Töltsek még egyet? – kérdezte mintegy bocsánatkérőn az anya, hogy megfeledkezett háziasszonyi kötelességéről.
• Igen, kérek – válaszolta a fiú és még mindig zavarta illetlensége a virággal, de annak örült, hogy az asszony felállt a fotelból, mert így ismét szemügyre vehette karcsú alakját. Határozottan tetszett neki és arra gondolt nem lehet, hogy ez az asszony az anyja.

            A második vermut után rágyújtottak az asszony Kentjéből. A kis szobát hamar bejárta a cigarettafüst, a feszült hangulat is oldódott. Közömbös dolgokról beszéltek – megittak még két-három pohárral, most már az asszony is áttért a szárazra – önmagukról kevés szó esett, mindössze annyi: hol dolgoznak, mivel foglalkoznak; inkább olvasmányokról, filmekről, színházi előadásokról csevegtek. Mindketten egyaránt kerülték a múlt felemlegetését. Később az asszony elkészítette a konyhában a szendvicset. Addig a fiú körülnézett a szobában, könyveket emelt le a portól frissen letakarított polcról, dísztárgyakat nézett meg közelebbről. A fiókokat persze nem húzta ki – még mindig ügyelt a jólneveltségére, bár a virág már kiment a fejéből – inkább a telefonasztalkán talált képeslapköteget nézegette élvezettel. Legjobban egy riói városkép tetszett. Hirtelen feltámadt kíváncsisággal megfordította.  Alig olvasható írással ez állt rajta: egy csodálatos búskomor éjszaka jutottál eszembe Te és a hazám. Pityu.

            Vacsorára az asszony csirkecombot evett, a fiú a két sajtos szendvicset és hozzá sört ittak. Jó kedvük volt. Sokat nevettek egymás viccein. A fiú szeme időnként élvezettel tévedt az asszony ruhakivágására. Örült, hogy nem volt rajta melltartó. Hamarosan észrevette ezt az asszony és óvatosan még egy gombot kigombolt, úgy hogy néha csaknem egész melle kilátszott. Már nem ittak csak sört. Néha elszívtak egy-egy Kentet és nézték egymást. A kezdeti ideges feszültséget már mindketten elfeledték. Sőt egyáltalán azt is elfeledték hol vannak. Sokat nevetgéltek és sok sört ittak. Amikor ismét áttértek a vermutra az asszony levette ruháját. Azon az éjszakán úgy érezték csoda történt velük.

            Alig észrevehetően oszlott a sötétség, s még égtek az utcai ostorlámpák, mikor kilépett a lakótelepi ház kapuján a fiú. Kibírhatatlanul fájt a feje és vacogott a csípős hidegtől. Zsebre dugott kézzel, felhajtott kabátgallérral indult el a néptelen járdán. Gyorsuló lépteit messze visszhangozta a fagyos levegő. Telet üzent a viharos szél.

Nincs az az ember, aki a politika csúcsain nem használódik el nyolc-tíz év alatt. Nincs az a politika, ami nem használódik el nyolc-tíz év alatt. Mert a világ gyorsabban változik, mint az ember. Az az ember aki mégis gyorsabban változik, mint a világ, az nem való politikusnak, s az a politika, ami gyorsabban változik, mint a világ, nem való az embereknek!

Azt hiszem magamról, hogy a múltból érkeztem. Nincs memóriámban semmi sem a közeli időkből, nincs információm, hogy most mi a teendőm. Ténylegesen arra sem emlékszem, hogy ma mit reggeliztem, s arra sem emlékszem, hogy most ki vagyok. Igazából pedig kellene, mert van bennem egy program, egy genetikai program, amely nem hagy nyugodni, amely belém vésődött. Nem látszik bonyolultnak. Csak megfejthetetlen még. Bináris kódban írták le csuklómra a belépési kódot. Olvasom, sokadszor, olvasom, de nem értem. Nullák és egyesek. A baj az, hogy nem tudom mik ezek a nullák és egyesek. Segítséget kell kérnem. Bár tudnám honnan és miként?

Fázom, mert meztelen vagyok. Még csak artikulálatlanul ordítani tudok. Fájdalommal jöttem egy számomra szűk alagúton. Felkaptak, lábamnál fogva lógattak, megmostak, majd meleg bioanyagra raktak. Ez jó volt. Ennem adott, miközben emberinek tűnő hangot hallatott . E biomassza hosszú időre bázisommá vált, megvédett, táplált, informált, felkészített, kódot olvasni tanított.  Egy idegen rendszerben önzetlen bázisommá vált, míg forrásai ki nem merültek. Kellet nekem és próbáltam újraindítani számtalanszor, végül sikertelenül. Ezt a kódot nem közölték velem, bár szerintem kellett volna.

Valami mégis sikerült, átmenetileg. Más hasonló, biomasszával egyesítettem erőmet, s létrehoztam új küldöncöket. Erősek voltak, akár én egykoron, nélkülem léteztek, s duplikálták átadott erőmet. De csuklómra vésett kódom ők sem értették, csak egyet tehettek, kódomat megjegyezték.

Most már azt hiszem, mennem kell. A jövőbe. Vissza. Egy bináris kódot hagyok itt, s talán megértik, s megfejtik. Jeleket hagyok, s a múltból érkezve, a jövő hírnöke vagyok.

Nekik tán lesz idejük rá. Remélem. Különben mivégre voltam, vagyok és leszek? S ők mivégre?

Enyhén behorpasztotta mellét és a labda lágyan lába elé hullott. Már nem nézett le. Erősen kopaszodó hátvédjét kereste, de még inkább várta. A hátvéd nagy lendülettel érkezett és hirtelen fékezett le a csatár előtt. Pillanatra megálltak. Hallották egymás zihálását és a publikum moraját is talán.
-Rutinos gyerek ez, ismer minden pengét, testcsellel nem rázom le - gondolta a csatár - Inkább versenyfutásra kell késztetnem. Meg kell próbálnom befelé elhúznom.
Jobbal alányesett a megszelídített bőrgolyónak, átemelte a becsúszó hátvéd sportszára felett és futni kezdett teljes erejéből. Még azt is meghallotta, hogy valaki a kispad felől bekiabálta: le az alapvonalig és centerezni! Mást gondolt. Még tíz métert vezette a labdát, amikor nyújtott lábakkal érkezett a keresztezni igyekvő hátvéd. Rálépett a labdára és ettől a vizes füvön nyílegyenesen a semmibe csúszott el előtte a tehetetlen-fékezhetetlen test. Szabad volt az út a tizenegyes pontig. Már csak a kapus állt az útjába.
........
Előtte váltott pirosra a villanyrendőr. Levette lábát a gázpedálról és csak motorfékkel lassított a zebráig. Puhán, egyenletesen lassítva állt meg a kocsi. Ezután kapcsolt üresbe. Csak egy élénksárgára festett hajú középkorú nő sétált át a soksávos úttesten. A motorház elé érve kicsit meghajlította derekát és belesett a szélvédőn. Vastagon volt rúzsozva a szája. A csatár ujjaival egy ritmust dobolt a kormánykeréken. Ez a ritmus és dallam már reggel óta benne volt, talán a reggeli, zenés műsorban hallotta. Tekintete elkísérte a nőt a járdaszegélyig, majd a műszerfalra tért vissza. Hazafelé tankolnom kell, gondolta, szinte üres a tartály. A lámpa zöldre váltott. Két utcával volt arrébb a pálya.
- Jó reggelt Matyi bátyám- lépett be a gondnoki szoba ajtaján.
- Korán jöttél fiú - tolta szája sarkába a csikket az öregúr.
A fiú, ez volt szavajárása. Valamikor, amikor még ő is aktív játékos volt, mindenki így hívta: a fiú. Talán mert olyan vézna volt vagy, mert valaki, valamikor elfelejtette a nevét. Régi história, ma már senki sem szólítja fiúnak, inkább ő a keret, számára fontos tagjait. A csatárt persze, már csak az öreg gondnok. Az érkező az elnyűtt bútorokkal zsúfolt szobácska egyik sarkában szerénykedő dohányzó asztalkára ült, ügyetlenül felbillentve a kerámia hamutartót.
- Tudod, Matyi bátyám mostanában nem tudok aludni.
- Baj az fiú. Aludni kell, az a legfontosabb egy futballistának - az öreg egy kagyló formájú fotelbe ült és lábait feltette az asztalra - Mi az oka?
- A csend. Ha nincs zaj csak saját szuszogásomat hallom és ez zavar, nem tudok elaludni.
Az öregúr cipőjének talpait figyelte. A szélei voltak letaposva. Eszébe jutott a gondnok búcsúmeccse. Akkor még labdaszedő volt és a futókörről nézte, hogyan kacsázik le a játékos kijáró irányába az a hatalmas, elérhetetlenül messzi tízes szám, az ólábakon. Most már évek óta ő viseli a tízes mezt és
babonásan ragaszkodik hozzá még az edzéseken is. Úgy képzeli ez a nagy egyes, mellette a nagy nullával, megvédi a sérüléstől.
- Mi lesz vasárnap? - törte meg a rövid csendet a gondnok.
- Jók. Nehéz lesz az X is, még itthon is.
- Azt mondják, a jobb bekk harapós mostanában. A te embered, fiú.
A csatár háta mögé nyúlt a hamutartóért. Játszott vele, fel-feldobálta, miközben még mindig a cipőtalpakat bámulta. Lábait keresztbe rakta, megreccsent a jobb időket látott asztalka, s a hamutartóval térdén egyensúlyozott.
- Igen kemény gyerek - mondta a cipőtalpaknak, majd felállt. Ismét nyikordult egyet a bútor. Két lépés és kezét a kilincsre helyezve, indult kifelé.
- Azt is hallottam, rátesznek a győzelmi prémiumra - szólt utána a mindig bennfentes öreg futballista-portás.
Már nyitva volt az ajtó, a csatár visszafordulva válaszolt:
- Mondták máskor is.
A büfébe indult. Lassan lépegetett a lépcsőn felfelé. Ezen az emeleten volt a szertár is. Ma először jutott orrába a cipők és a labdák ápolásához használt kenőcs szaga. Nagyon is ismerős ez az illat.
- Van főzve kávé, de ha, akarod csinálok neked frisset - mosolygott a csatárra a presszós nő, fejét kicsit oldalra billentve. Ilyenkor félhosszú, hidrogénezett frufruja eltakarta egyik szemét. Úgy vélte, így tetszik a csatárnak. Évek óta szeretett volna neki tetszeni.
- Jó lesz - mondta a csatár és leült a pult mellé egy bárszékre.
- Mi a jó, az hogy főzök, vagy a már kész?
- Ez is, az is.
A csatár a kávéfőzőnő frissen szedett szemöldökét nézte. A bal oldali picit keskenyebbre sikerült. A nő - kicsit rövidlátó volt - hunyorított, azt hitte a férfi a szemébe néz. Ettől még jobban látszott a szemöldökök közötti különbség.
- Akkor főzök egyet - a száj mozgása kisimította a szemráncokat, már nem fókuszált szemével és ettől a férfi arca hússzínű folttá mosódott.
- Addig megiszom a készet - artikulálták a szavakat a villanó fehér fogak az ajkak között - és kérlek, kapcsold be a rádiót!
Híreket mondott éppen az ismerős, kellemes orgánum: Irakban ismét kivégzések, Afrikában népirtások, Barack Obama kijelentette, Merkel cáfolta, valahova bevonultak, máshonnan kivonultak, békemenet, tüntetés, lelőtték, teljes nézetazonosságukat fejezték ki, merénylet áldozatává vált, felmentették, letartóztatták, kinevezték, visszahívták, lemondott, ....... A presszós nő a csatárt nézte, kezét a kávé automatán pihentette. Fröcskölve-prüszkölve csepegett a nedű. Mosolygó arcot rajzolt a tejhabbal a barna italra. Friss alkotását a férfi elé tolta. Egy népszerű dalt konferált a szintén fülünkhöz tartozó tenor hang.
Az ifista mászott fel a csatár melletti székre. Elfogódott köszönésfélét dünnyögött a válla felett. Érződött, hogy nem tudja, tegezheti-e a csapat sztárját, vagy magáznia kell.
- Szia, tegezhetsz nyugodtan - nyújtotta kezét a férfi.
- Szervusz - mondta alig hallhatón - csókolom Marika néni - fordította fejét az ifjonc a presszós nő irányába, majd gyorsan a saját köldökébe fúrta tekintetét. Ujjaival a zene ritmusát dobolta a pulton, hangtalanul.
- Kérsz egy tejeskávét? - kérdezte a férfi.
- Köszönöm, nem szoktam. Inkább egy kólát - válaszolta, elkerülve a csatár tekintetét, bár most már kicsit hangosabban.
Az ital sercegve ömlött a pohárba.
- Nem kell ám engem sem nénizned - koppantotta a pulthoz a kecses hosszú poharat a nő és ismét kicsit oldalvást nézett vendége szemébe. Az ifista enyhén elpirult.
- Kössssszönöm - sziszegte a pohárba.
A szénsav a szemébe vágódott, megkönnyeztetve. Elfordult, hogy ne vegye észre a másik kettő.
- A mester szólt már neked? - kérdezte ismét a férfi az ifjú focistát, miközben a kiürült csészét eltolta maga elől. Az alatta lévő tányér talpa megakadt a pult borításának illesztésénél és, a csésze csörömpölve bukott előre. Mindhárman utána kaptak. A nő érte el. Keze a férfiéhoz simult.
- A Mester? Velem még sosem beszélt személyesen - fordult meg, még mindig könnyét törülgetve a fiú.
- Szerintem ma fog. Vasárnap te játszol balszélsőt.
- Ugratsz - mondta a fiú és érezte, megint vér szökik az arcába.
- Dehogy, velem már megbeszélte. Mi leszünk ketten a csatársor. Én örülök neki, gyors vagy, nem vágod el vaktában a bőrt és jól is adsz be szélről. Jól megértjük majd egymást.
Az ifista nagyokat kortyolt a kólából. Zsibbadás indult el gyomrából, lefelé. A gondnok vágta ki az ajtót:
- Telefonon keresnek - intett fejével ingerülten a csatár irányába - bekapcsolhatnád néha a mobilod.
Mindig mérges volt az öreg, ha fel kellett állnia székéből és lábát le kellett vennie az asztalról. Alacsony volt a vérnyomása és valami jóga könyvben olvasott a fordított testhelyzet jótékony hatásáról, amelyet ilyen módon értelmezett. Régi érdemeire tekintettel még az elnök is elnézte lustaságát.
- Ki? - csúszott le a bárszékről a csatár.
- Nem tudom, valami női hang.
A presszós nő hirtelen sarkon fordult és beviharzott a raktárba. Csörömpölve vágódott össze mögötte a retró, apró fagolyócskákból készült függönyszerűség. A csatár elviharzott a gondnoki irodába. A telefonkagyló ingaszerűen lógott le a fali készülékről.
- Halló, tessék - szólt bele kissé zihálva a csatár.
- Siess haza!
- Szia! Mi van? - ismerte meg felesége hangját, amely most szokatlanul távolról jött.
- Gyere, jön a gyerek - sóhajtott élesen a beszélőbe az asszony.
- Tessék? Mi az, hogy jön? Hiszen még majdnem két hónap....- érezte, hogy izzadtságpatak indul gerincgödrén lefelé.
- Jajj, jajj, gyere máris - ordított fájdalmasan az asszony.
Lábbal rúgta ki a bejárati kaput. A kagyló oda-vissza súrlódott az oldalfalon.
............
Megpróbált egyszerre lépni anyjával, de lábai nem engedelmeskedtek az egyenletes tempónak. Gyakran kellett lépést váltania. Nem tudott előre nézni és nem is akarta a fejét forgatni. Tekintete anyja nagygombos, fekete cipőjét követte. Azok jelezték, hogy megérkeztek. Gyors felmérés után kiválasztotta a sír közeli legmegfelelőbb helyet, ahol majd fogadhatják a részvétnyilvánításokat és odavezette anyját. Felesége kisírt szemekkel diszkrét távolságban követte őket.
Figyelmére most már ismét nem volt szükség, ezért mereven az előre megásott gödör szélét bámulta. Feladata csak a szertartás végén lesz, kifizetni a sírásókat. Óvatosan megtapogatta zsebét, hogy ott van-e a boríték. Megnyugodott.
A búcsúbeszédek után a gyászhuszárok leengedték a koporsót és gyakorlott mozdulatokkal rálapátolták a földet. Csend volt, csak néha horzsolódtak kövekhez a szerszámok. Végül a fejfa is helyére került. Hozzá támasztották az özvegy koszorúját, s a többit a friss hantra sorakoztatták. Középre a nagyobbakat, köréjük a szerényebbeket, végül a csokrokat. Az erős szél kitépett egy lila szalagot és magasba repítette. Fekete, dőlt betűkkel volt ráfestve: végső búcsúnk, valamilyen család, de azt márt nem tudta leolvasni.
A közeli rokonság haza kísérte a gyászoló asszonyt. A csatár felesége poharakat hozott az asztalra és a konyhában kávét tett fel. Szótlanul megitták a közeli kocsmából beszerzett vörös bort, még egyszer részvétüket nyilvánították és észrevétlen távoztak. A csatár és felesége még egy óra hosszat maradtak. Az özvegy nem sírt, csak csendben ült az asztalfőn és két ujjával dörzsölgette szemeit, mintha fáradtságot akarna kiűzni belőlük.
A csatár, miután felesége elmosogatta a használt edényeket, megsimogatta anyja őszes haját, megcsókolta homlokát. A táviratokat a fontos iratok tárolására használt fiókba tette.
Távozásukkor az utca betonját már vastagon betakarta a hó, ahogy az autó szélvédőjét is. Indított és bekapcsolta a fűtést, majd leseperte a havat. Egy autóbusz nagy kerekei által kitaposott sávba kormányozta a bal oldali kerekeket. Alig nyomta a gázt, harmincnál többel nem is mentek.
Reggel felesége ágyba hozta a szokásos tejes kávét, s miközben kortyolta a forró italt, leült mellé az ágy szélére. Megvárta, míg kiürült férje pohara. Ölébe vette a tálcával együtt, majd így szólt:
- Most már egészen biztos, hogy gyereket várok. Egy hete kellett volna megjönnie.
Halványan rámosolygott férjére, felált, kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőzzön az éjszaka áporodott szaga. Belemarkolt a párkányra rakódott hóba és ügyetlen-kecses mozdulattal elhajította. A hógolyó hatemeletnyit repült és vékony hüvelyt maga után hagyva fúródott a makulátlan fehér dunyhába.
Kihűlt a szoba. A csatár kiszaladt a fürdőszobába. Beállította a megfelelő vízhőfokot, bedugta a dugót és leült a fürdőkád szélére. Levette pizsama felsőjét. Fojtogató sírás rázta egész testét. Sós ízű patak folyt szájába két oldalról.
Most jutott el tudatáig apja halála.
...........
Egy barna kabátos férfi ült vele szemben. Gallérja felhajtva, sála hanyagul hátra vetve. Magán felejtette téli öltözetét a jól fűtött váróban. Vagy lehet mégsem, mert időről időre, kiszaladt és gyorsan elszívott az udvaron egy cigarettát. Mikor visszatért, úgy tűnt fel vitatkozik magával, mert feje, nyaka, szeme összerándult-húzódott. Az egyik sokadik cigaretta előtt a csatár elé dugta a dobozt:
- Szívjon el egyet, jöjjön ki. Ilyenkor kell!
A csatár évek óta először most elfogadta a kínálást és kiment sorstársával az udvarra, de percek múlva mindketten visszatértek. A barna kabátos kigombolta felöltőjét és a padra hajította gondosan összehajtogatott, két méteres sálját.
A folyosón eltorzult arccal szülési ingerekre várakozó kismamák sétáltak le s föl. A kórtermeket elválasztó csapóajtó sűrűn vágódott ki és steril csomagokat cipelő nővérek szaladgáltak rajta keresztül. A tekintélyesebb madámok, vagy főnővérek, nem engedték himbálózni az ajtószárnyakat, gondosan, ütközésig engedték vissza azokat. A csatár feleségét felvevő madám szabályos hátraarcot csinált, miután meggyőződött az ajtó tökéletes csukódásáról.
Két ugrással mellette termett, de mielőtt szólhatott volna, az asszony felemelte jobb kezét és jóságos, de szigorú arckifejezéssel csendre intette:
- Halkabban fiatalember itt bent embereket hoznak a világra. Nem szabad felesleges ugrabugrával és zajongással megzavarni. Végzetes következményei lehetnek a fegyelmezetlenkedésnek.
A csatár feleségéről szeretett volna érdeklődni, de az erélyes madám elvette magabiztosságát és elfelejtette mit is akart kérdezni. Úgy érezte falnak ütközött. Ez a fal azonban valahogy mégis valamiképpen megnyugtatta.
- Csak percek kérdése és megkezdődhet a szülés. Azonnal itt lesz a főorvos úr is - a mondat végén a madám mindig felemelte a hangsúlyt. Így nem lehetett tudni, mikor fejezi be a begyakorolt sablonokból álló mondandóját. Ezért a férfi ott maradt az ajtó mellett, holott a halványzöld köpenyes egy balra át után már a folyosó ellenkező végén járt.
- Hagyja, itt nélkülünk is megy minden a maga útján - rezzent össze barna kabátos sorstársa hangjára - jöjjön, igyunk egy kortyot! Önkéntelenül is követte a kórházzal átellenes kávézóba.
A piszkos zöld ponyvával letakart zongora melletti ódivatú zenegép régi slágereket játszott. A pincérlány megértő mosollyal fogadta rendelésüket. Bizonyára minden nap találkozik itt szülő asszonyaikért izguló, bizonytalan hangú férfiakkal.
A második konyak után nem tudott ülve maradni. Lihegve állt meg a kórházi csapóajtó előtt. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy benyisson, hogy ölbe kapja feleségét, kirohanjon vele az utcára, hogy az úttesten keresztül, a nyikorogva fékező autók között cikázva hazavigye és otthon izzadó homlokáról elsimítsa a hajtincseket, arcát simogassa, hogy érezhesse: mellette van, óvja őt, vigyáz rá, átveszi minden fájdalmát, hogy őt rángassák a görcsök és közben persze mosolyog, ne lássák rajta a szenvedést, hogy felesége ne tudja milyen fájdalmas is a szülés.
De most is megállította őt a madám szigora, aki első tanítójára emlékeztette, akinek összevont szemöldöke az arczsibbasztó pofonokat, az égető körmösöket idézte, s akinek hangjától a legvagányabb osztálytársai is becsináltak, még a verekedős Pintye is.
- A főorvos úr akar beszélni önnel - így a madám.
Lépéseinek láthatatlan nyomában követte a kiviharzó orvost. Tenyere csurom víz lett, míg beléptek egy orvosi szobába.
- Foglaljon helyet - mutatott készségesen az egyik bőrfotelre a fehér köpenyes - és kérem, ne gondoljon semmi rosszra, azaz hogy semmi különösre.
A csatár ajkai összeragadtak a szárazságtól.
- Úgyszólván semmi szokatlan nem történt feleségével - mondta meleg hangján az orvos, aki összekulcsolt karokkal, egy másik fotelben helyezkedett el.
- Még nem indult meg a szülés? - préselte ki száján a kézenfekvő kérdést a csatár.
- Nem és egyenlőre, szerencsére nem is fog, mert hisz ez így is van rendjén. Fejlődnie kell még a magzatnak. Az asszonykának pedig pihenésre és rendszeres orvosi felügyeletre lesz mostantól szüksége. Ezért egy időre itt marad nálunk.
- Meddig? - még mindig rekedt volt a hangja, de már egyenletesebben lélegzett.
- Tudja, kinyílt a méhszáj, így bármikor spontán megindulhat a szülés, de mi ezt késleltetjük, amíg lehet, minden lehetséges módon és eszközzel.
- Értem. Értem - mondta nyugodtabban, de még bizonytalanul - Akkor most már végig?
- Attól tartok, hogy igen.
- És látogathatom? Szeretnék velük lenni állandóan.
- Hogyne, jöhet, amikor csak akar. Meglátja minden rendben lesz. Mi mindent megteszünk, ami módunkban áll.
..........
Első gondolata az volt, hogy elrúgja a kapus mellett külsővel a rövid sarokra. De az kiindult és elzárta a szöget. Meg kellett csinálnia a cselt. Ballal a jobb lábára pöckölte a labdát, majd onnan vissza. Másodpercek tört része alatt. Sikerült a hinta. A kapus elvetődött befelé, de ezzel el is veszítette minden esélyét a hárításra. Megkerülte az elfekvő, tehetetlen testet, a rövid sarok irányába és már csak be kellett gurítania. Még egy rövid tiszteletkörre is maradt ideje. Elsőként az ifista ugrott a nyakába, de hamarosan az egész csapat ott volt. A földre teperték, ölelték, csókolták. A nevét kiabálta kórusban az aréna.
Még akkor is zúgott a tapsorkán, amikor a kezdőkörhöz kocogott vissza. Boldogan integetett a VIP-páholy irányába, ahol a szülés óta először ült felesége is. Az asszony fejét kicsit félre billentve, mosolyogva hunyorított ünnepelt férjére. Mellette üres szék.
Ez volt a csatár első mérkőzése, amelyen nem volt ott apja.

Négykezes

Ültünk egymással szemben a sörözőben. Ő a hóvirágcsokorral babrált szórakozottan, amit a szemközti virágárustól vett kétszáz forintért. Poharamban a hab már leülepedett.  Miközben nagy kortyintásokkal ittam a hideg sört, éreztem arra vár, hogy én szólaljak meg. De egyszerűen nem tudtam mit mondani. Szétbontotta a kötést a csokron és párhuzamosan egymás mellé helyezte a virágszálakat. Hihetetlen érzéke volt minden körülmények között a rendhez. A hervadt vagy túlnyílt szálakat gondosan kiválogatta és egy külön csoportba tette az asztal szélén. Nem nézett fel egy pillanatra sem. Zavartalanul tanulmányozhattam arcát. Nyugodtnak tűnt, csak a szája és orra között ülő pici anyajegy rándult meg időnként alig észrevehetőn.

Nagyon sokáig zavarba ejtett ez az arc. Úgy képzeltem közömbösséget takar. Később tanultam meg, hogy a kezének higgyek. A két kéz mindig elárulta nekem gondolatait, az érzelmeit. Lehetett bármilyen álarc rajta, ha a keze simogatott, ha remegett, ha összefonódva az ölében pihent, vagy csak egymásba fonódott, tudtam mi következik. Mindent két kézzel csinált. Nem tudta függetleníteni egyiket a másiktól. Ha teste vagy feje mással volt is elfoglalva, kezei akkor is szinkronban voltak. Még írni is tudott jobbal és ballal egyaránt. Ha egyik elfáradt, a másikkal folytatta a sort, s a legjobb írásszakértő sem tudta volna megállapítani, hol váltott. Néha úgy tűnt fel nekem még gondolkodni is a kezével szokott. Valami felfoghatatlan telepatikus erő van ezekben a kezekben. Ha egyszerre megfogta velük a fejem, azonnal tudta mire gondolok. Nem volt szükségem soha szavakra, csak ő használta ezeket, hogy én is értsem őt. Kiszolgáltatottja voltam. Csak olyankor jött zavarba, amikor megfogtam kezeit és nem engedtem a szorításból. Ilyenkor furcsa grimaszok jelentek meg arcán, arcizmai elárulták tehetetlenségét, s ha sokáig nem engedtem, végül eszelős zokogás tört fel belőle ellenállhatatlan erővel, egészen kezei szabadulásáig.

Most is az érintésre lenne szükségünk. Ő még nem ivott a söréből. Igaz különösebben nem is szerette, most mégis azt rendelt. Talán mert szomjas. Képtelen ösztöneinek parancsolni. Legszebb pillanatainkat képes volt anyagcsere-folyamatai vagy fizikai fáradtsága miatt elrontani. De később azt is megszoktam és már dühös sem voltam, amikor kelletlenül préselte ki magából a mondatot: „most ne” vagy azt: „várj egy pillanatig”. Elvégezte a szükségét, csillapította szomját, kialudta magát és folytattuk, ahol percekkel, órákkal, avagy napokkal azelőtt abbahagytuk. És én jó kiskutya módján bújtam a gazdi csodálatos kezeinek füttyentése közé. Hagytam hadd simogasson, még hálás is voltam a nekem szentelt drága idejéért.

Most mégis ő vár. Pontosabban nem is ő, hanem a kezei. Számomra a testformája és a pszichéje kezekké alakultak. Két sima, hajszálerekkel alig láthatóan átszőtt, kedves, lebegőn simogató, légies kezekké. Kezekbe voltam, vagyok szerelmes? Most nem tudom. Kellene ezeknek az okos kezeknek az érintése, hogy kiszívják belőlem a gondolatot. Ezek nélkül már önmagammal sem tudok kommunikálni. Érzelmeim a hosszú tunyaságban elvesztették azt a képességüket, hogy a gondolat által felfogható jelszintre erősödjenek. Ezek a kezek sokkal érzékenyebbek, mint az én kémiai és fiziológiai folyamatokkal determinált agyam. Kezei az én mankóim. Nélkülük megbénultam. Vagy…. vagy nem is csak megbénultam. Egyszerűen nem létezem, mert… mert nem működök. Fáradt vagyok…. Elviselhetetlenül fáradt.

Két kézzel fogta meg a korsót és ajkaihoz emelte. Két kortyot engedett le a torkán, gégéje kétszer ugrott le, s fel. Az asztal közepére, a kartonkorongra tette a poharat. A sör közben tovább csúszott a garaton keresztül a gyomrába, ahol megkezdődött a feldolgozás, a kiválasztás. Hamarosan a gyomorból a vér segítségével a sejtekbe kerül, ott fejtve ki káros hatását, hogy a májon keresztül a vesébe és a vesevezetéken keresztül, fehérjementes vérplazmaként, a be nem épült anyag ismét a külső testidegen rendszerbe távozzék.

Kezei másodpercekig ölében pihentek, megpróbálva rám figyelni, de én úgy tűnik nem sugároztam jeleket, mert kisvártatva ismét megfogták a virágszálakat, hogy új rendbe állítsák őket. Most az életképesebb, még viruló hóvirágok, koncentrikus körökbe sorolódnak a két kéz gondos, rendszeralkotó munkája következtében. A művet ketten nézzük. Nézésünkkel önmagunkat tapsoljuk. Ő alkotó tevékenységét, én kívülállásomat. De a kezek még nem elégedettek, enyhe remegésük árulja el ezt nekem. A bal fölemelkedik, az asztallaptól húszcentis magasságban megáll, az ujjak görcsösen szétfeszülnek, a kar az asztal sarka felé fordul és megáll a már teljesen fonnyadt, félretett virágok fölött. Az ízület újabb parancsra vár. Én egyre fáradtabbnak érzem magam. A parancs nem is késlekedik soká és a marok bezárul a haldokló növények fölött. Néhány szorító mozdulat és felismerhetetlen hulladék esik a hamutartóba.

Kiszáradt a torkom. Innom kell. A második korsónál már nem várom meg, hogy leülepedjék a hab. Habosan iszom. Tekintetem a kezeken. Az egyikben gyufás skatulya a másikban gyufaszál. Lángot csiholnak. A bal felemelkedik valahová, látókörömből pillanatokra eltűnik, s mikor visszatér az égő gyufaszálat a hamutartóba ejti. A láng még valameddig pislákol, majd eltűnik a hamutartóval együtt. Kibírhatatlanul fáradt vagyok. Már nem  látom az asztalt, rajta a kockás terítővel, a még viruló virágokat, a két habmentes, poshadó sörrel teli korsót, a gyufás skatulyát, a színes dobozú cigarettát, a reklámfeliratos karton alátéteket, őt, a háta mögötti fatámlát, a galériára vezető csigalépcsőt, a hangulatvilágítás sápadt fényét, a hangulatot, a kocsmát, a sugárutat szegélyező szecessziós házak szürke falait, az útmenti facsonkokat és a beléjük vésett emlékiratokat, a konzervházakba zsúfolt lejárt szavatosságú szardíniákat, a nyomdafestékbe merevített szebb jövőt, a vizeket és a vizeséseket, a vászonra ragasztott benyomásokat, a fátumokat, a mozdulatlanná merevített mozdulatokat, a csonka testek csökevényes érzelmeit, az önön képünkre formált cseppfolyósságot, a gömbökbe préselt végtelent, a tisztelendőket és a szentségeinket.

Sűrű ködöt látok. Távolról, csak sejthetőn, két alak közeledik. Velük együtt jön a zúgás is. Furcsán hajladozva járnak, néha egymásba fonódnak, amorffá válnak. Ahogy közelednek a zaj is egyre erősödik és mintha ütemekre esne szét. Fáradt vagyok… a fejem is fáj. Nehezen viselem el az emelkedő zúgást. Félelmesen közeledik a két hatalmas alak, a két – már érzékelem – kézforma. Az elviselhetetlen zaj, pedig ütemes taps. A taps halántékomat veri. Félek. Rohannék, de már bekerítettek a karok. A hatalmas marok ujjai görcsösen nyílnak szét. Lassan, fokozatosan záródnak össze körülöttem. Valaminek a markában vagyok. Még látom a vastag, hosszú életvonalat, s még hallom a gyilkos vastapsot. Végül is ő szólalt meg:

• Hazajössz?

Kezei az ölében pihentek, összekulcsolva. Arcvonásai rendezettek, nyugalomról árulkodnak. Jobb kezem lassan emelkedni kezd, az ujjaim kiegyenesednek. Alig valamivel az asztal fölött nyúlok át. Tenyere kissé nedves.

Erős szél ingatta a fák törzseit. A lehulló levelek sokáig imbolyogtak a levegőben, hogy saját fájuktól méterekkel arrébb landoljanak az úttesten, vagy a járdán. A szürkét halványzöld-aranysárga-barna avarszőnyeg takarta be, s csak itt-ott engedett át néhány foltnyi helyet a betonnak. Akár egy padlószőnyeg, amely a sok használatban kikopott. Néha szél kapott az avarba és magasba emelte a leveleket. Úgy tűnt a haldokló nyár küzd az életért, egyre csökkenő reménnyel. Gyönyörű haláltusa ez. Az egyetlen szép elmúlás.
Kabátjába burkolózva egy fiú ült a járdaszegélyen. Fejét felhúzott lábai közé fogva a földet nézte. Később állát magasra emelve tekintete a távolba merült. A szél faleveleket fújt az arcába, elfordította fejét. Fölállt, mert azt akarta gondolatai a gyomrába szálljanak, vagy a lábába, hogy súlypontja kiegyenlítődjék. Úgy érezte fejét valami ellenállhatatlan erő húzza lefelé, mindjárt elvágódik és megnyílik alatta a föld, zuhan, repül a mélybe. Imbolyogva járt. Nem akart védekezni érzetei-érzései ellen. Kezét zsebe mélyére rejtette, távolról mozgó szürke oszlopnak tűnt. Nem vette észre, hogy a járdaszegélyhez ért, megbicsaklott a lába, amikor lelépett róla. Visszalépett körülnézni hol is jár. Nem azért, mintha ismeretlen lenne számára a környék, csak annyira elvonta figyelmét a belső vívódás, hogy már erre sem emlékezett. Fölemelt egy gallyat. Nézegette, mintha tőle várná a döntést. Tudta, ha elmegy, csak mélyül a kettejük közötti szakadék. Ha nem megy el, az megfutamodásnak tűnhet. Különben is érdekelte, mennyire változott meg az apja azóta, egyáltalán megváltozott-e a magányban? Még egy órája volt a találkozóig. Kis darabokra törte az ágat, egyenként dobálta el a szilánkokat…
Döntött. Elmegy, nem veszíthet semmit. Családja már úgyis végérvényesen széthullott. Nem is emlékszik mikor látta utoljára az apját. Igaz, anyját néha még csak meglátogatja, de ezek a találkozások is egyre ritkábbak. Nem tudja elviselni az elmegyógyintézet légkörét és anyja is egyre rosszabb állapotban van. A látogatások után napokig nem tud magához térni. Legutóbb már meg sem ismerte. Csak ült vele szemben és idegesen dohányzott, mint aki fél, hogy utolsó élvezetét is elveszi valaki. Miután tövig szívta a cigarettát, háta mögé hajította a csikket, lábait maga alá húzta és valami utánozhatatlan ijesztő mosollyal kérdezte: „Ön is szereti a mogyorókrém tortát?”
Legközelebb azt visz neki, bár tudta, sohasem szerette anyja az édességet. Abban sem volt biztos, hogy lesz legközelebbi alkalom. Elmegy egyáltalán még oda? Lesz hozzá ereje? Persze, meglátogatja anyját legközelebb is, meg azután is, amíg csak él, hiszen ő az egyetlen, akihez még tartozik. Mindenképpen kell tartozni valakihez, valahová. Ez a gondolat most hirtelen mindennél élesebben hasított agyába. De tartozik-e ő valahová? A lehetőségeket pergette le maga előtt.
- A diagnózis negatív, nem mutatható ki semmi – mondta hirtelen emelt hangon.
A járókelők csodálkozva fordultak meg utána. Alig múlt húsz éves, s már azt kell mondania, nem tartozik senkihez. Az egyetlen, akit hozzátartozójának nevezhet, emberroncs, közel az élet végéhez, vagy amit még annak lehet nevezni. Ha anyja meghal, itt áll a légüres térben, egyedül az árral szemben. Tudta, hogy gyenge lesz. Nem lesz ereje még ahhoz sem, hogy magának légvárat építsen. Még képmutató sem tud lenni. Az a legkevésbé! Nincs bátorsága az önáltatáshoz, mert tudja onnan egyetlen lépés a teljes kiszolgáltatottság. Forrt a vére, kedve lett volna minden emberhez odalépni és arcába üvölteni: Állj meg, nem látod, teljesen egyedül vagyok! Nézz te is körül, mindannyian egyedül vagyunk! Félünk és te közömbösen el tudsz menni mellettünk, elmégy magad mellett is! Hiszen te is egyedül vagy, legfeljebb nem veszed észre, mert ez már nem is érdekel.
Futni kezdett, át az úttesten. Mindkét irányban hangos fékcsikordulással álltak meg az autók. Nem érdekelte, futott. Bele a tömeg közepébe, kerülgetve az aktatáskás férfiakat és a reklámszatyros nőket. Futott, le az aluljáróba, a metróba, cikázott a mozgólépcsőn álló emberek között. Lihegve állt meg az egyik márványoszlopnál. Körülnézett. Szürke folyamként hömpölygő tömeget látott minden irányba. Idegen itt, ha összesne legfeljebb átlépnének fölötte. Siet mindenki a saját kis odujába, miért is érdekelné ezeket bárki baja?
Leült egy üres padra. Az arcokat fürkészte. Szeretett volna az álarcok mögé látni, mit is takarnak valójában? Megérkezett a szerelvény. Utolsónak szállt be és egy sarokban állt meg. Nyomást érzett gyomrában, tudta a közeli találkozás izgalma okozza. Mindössze egy megállót ment. Az aluljáróban ismerős srácokkal találkozott. Cigarettát kértek, a falnak támaszkodva ő is rágyújtott. Még tíz perce volt. Mélyen szívta le a füstöt és hosszasan eregette ki. Arra gondolt, mi lenne, ha mégsem menne el? Semmi. Apja meginna egy-két konyakot és megállapítaná, hogy fia ugyanolyan megbízhatatlan, mint volt. Nem, ilyen könnyű ziccert nem ad neki. Elindult a lépcsőn fölfelé. Lassan lépegetett, lábait ólomsúlyúnak érezte.
Belökte a kávéház ajtaját. Hirtelen megcsapta a meleg, a kávé és a konyak jellegzetes illata. Jól esett a szagok ilyen kombója. Kabátját leadta a ruhatárban és bement a mellékhelyiségbe. Kezet mosott, megigazította összekuszálódott haját, ámbár fésű híján csak még csapzottabb lett. Bement a terembe. Ismerte apja szokását, hogy mindig a galérián foglal asztalt, de mégis körbejárta az alsó szintet, és csak azután ment föl. Apja egy széken hátradőlve, lábát keresztbe téve, újságot olvasott.
- Szervusz – szólította meg.
- Szervusz, fiam, ülj le – mutatott egy másik székre – Mit iszol?
- Vodkát kérek.
A férfi magához intette a pincért és két vodkát rendelt.
- Ebédeltél már? – kérdezte a fiút.
- Igen.
Az apa gondosan összehajtogatta az újságot és a pincér az asztalra tette a két poharat. Nézték egymást. Egyik sem tudta hol kezdje. Rég találkoztak. A kávéházban közepes, hétköznap délutáni forgalom volt. A galérián rajtuk kívül még egy nő ült egyedül és egy fiatal pár. Telefonjaikat nyomogatták.
- Megváltoztál, megférfiasodtál – állapította meg az apa, csak hogy mondjon valamit.
- Igen – mondta a fiú és szájához emelte a poharat.
Egy húzásra kiitta, de nem tette vissza, kezében forgatta. Érezte hogyan folyik le az erős ital gyomrába. Jó érzés volt. Látta, hogy apja keresi a szavakat, miközben szintén megitta a vodkát.
- Kérsz még egyet?
- Kérek – válaszolta a fiú.
A férfi ismét intett a pincérnek. Megvárta, amíg kihozza a rendelést és leteszi eléjük az asztalra.
- Tegnap bent voltam anyádnál.
A fiú szeméből érdeklődés tükröződött. Kíváncsi volt, mit keresett nála ennyi idő után.
- Meg akartam mondani neki, hogy megnősülök, de nem lehetett. Semmit sem értett meg. Igazából azt sem tudta, ki vagyok.
- A beleegyezését akartad? – kérdezte megvetően a fiú.
- Nem, nem csak…- habozva felhajtotta az újabb vodkát.
Néhány csepp a nadrágjára esett. Nem vette észre. A poharat idegesen visszahelyezte az asztalra.
- Még neked sem mondtam eddig, tudod csak egy hete biztos az egész – szabadkozott a férfi.
- Miért, az én beleegyezésemre is szükséged van?
- Gondoltam talán nem teljesen közömbös neked.
- De, az – mondta unottan a fiú.
- Hát már itt tartunk? – kérdezte a férfi.
- Lehet, hogy nem tűnt fel neked, de már elég régen.
A férfi az órájára pillantott.
- Ha sietned kell, csak menj, én nem tartalak fel – jegyezte meg a fiú.
- Fontos találkozóm van – pénztárcájában kotorászott – Van pénzed? – nyújtott a fiúnak egy tízezrest.
- Köszönöm van – tolta el magától a kezet.
A férfi az asztalra tette a pénzt. Intett a pincérnek.
- Fizetek!
- Ezerötszáznyolcvan lesz uram – nyújtotta a számlát a fizető – Köszönöm, uram – mondta és eltette a pénzt.
- Annyi mindenre lettem volna még kíváncsi veled kapcsolatban. Hol laksz? Mit csinálsz? Milyen barátaid vannak? De most sajnos rohannom kell. Majd legközelebb. Vagy tudod mit? Gyere el hozzánk! Csapunk egy görbe estét. Jó? El ne felejtsd! Na, szervusz – azzal megfordult az apa és elment.
A fiú ülve maradt. Arra gondolt, még azt sem tudja, hol lakik most az apja. Megitta maradék vodkáját. Fölállt. Eltette a pénzt. Lassan lépegetett lefelé a lépcsőn. Az alsó szinten a bárpulthoz ült. Kávét rendelt. Nehéznek érezte fejét, egész súlyával a pultra támaszkodott. A kávéfőző nőt nézte, akinek mosolya elmosódott az automata gőzfüggönye mögött.

Lassú sötétszürke füst terjeng a vasárnap déli lustálkodó kisváros, Nádastó horizontján. A nyárvégi meleg és szélcsendes napon meredeken száll az ég felé. Nyerítve-riadtan nyargalászik két gyönyörű pej ló a főtéren és az aznap délutáni megyei labdarúgó mérkőzést hírverő oszlop lábait felverő füvet legelészve áll meg. A szemben lakó Limpi, baloldali középpályás és önkéntes tűzoltó, észleli először őket. Felismeri az elszabadult lovakat és, mint szakértő az ég felé törő sötétlő füstcsóva okát. Azonnal cselekszik. A tűztoronyhoz siet. Erőteljes húzásokkal megkongatja a jelző harangot, majd a tűzőrségre rohan. Mire beindítja a készenléti tömlős, huszonéves IFA rohamkocsit, két másik társa is megérkezik. Tudják dolguk és rutinból azt is, hova kell kivonulniuk. Egyrészt a lovak megjelenése, másrészt az a tény, hogy délelőtt esett, együttesen árulkodtak.

Nem más, mint Jani bácsi háza a cél, aki lovakat tart – ma már csak kettőt – s aki szeret az istállóban időzni, ott főzni szabadtűzi bográcson, ha kint esik az eső. Jani bácsi általában a lassú tűz mellett, hamar elalszik a pörkölt mellé elszopogatott két-három liter vörös bortól. A lovak a füsttől megvadulnak és rúgkapálni kezdenek. Valamelyik néha annyira, hogy kirúgja az istálló falát, majd esztelen-ösztönös vágtába kezdenek. E szürreális esemény évtizedek óta ugyanígy játszódik le, évente kétszer-háromszor. Most is, mint általában, a tűzőrök menet közben felhívják Kisbálintot, a focicsapat kapitányát. Gyorsan eloltják a nem jelentős istállótüzet, de Jani bácsit már Kisbálint ébreszti fel. Még annó Öregbálint, Kisbálint nagyapja építette, Jani bácsi házát, istállóját és örökös garanciát vállalt rá. A kötelem apáról fiúra és unokára szállt, hiszen az építész családban az adott szó szent. Egyébként is Jani bácsi a foci csapat törzsszurkolója-intézője, minden meccsen és edzésen ott van és cipeli mai napig a szerelést, intézi a csapat körüli kisebb-nagyobb ügyeket.

Kisbálint, mint időtlen ideje mindig, most is szelíden megfeddi Jani bácsit, hogy miért kell tüzet rakni az istállóban, de az öreg azzal védekezik, hogy ő annyira szereti az istállószagot, hogy igazából ott lakik két szeretett lovával, s a házát nem is használja, ezért azt nem is kell javítani. Régebben ilyen esetben még össze is dőlt az istálló, de amióta Kisbálint renoválja, már nem szakad le a tető, csak picit az oldala dől ki. Könnyű javítani, mert Kisbálint nagyszerű építész. Apja talán nem annyira - kezdi szokásos szólamait - de micsoda focista volt! A nyolcvanas években kétszer ikszeltek is a Dózsával és a Fradit egyszer megverték itthon kupameccsen. Kicsit még nosztalgiázik Ponori András, Kisbálint apja, focitudásán és feleleveníti a történetet a Fradi meghívásáról, az egyszeres válogatottságról és gólról és a micsoda meccsekről Nádastón. Szokásához híven kitér Öregbálint fakabátosságára is. András valamikor nagyszerű futballista volt, legenda a faluban, akit 18 éves korában el akart vinni a Fradi, de az nem engedte el a fővárosba, mert ragaszkodott ahhoz, hogy mellette dolgozzon és diplomázzon. Egyszeres válogatott és akkor, ’79-ben, egy gólt is szerzett, amikor 20 percet kapott Málta ellen (az eredmény 5-0 volt.) Nádastón akkoriban csúcs foci volt, az NB II-ben szerepeltek, ami csak Andrásnak köszönhető és aki mindvégig maradt is szülővárosa csapatában. Miután nem mehetett a Fradiba, többet nem hívták sehová, hiszen el kellett könyvelni olyannak, aki nem mozdul otthonról. Hosszú évekig a futball-ínyencek miatta jártak a Nádastó meccseire. Sajnos négy éve abbahagyta a focit és Nádastó ma már csak megyei I. osztályú, mert ilyen játékos csak évszázadonként egyszer születik nálunk. Vagy soha, mint Puskás Öcsi a földkerekségen.

Kisbálint persze jól ismerte a történetet, jól ismerte a konfliktust nagyapja és apja között, hisz ma is lényegében abban él, bár évek óta semmilyen magánügyről nem beszél apjával. Csakis a közös cég üzleti ügyeiről, szakmai kérdésekről. Ennek oka apja egyedül, aki négy évvel ezelőtt elhagyta családját, mert szerelmes lett egy nála tíz évvel fiatalabb nőbe. Azóta Kisbálint csak cégügyekben áll szóba apjával. Akkor még azt is kijelentette, hogy többet nem játszik egy csapatban vele. András ezt úgy oldotta meg, hogy inkább ő hagyta abba a futballt. Vele együtt vonult vissza a csapat kapusa és cégtársa a megbízható centerhalf is. Azóta a csapat csak Kisbálint barátaiból áll, de sajnos nem tudták az elődök nélkül tartani a szintet és az évek alatt két osztályt csúsztak vissza. Manapság elvétve nyernek meccset, évről évre a kiesés szélén táncolnak. Az edzéseken kevesen vesznek részt, többnyire Kisbálint pesti barátai, volt egyetemista társai és néhányan a helyi nagyon fiatal srácok közül. No és persze Limpi, a tűzőr. Edzőjük sincs már, leginkább kispályáznak egyet, hetente kétszer-háromszor.

Kisbálint még megígéri az öreg foci intézőnek, hogy holnap küld embereket kijavítani istállóját és elköszön a ma délutáni fontos meccsre készülendő, amikor is Váralja az ősi ellenfél lesz a vendég. Nádastón ez presztízs meccs, mert az ellenfél tulajdonosa, az ExBau cég igazgatója Miklós, valamikor Ponoriéknál, a Ponori és Fiánál dolgozott és csakhamar András után a második ember lett. Miklós igen agresszív és rámenős üzletembernek bizonyult és miután a szakmát kitanulta, a kapcsolatokat megszerezte András gesztorsága mellett, kiugrott a cégből. Jó néhány szakembert is elcsábított és még valami igen fontos építészeti szabadalmat is kimentett magának. Valóságos birodalmat alakított ki Váralján, cége mérete és forgalma hasonló nagyságrendű lett a ponoriikéval az eltelt mintegy tíz év alatt. Reklámcélból és jó adag hiúságból ő is focicsapatot épített fel, elsősorban fizetett zsoldosokból. Üzleti érzéke itt is segíti, hiszen a játékos eladásokból is jelentős hasznot húz, annak ellenére, hogy a sporthoz egyébként személyesen semmi köze. Váralja idén a megyei I. osztály első számú és toronymagas esélyese.

Kivált emeli még a mai meccs presztízsét, hogy előkészítés alatt van a megye évtizedek óta legnagyobb beruházása, a szinte teljes egészében Európai Uniós támogatásból felépülő, Megyei Kórház komplett rekonstrukciója. A beruházás összértéke tizenöt milliárd forint. Jelenleg a tervezés folyik és kb. öt hónap múlva várható a fővállalkozói versenypályázat kiírása. A pályázat nyílt, arra bármely cég jelentkezhet Európából, de a megye politikai vezetése (elsősorban személyesen az elnök) szeretné, ha helyi (értsd ez alatt, megyei) cég nyerné el a munkát, hiszen ekkora beruházás jelentős számú munkahely megteremtését és megőrzését is jelenti. Magától értetődően a megye két vezető cége a leginkább esélyes. Mindketten végzik a nem mindig teljesen legális marketing munkát, támogatják az elnök választási kampányát, részt vesznek a pályázatírásban, az előkészítésekben és sokszor ár alatt, vagy akár ingyenesen is elvégeznek megyei fejlesztési munkákat (kerékpárút, körforgalom megépítése) néhány milliós értékben. A helyzet kettőjük között teljesen eldöntetlenre áll, de mindketten tudják, a pályázatra jelentkezhet jelentős eséllyel akár egy multinacionális cég is, a tervezet nagyságrendje miatt, de még akár referencia-teremtési célból is. Azt is tudják, hogy a vesztes évekre hátrányba fog kerülni a másikkal szemben, és komoly gazdasági gondokkal is számolnia kell, hiszen hosszú évekig ilyen nagyságrendű beruházás a megyében nem lesz. A kisebb építőipari cégek is idegesek a pályázat miatt, hiszen amennyiben nem a két „nagy” megyei cég valamelyike nyeri el ezt a kiemelt nagyságú munkát, akkor kénytelenek lesznek egymással a kisebb, általában magánépítkezések elnyeréséért versenyezni folyamatos piacrontó árakkal. Ezt az árversenyt pedig kisvállalkozók nem bírhatják a két naggyal. Vállalkozók, kisiparosok tucatjai fognak tönkremenni. Ezek a vállalkozók tehát minden erejükkel támogatják a két céget, ki az egyikre, ki a másokra voksolva. A megye gazdasága és politikája már csak ezért is két táborra szakadt.

Délután Nádastó 5:0-ra elveszíti a meccset. Ez a papírforma. Este Kisbálinték csapata szokás szerint megvacsorázik a helyi vendéglőben, amelynek az egylet exkapusa, András egykori csapattársa, Mihály a tulajdonosa. A vacsora közben megjelenik Váralja csapata és bevonulnak a különterembe, ahol nagy hamar fennhéjázó részegeskedésbe csap át az este. A győzők néhány kör után emelkedett hangulatban becsmérlik az ellenfelet, a céget és ebben a csapat tulajdonosa, az ExBau igazgatója, Miklós van az élen. Többek között, Nádastó-Ponori, így veszíti el a nagy munkát is, skandálják. Kisbálint is iszik rendesen, míg a gőz a fejébe nem száll, köszönhetően a nem lankadó cukkolásnak. Ideig-óráig tűri, de aztán az ellenfél csapatkapitányához lép és kihívja egy póker-partira, az étteremben működő kártyaszobába. Sokat veszít, mígnem egy parti közepén felszólítja a csapatkapitányt, hívja ide Miklóst.

• Játszunk most igazi tétre! Mi Ponoriak, álljuk a szavunkat mindenkor. Áprilisban, kábé fél év múlva lesz nálatok a visszavágó. A tét, nem más, mint, hogy a vesztes visszalép a megyei kórházi tendertől és szabad utat hagy a másiknak.

Miklós elsőre ezen meglepődik, de ravasz agya megsejti a kínálkozó lehetőséget:

• Tudom, hogy erről te, kisfiú nem dönthetsz egyedül, de ha apád barátja, Mihály is hallja és később is tanúsítja, akkor elfogadom a kihívást. Hívjuk ide a hű csatlóst, a kocsmárost és előtte is ismételd el a fogadást! Azonban nekem is van egy feltételem, csak olyan játékosok szerepelhetnek a csapatokban, akiknek ma is érvényes igazolásuk van, hiszen ennyi pénzért akár a fél Real Madrid-ot is leszerződtetheted áprilisra.

Kisbálint, atyai barátja előtt is elismeri a fogadást, hisz ebben a hangulatban már semmise drága neki. Mihály nem tehet mást, mint meghallgatja és elismeri a kihívást. Miklósnak ez elég és elégedetten rendeli a csapatbuszba kárörvendő játékosait, s arra gondol, hogy már most visszarendeli négy spílerét, akik kölcsön szerződéssel szerepelnek Hollandia és Anglia harmadik-negyedik ligáiban.

Az egyik szomszédos asztalnál Koroknai a megyei lap firkásza kortyolgatja sokadik nagyfröccsét. A valamikori bulvárújságírónak manapság - két válás és egy alkohol elvonókúra után - munkája a megyei labdarúgó események eredményeiről tudósítani. Szokása szerint költségtakarékosságból már beolvasta rövid információit – Nádastó-Váralja 0:5, 150 néző, vezette Ivicz II. (jól) – a kocsma előtti telefonfülkéből, az ügyeletes szerkesztőnek, a másnapi megyei lap sport melléklete részére. De most régi ösztönei a hallottak után gyorsan felébrednek. Ismét tárcsázni kezdi szerkesztője számát:

• Módosítanám, illetve kiegészíteném tudósításom, mondja izgatottan a telefonba és még két darab száz forintos érmét gurít a készülék pénznyílásába.

Másnap tízsoros vezető hírként jelenik meg tudósítása a megyei hírek első oldalán, ezzel a címmel: Tizenöt milliárd a tét, az áprilisi futball visszavágón!

Reggel Öregbálintot hosszú-erős csengetés rázza fel. Ő, a nagyapa kőműves volt, nem végezhetett magasabb iskolákat, maszekként dolgozott, szinte valamennyi házat anno maga építette városukban, és persze a környező településeken. Kisbálint és Öregbálint hármasban élnek együtt Kisbálint édesanyjával együtt, az András által épített és évtizede elhagyott több szintes kúriában.
Az öreg korán kelő lévén hamar az ajtónál terem, hogy a többieket ne ébressze fel a zaj. Koroknai, az újságíró áll az ajtóban. Ponori Bálintot keresi. Hamar tisztázódik, hogy nem az öreget.

• Milyen ügyben - kérdi – mert, még alszik.
• Üzleti, súlyos üzleti!

Az öreg orra alá nyomja a reggeli lapot. Az átfutja az írást, miközben azt hallja a másiktól, hogy a storyra kizárólagosságot kötött egy bulvár lappal és ez ügyben beszélne unokájával, mivel a story szenzáció tartalma nem több egy-két napnál. Mindegy is, hogy a fiú komolyan gondolta vagy sem, most kell a vasat ütni.

• Ha az unokám ezt mondta, arra mérget vehet, ha ugyan igaz és nem csak kitalálta ezt a marhaságot, de most menjen és jöjjön vissza később, vagy inkább majd mi keressük, mert úgy tűnik fel, ez csak a szokásos újságírói kacsa!

Gorombán a firkászra csapja az ajtót. Még egyszer nyugodtan átolvassa a tudósítást és Kisbálint szobájának ajtajához siet. Nem kis hangerővel feltett kérdéseire Kisbálint anyja is felébred és együtt várják a választ, az étkező asztalnál. Kisbálint másnapos sebességgel lebotorkál az étkezőbe. Hosszú csend.

• Igaz - így Kisbálint - részeg voltam, elkeseredett és hülye, de amit az újság írt, megtörtént. Persze máris megyek a szerkesztőségbe és kérem a helyreigazítást.

Ekkor csenget a kocsmafőnök, Mihály. Bálint bácsi végig sem hallgatva támad rá, hogy lehetett ilyen végtelenül ostoba, miért nem lépett közbe. Bár Mihály már csak a kész tényeket hallgatta meg, mint tanú, de most inkább magára vállalja a megalázó munkát és elmegy tisztázó könyörgésre Miklóshoz Váraljára. Felelősnek érzi magát, hogy nem lépett közbe. Öregbálint pontosan és szó szerint rekonstruáltatja a történteket, és amikor látja minden a leírtak szerint volt, leállítja a többieket és kijelenti, ő megy el Miklóshoz. Kénytelen lesz a Ponoriak szavát állva vállalni a fogadást. Nem tehet mást.

• Addig ti semmit nem tesztek! András is az én dolgom.

Öregbálint, Miklósnál még egyszer tisztázza az esetet, nem alázkodik meg, nem hivatkozik beszámíthatatlanságra, és biztosítja, hogy áll a fogadás, ha netán elvesztik a meccset áprilisban a Ponori és Fia cég nem fog pályázni a munkára.

András néhány évvel a rendszerváltás előtt alapította a céget két testi-lelki jó barátjával és természetesen apjával. Az első öt-hat év alatt a néhány fős cég jelentősen fejlődött. Ma már csaknem hetven alkalmazottal és több milliárdos forgalommal rendelkezik. Apja ugyan már nem aktív a mindennapi munkában, de még természetesen meghatározó részvényes a cégben. Két másik alapító barátja közül az egyik (Jenő) ma is a cégnél dolgozik, ő az első számú operatív szervező mérnök és mellette a Nádastó FC elnöke. A másik, Lajos a káefté kettéválásakor nem vállalta a személyeskedő, gyakran ocsmány háborúskodást. Egy nagy nemzetközi cégnél vállalt munkát. Ma is ott dolgozik, mint egyik vezető munkatárs. Barátjával együtt játszott a csapatban, mint országosan elismert megbízható centerhalf. Szintén négy éve vonult vissza.

Ponori András Jenőtől tudja meg a történteket. Bár először csak kocsmai virtuskodásként értékeli, de Jenő megmutatja neki az újságot. Elképedve olvassa el a cikket. Fennhangon megfenyegeti Jenőt – aki részese volt az eseményeknek – és persze Kisbálintot. Ekkor toppan be Öregbálint. Meglepődve pillant rá, hisz még sohasem járt nála apja. Indulatos vádaskodás követ szót szóra, mígnem Öregbálint, halkabban emlékezteti a húsz egynéhány évvel ezelőtti kastély felújítási munka elnyerésének körülményeire. Amikor is, ők ketten együtt itatták le az akkori megyei szoci vállalat elnökét, aki az ajánlattal nem tudott időben megjelenni és ilyen formán, mint egyetlen ajánlkozó, ők vitték el a munkát. Első nagy megbízásuk volt, miután már az állami vállalt privatizálása sem volt nehéz. András, már nyugodtabban hallgatja tovább apja szavait: 

• A fiad, a szavát adta, ami nekünk szent és e szerint cselekszünk. Már kigondoltam a megoldást. Én veszem át a céget öt hónapra, hogy neked és a fiadnak más dolga se legyen, mint a futball. Te igazán ehhez értettél mindig. Bár nem hiszem, hogy tudtad, de akkoriban minden meccseden ott voltam és már akkor megbántam, hogy nem engedtelek e téren érvényesülni, ahogy te akartad. Sohasem láttam még ilyen futballistát, mint az én fiam. El akartam én mondani, hogy tévedtem, de valami idióta büszkeség nem engedte. Az ostobaságom, az ostoba büszkeségem és persze az irigységem az oka. Ma már persze egy érzelgős öregember vagyok, aki azt reméli, helyrehozhatja a hibáját, de egyedül nem vagyok képes rá. Csak akkor, ha te és az unokám segítetek. Tanítsd meg őt arra, amit te tudsz, add meg neki ezt az öt hónapot, bizonyítsa be méltó apja örökére. Én, pedig átveszem a cég irányítását erre az időre, adok nektek öt hónapot a futballra, ha már akkor, elvettem tőled azt a lehetőséget. De, te most megadhatod ezt a fiadnak. Mögéd állok, hogy bebizonyíthasd, nem csak játékos vagy, de apa is. Én sajnos nem voltam jó apa!

András először meghatódik a régen várt őszinteségen, de hamar magához tér, és felelős cégvezetőként elmondja, milyen fontos ez a munka számukra.

• Ezt egy játékon kockára tenni lehetetlenség! Még inkább lehetetlenség - teszi hozzá tárgyilagosan hangon - legyőzni azt a profi csapatot, amely már ma is magasabb osztályra alkalmas. Mi több, saját csapatunk valójában nem is létezik. Amatőr focizgató társulat, szabadidős tevékenységgel, ahol nincs megfelelő játékos, nincs taktika, szinte semmi, ami igazi focira emlékeztet.
• Akkor, nincs más megoldás, neked is játszanod kell! Térj vissza, látni akarlak még egyszer a pályán, játssz még egyszer a fiaddal egy csapatban – így Öregbálint.
• De, hisz éppen Kisbálint nem akar velem többet együtt játszani!
• Most mégis fog. Ez az én dolgom, elintézem. Meggondolatlan volt, de együtt helyrehozhatjuk az ügyet, együtt nyerhetünk. Voltunk mi már ennél lehetetlenebb helyzetben is. És, ha mégsem győztök nekem az is elég, hogy újra együtt vagytok. Játszatok nekem!

Azzal Öregbálint a szokásosnál ruganyosabb léptekkel kisétál az irodából. Jenő praktikus:

• Te és Kisbálint elől, tuti két gól, de kell a védelembe ismét Lajos, biztos mínusz két gól és a kapuba Misi, ismét mínusz két gól és már meg is van a meccs. Ők az én gondom. Ha te vállalod, garantálom, ők is!
• Talán, ha Kisbálint megkér, a következő edzésen ott vagyok, és elmondom mit látok. Most többet nem ígérhetek, így András.

Az ExBau székháza Váralján, Miklós, az igazgató titkársága. A vendégszéken türelmesen várakozik a megyei újság munkatársa, Koroknai, a reggeli cikk szerzője. Érkezik Miklós, biccent a titkárnő felé, hóna alatt az újságok. Az újságíró bemutatkozik és mondaná miért jött, de Miklós azonnal átkarolja vállát, kávét rendel és betessékeli irodájába.

• Már vártam, örülök, hogy itt van, volna itt egy-két dolog. Tudom, miért van itt, de sajnos most még nem nyilatkozhatok.
• Mégis, így az újságíró, érdekelné olvasóimat az ön álláspontja és nem csak a helyi lap, országos lapok is megbíztak a mi kis helyi ügyünk tálalásával – hazudott a helyzetről a magát ismét fontos oknyomozónak érző újságíró.

Érkezik a kávé és Miklós azonnal magához veszi a szót:

• Egyrészt maga nem ír semmit kis bulvár lapocskáknak legalábbis, egyenlőre. Lesz ebből, én garantálom, nem kis helyi szenzációcska, ami napok alatt lecsengene. Ez országos ügy, mi több ez üzlet. Erről mi ketten gondoskodunk! Maga meg én. Maga lesz a szemem és a szám, amit én nem láthatok és nem mondhatok, azt maga igenis. Néhány napra hagyjuk az ügyet ülni, pihenni, hogy emeljük az érdeklődést. Addig megkeresi a legnagyobb kereskedelmi tévéket és felajánlja a sztorit egészen öt hónapra. Csináljanak belőle tv-showt, mutassák be a mi kis városunkat, csapatunkat, cégemet, csigázzák az érdeklődést. Ha néhány érdektelen ember luxus villába zárt kimódolt veszekedése érdekes, akkor miért nem az, ha két város harcban áll? Olyan háborúra készül, ahol valóságos drámák történnek, igazi téttel! Persze a végén majd nyerünk, ilyen könnyen nem szereztem még ennyi pénzt. Ezeknek az amatőröknek semmi esélyük!
• És ha ők nyernek valahogy mégis - kérdi az újságíró - és maguknak kell visszalépni?
• Nevetséges még a feltételezés is! Továbbá sohasem állítottam, hogy e váratlan esetben én visszalépnék, hagyva nekik a szabad pályát. Ez vicc! Évek munkája van ebben az üzletben, egy ilyen gyerekes dologért fel nem adom. Bár, az viszont tény, hogy ez a gyerekes dolog még sok pénzt hozhat. És elárulom, maga sem jár rosszul. Menjen tárgyaljon, füleljen, most minden olyan helyre bejuthat, ahova nekem kényes lenne. Hozzon ajánlatot a médiától és hozzon információt. Addig is a költségeire egy kis előleg - nyújt át egy vastagabb borítékot.

Megyeháza, az elnök, Szokolai Sándor irodája. Már átolvasta a reggeli lapokat és most kávéját szürcsölgetve áll az ablak előtt:

• Mindig az emberekkel van a baj, sohasem maradnak nyugton. Mindig valami hülyeséget csinálnak és a saját érdekük ellen cselekszenek, de mindenekelőtt, az én levesembe köpnek. Hogy is képzelhetik ezt? Simán létrehoztam volna az egyezséget a két ostoba között, egy jó kis konzorcium, vagy közös ajánlat és nyugi van, béke. De most ezek ugrálnak, idióta fogadásokat kötnek, és ráadásul nagydobra is verik. Persze rendben van, kell a nyilvánosság, de nem az ilyen üzletben és végképp nem egy közbeszerzési pályázat előtt. Mit lehet most már tenni, holnaptól itt lesznek a sajtó emberei, mert nekik csak az ilyen bugyutaság az érdekes? Focin eldönteni egy pályázatot, egy nagy megyei beruházást? Milyen nehéz volt ezt a pénzt kilobbizni, megszerezni ennek a szegényház megyének. Hálátlanok, meg sem érdemelnek engem. Még ez a ciklus meg a következő, vagy talán még egy, aztán megyek, hagyom ezeket a saját ostobaságukban megfulladni. De várjunk csak, talán mégis van ebben valami, valami furcsa kis, nekem való lehetőség. A megyének, de leginkább nekem, aki levezényli okosan ezt a skandallumot. Ha már így alakult. Talán még a pesti pártközpont is felfigyel a megyére, Szokolai Sándorra, rám - kitelefonál a titkárnőhöz - hívja ide azonnal a kabinetfőnök urat!

Következő edzés Nádastón. Kisbálinték a pályán, szokásos lanyha kispályázás, de most a korlát mellett András figyeli őket. A látottak még inkább elkeserítik. Néhány perc múlva mellé támaszkodik Jenő. Szótlanul nézik a pályán történteket, majd Jenő beleszól mobiljába: gyertek. Pillanatok múlva megjelennek és először Misi jobbról, majd Lajos balról, András mellé támaszkodnak. Hosszú csend. Misi a kapus szólal meg először:

• Van az ifiben két tizenhét éves srác, ezeket mind - int a pálya felé - ketten verik három góllal. Velük és Kisbálinttal, már hatan vagyunk. Valaha csak mi hárman voltunk és nyertünk, a többi meg kiadta a létszámot.

Ekkor egy eltévedt labda gurul feléjük. András kilép a korlát mögül, jobbal megemeli és ballal lágyan, a közép felé íveli. Kisbálint kapásból, de szintén lágyan, visszagurítja apjának.

• Akkor lényegében megvagyunk – így Jenő és zsebéből elővéve András felé nyújtja a csapatkapitányi karszalagot.

Jani bácsi, aki a szertár ablakában leskelődik (hisz csak András nem volt beavatva a találkozóba) gondosan áthajtogatja a PONORI ANDRÁS feliratú 17-es számú mezt. Arra gondol, ma talán ő rúgja ki az istálló oldalát, és autóstáskájából előveszi a három öreg focista ma is érvényes igazolását. Hátul, a lelátón, Öregbálint belső zsebéből előhalász egy régen tartogatott havannát.

Másnap este a megyeszékhely egy eldugott éttermében:

• Uraim önök megőrültek, ez a főnök véleménye magukról - kezdi a kabinetfőnök mondandóját a vele egy asztalnál ülő Andrásnak és Miklósnak - de most már nincs, visszakozz! A megoldás a következő: egyrészt a meccset itt fogják lejátszani a megyeszékhelyen, mint kiemelt megyei rangadót. A legszélesebb publicitás mellett. A stadiont mi felkészítjük, az elnök úr lesz a meccs fővédnöke. Maguk mostantól kezdve befogják a szájukat és még csak egymás közelébe, de még inkább a megyei vezetés közelébe és leges-leginkább az elnök úr közelébe sem mennek. Egymással sem találkoznak, hacsak én nem hívom magukat. Készülnek a meccsre, és mindent bedobnak a győzelem érdekében, természetesen a sportszerűség keretein belül. A mérkőzés ennek ellenére döntetlenre végződi, aminek következtében senkinek sem kell visszalépni a tendertől. Ezután létrehoznak egy konzorciumot és együtt pályáznak. Persze nyílván lesz teendőjük a következő öt hónapban, de az én engedélyem, vagy jóváhagyásom nélkül még sóhajtaniuk sem szabad. Én közlöm magukkal a forgatókönyvet az eljövő öt hónapra. Ellenkező esetben pályázatukat olyan szigorúan fogjuk elbírálni, hogy találunk lehetőséget bármelyikük, vagy mindkettejük kizárására. Ez, mint tudják nem olyan nehéz. Csak akkor lesz ebből valami, ha végre együttműködnek. Vége a hülyéskedésnek! Elnök úr nem szereti, ha valaki túlontúl önjáró! Most csak ennyit. Majd én jelentkezem.

Öregbálint, András, Kisbálint és Jenő a Ponori és Fia tárgyalójában. András tájékoztatja őket az elnök ultimátumáról. Öregbálint rákérdez András kabinetfőnöknek adott válaszára.

• Remélem, megmondtad neki a véleményedet, hogy mi bundameccshez nem asszisztálunk.
• Igen megmondtam és mégis elfogadtam a lehetőséget. Legalább két okom van rá, az egyik mi azt a meccset sohasem nyerhetjük meg, a másik pedig, hogy ebben az üzletben annyi ember munkája és reménye van benn, hogy ezt egy focimeccsen, pusztán hiúságból és revansvágyból, nem kockáztathatom. Mit mondok az embereimnek, amikor nem tudok nekik majd munkát adni? Mindez azért van, mert focizgatni volt kedvem? Vagy, mert a fiam részegen virtuskodott és nem gondolta meg mit beszélt? Nem, ezt én nem vállalhatom fel. A foci csak egy játék és a mi szintünkön ilyen tétet nem bír el és láthatjátok értelmetlen is. Akár vesztünk, akár nyerünk, akkor is rosszul járunk. Csak egy marad, részt kell vennünk a színjátékban.
• Apa - szól közbe Kisbálint - miattam van ez az egész. Én egyetértek veled és melletted vagyok. Mondd, meg mit kell tennünk és a csapat úgy tesz, ezt garantálom.
• Sokan fogják látni azt a meccset, sőt sokan fogják figyelni a következő időszakot. Ahhoz is sokat kell tennünk, hogy ne bohózat legyen egy bravúros X kiharcolása. Erős csapatot kell kiállítanunk hónapok alatt. Ebben lesz dolgunk elég.

Öregbálint csak ennyit szól:

• Megértelek benneteket, de ebben ne számítsatok rám. Ez már a ti dolgotok lesz!

Lassan megy ki, és halkan csukja be maga mögött az ajtót. Jenő, szótlanul követné, de visszafordul:

• Abban nem vehetek részt, hogy csak azért felépítünk ismét egy csapatot, csak azért hívok vissza igazi sportembereket és lelkesítek kamaszokat, hogy szépen hihetőn játszanak le egy bundameccset. Inkább, mint az egyesület elnöke, visszaléptetem a csapatot a bajnokságtól. Akkor nem lesz meccs, akkor titeket is megkímélek egy szemétségtől. A többit meg intézd el a politikus haverjaiddal, meg azzal a nagyképű árulóval. Nádastó utolsó meccse vasárnap lesz - hangos ajtócsapódás.
• Talán, mint mindig, most is Jenőnek van igaza - szólal meg először András a hosszú hallgatás után - Játsszunk le vasárnap egy szép, csendes utolsó meccset és utána vége ennek az egész cirkusznak. Persze nem kell nagydobra verni. Addig van még négy napunk, edzés pontosan ötkor minden nap. Ma kezdjük. Beszélj Jenővel, egyenlőre csak mi hárman tudjuk ezt és maradjon is így a meccs végéig, ellenkező esetben olyasmik történhetnek, amelyek már nem rólunk szólnak. Legyen ez a mi meccsünk, ahogy nagyapád szeretné. Hívd a srácokat és az ifistákat, én hozom az öregeket. Jó lesz még egyszer veled játszani. Egy félidőt bevállalok, tudod a napi teniszezés segít valamennyire formában maradni. Valószínűleg Lajos és Misi is játszani fog.
• Rendben apa, ötkor a pályán - sietne ki Kisbálint, de András visszainti.
• Várj még egy percre, ülj le. Már négy éve, hogy csak üzletről beszélünk rólad, az életedről semmit.
• Jól tudod miért, otthagytál minket!
• És ezt persze még ma sem tudod megbocsátani, látom!
• Azt hiszem nem, de számít ez valamit, mindketten éljük a magunk életét, ha kilépünk ebből a házból és én, ezt már elfogadtam, így rendeztem el ezt magamban. Jogod volt neked is a saját életedet így alakítani, de gondolom nekem is.
• Igazad van nem is kérdés ez, de nagyapád tegnap nálam volt és mondott valamit, ami kettőnkre is tartozik. A maga módján bocsánatot kért a régi dolgokért, azért hogy akkor nem engedett a saját utamra. Tudod ez olyan rég volt, hogy ma már nem is igazán fáj, talán már el is felejtettem, de az elmúlt harminc évben nekem nem volt apám. Most pedig úgy érzem lehet, hogy visszakaphatom. Már nem keresem ki volt a bűnös mindazért csak boldog vagyok a lehetőségért. Ezt, pedig neked köszönhetem. Miattad újra összefog a család, a három Ponori. Össze kell fognunk és nem az üzletért vagy a dicsőségért, hanem mert apám azt kérte legyünk megint együtt a pályán és tanítsam meg neked azt, amit csak én taníthatok meg, az apád. És ne kövessem el ellened azokat a bűnöket, amit ő ellenem. Szeretnék az apád lenni és nem csak az üzlettársad.
• Apa – buggyan ki Kisbálintból - néhány hónapon belül nagyapa is leszel.

Szokolai titkárnője huszonöt perces várakozás után engedi be Koroknait az elnökhöz, aki a bőrgarnitúrán kínál helyet.

• Bizonyára tudja miért kértem, hogy fáradjon ide, kezdi. A mi kis helyi szenzációcskánk okán, amiről volt szíves tudósítani a hétfői lapban. Nem mondom igen sajátos kis cikkecskét kerekített a máskor pár soros hírből.
• Elnök úr, ez a kötelességem, az olvasókat minden fontos történés érdekli a szűkebb pátriánkban, és ez még érdekes is. Egyébként ki figyel oda egy negyedosztályú meccsre? Egyáltalán a focira manapság - válaszol az újságíró.

Szokolai, nyugodtan:

• Nem szükséges előttem a közhelyeket ismételni. Maguknak csak az az érdekes, ami nem természetes. Én, pedig azt szeretem, ami a mindennapokról szól, főként ha ezek a mindennapok az én kezemben vannak. Most is így lesz! Mostantól rendszeresen beszámol nekem a fejleményekről, ez ügyben ki mit tesz, ki kivel beszél, maga kinek adja el a sztorit, sőt arról is, ki mit gondol. Holnap megjelentet egy cikket valamelyik bulvárlapban a hétvégi meccsről és az utána történtekről. Kavarja fel az érdeklődést! Csináljon reklámot a megyének!
• Elnök úr, már ajánlatom van a Medium kereskedelmi tévétől, napi sajtóval egyetemben a teljes öt hónapos felkészülésre, a két csapat és a két város versengésére, na meg persze a meccsre tavasszal. Heti rendszerességgel valóság sóként adná a TV az egészet. Mindössze a két fél aláírása kell hozzá, de a feltételük az, hogy csak akkor működik a dolog, ha mindketten aláírják. Úgy akarják bemutatni, mint két végvár harcát. Már holnap megjelenne egy írás az egyik piros fejű újságban a hétvégi eseményekről, a fogadásról a story felvezetéseként. Ezt már meg is írtam, holnap mindenképp megjelenik. Minden további az érdeklődéstől függ. Megbíztak, hogy tárgyaljak a felekkel.
• Maga nem is hülye gyerek, épp erre akartam megkérni. Jelenjen meg holnap a cikk, és azután tárgyalhat tovább velük, de minden részletet tudnom kell. Most kérem az írást!

Koroknai átadja a már előkészített összesen két flekket. Szokolai csak gyorsan átfutja, majd visszaadja:

• Ez mehet. Holnap délután várom és megkapja a további utasításokat. Természetesen, mi ma nem találkoztunk. Viszontlátásra.

Váralja klosárja hangos munkagépek zajára ébred csillagtetős hálószobájában, a városi főtér árnyas padján, átellenben az ExBau székházával. Az egyik munkás mellé telepedig és cigivel kínálja.

            - Na, öreg - mondja a munkás - holnapra már négycsillagos szállodád lesz. Még ma    letérkövezzük az egész teret és új, padot is kapsz, meg fedett buszmegállót. 

           - Akkor biztos elzavarnak innen - így klosárunk magában - hívjon meg egy szíverősítőre - mondja fennhangon és fejével a szemközti italbolt felé int. 

Míg átballagnak, megérkezik Miklós és terepjárójával, az akkurátus emberek szokása szerint, a megjelölt túlméretes parkolójába farol, hogy induláskor ne kelljen manővereznie. Nem tudható, mikor kell valami oknál fogva gyorsan távoznia. Útlevelét is állandóan belső zsebében tartja. Egy messzire szóló repülőjegyet pedig hetente átbukkoltat titkárnőjével. Meglepődve néz körül saját városa főterének kezdődő felújítási munkálatain, az ismeretlen munkások tempós igyekezetén. Persze ismeri a multinacionális céget, aminek logóját a munkások kabátján lát, de nem érti. Egyáltalán nem érti. Tudta nélkül hogy kerülnek ezek ide? Hogy lehet, hogy egy ilyen munkát mások végeznek? Hogy lehet, hogy erről nem is hallott? Megtapogatja belső zsebében az útlevelet és az irodába lépve első dolga a nemrég érvényesített repjegy magához vétele. Másodszor pedig felhívatja fizetett szemét és fülét, Koroknait.

Nádastón éppen ekkor, egy tányérantennás közvetítő kocsi áll meg a Ponori és Fia előtt. A technikusok még be sem fejezték gyors, magukkal hozott reggelijüket, mikor a cég celeb riportere is megérkezik kissé kopottas bmv-jén. Gyorsan felvesznek egy rövid snittet a környezetről, a cégirodáról, majd elől a celebbel, határozottan, csapatostúl behatolnak a székházba. Ponori Andrást, az igazgatót keresik, de ott csak Öregbálintot találják, aki a tárgyalóba invitálja őket. Még helyet sem foglal a népes társaság, amikor megérkezik Szokolai és természetesen kabinetfőnöke. A kabinetfőnök a már kattogó kamerák előtt röpke tájékoztatást ad a megyei fejlesztésekről, az éppen folyó sajáterős, váraljai beruházásról, majd átadja a szót főnökének. Szokolai hosszasan beszél saját eredményeiről a megye élén, harcos antikommunista múltjáról, a labdarúgás iránti olthatatlan elkötelezettségéről és arról, hogy az átláthatóság mennyire fontos neki a közügyekben, a közpénzek elköltésében. Végül meghívja a tisztelt sajtó képviselőit a városi egyesület frissen felújított pályájára, amelyre a megye oly sokat áldozott.

A következő hétvégén Nádastó csapata hazai környezetben játszik, már a veteránokkal. A szünetben vezetnek András góljával és a második félidőt végig erős védekezéssel kibekkelik, a visszatérő kapus és centerhalf hatékony játékával. A szokatlanul magas nézőszám, a lelkes szurkolás és leginkább a győzelem okozta lelkesedés miatt, az elnök elfelejti eredeti szándékát, s nem lépteti vissza a csapatot, sőt már további győzelmekről beszél a megnőtt önbizalom és a józanságát csökkentő médiaérdeklődés okán:

• Ismét futball láz van kisvárosunkban, hiszen megint együtt játszotok - így Jenő a meccs utáni vacsorán - megint fel tudunk kerülni a térképre, veletek - mutat Andrásra, Mihályra, Lajosra. Kit érdekel már a fogadás! Nekem csak a foci a fontos, bár nem tagadom, tetszik a felhajtás is. Már több lap is interjút kért. Nádastó megint fontos lehet, talán még azt a hülye rangadót  sem kell elvesztenünk. Van időnk fejleszteni a csapatot, ti pedig tisztelettel akaszthatjátok szögre a csukát! - Andráshoz fordulva - Még sosem láttam ilyen ambícióval játszani fiadat!

Nyugat-európai nagyváros közismert kávézója. A nemzetközi építőipari cég tulajdonosának kedves helye, ahol gyakorta találkozik üzletfeleivel. Jó hely, mert mindig finom illatok terjengenek és elég sok vendég is van a nap minden szakában, hogy ne legyen feltűnő, ha bizalmas találkozót kell lefolytatnia. Sőt, a megbeszélés után akár magányosan is elfogyaszthat egy-két pohár abszintot. Szereti az ízét, mert a siker ízét hozza szájába, arra emlékezteti. Meg azért is, mert kedves francia szimbolista költői is ez itták, bár ők nem ebből a célból. Most sem másért foglaltatott ide asztalt, Szokolait várta, a magyar helyi politikust. Tudta előre, hogy ez az ember nem lesz túl drága, egyszerű a feladata. Ezek a keleti kiskirályok, hamar szeretnek a pénzre térni, nem kell velük a képmutatást sokáig gyakorolni, fölösleges köröket járni. Mindez még tetszett is neki. Tejes kávét és süteményt rendelnek mindketten. Kicsit még beszélgetnek az időjárásról, meghallgatja vendége panaszát az éjszakai rulett veszteségeiről, de csakhamar a lényegre térhettek. Még el sem olvadt a tejhab kávéján, mikor már tudja mekkora összegről van szó, s milyen valutában, melyik bankba kell elhelyezni. A fele sincs annak, amit ilyen esetben áldozni szokott, s ez azt jelenti, a saját számlája is hízhat még valamicskét, amiről az igazgató tanács sem fog tudni. Mindezt már ügyvédje intézi a politikus kabinetvezetőjével. Szerencsére azzal az emberrel már nem neki kell találkoznia. Elköszönnek, s ma talán három abszint is jöhet. Szimbolikus estéje lesz. Arthur Rimbaud, egészségedre barátom! Még egy évad a pokolban!

Nádastó csapata valamennyi meccsét megnyeri az évadban, a veteránok tudásával és tapasztalatával, valamint a fiatalok lendületével kimagaslanak a megye első osztályból. András a pályán, ha csak teheti,  helyzetbe hozza Kisbálintot, aki ezzel a gólkirályi cím első számú várományosa. Váralja szintén veretlen, hiszen visszatértek a külföldre kölcsönadott játékosai, s Miklós leszerződtetett egy német edzőt is. Már csak néhány hét választ el a mindent eldöntő rangadótól.

A multinacionális cég magyarországi igazgatója magához rendeli Lajost, a cég alkalmazottját, a szintén visszatért veterán nádastói középhátvédet, András barátját. 

    - Lajos, hallom, ismét igen sikeresek régi csapatukkal és talán meg is nyerik a bajnokságot. Láthatjuk minden héten a tudósításokat, magukkal van tele az írásos és elektronikus média. Gratulálok, nem kis teljesítmény ez önöktől, de az a véleményem nem ér ez sokat. Hisz csak egy játék az egész. Mégis irigylem magát, sikeres mérnök itt, nálunk és sikeres focista ott, náluk. De melyik a fontos magának? Gondolom az az egzisztencia sokkal fontosabb magának, amit mi biztosítunk. De lehet még ennél följebb is! Nekem már csak egy-két aktív évem van hátra és úgy gondoltam talán esetleg közbenjárhatnék az érdekében, akár léphetne az én helyembe. Azonban mindezért valamit tennie is kéne, picit segíthetne saját cégén. Nem nagy ügy, egészen kis dolog. 

     -  Mire is gondol? Mindig a legjobb tudásomat adom és azt sem nézem lejárt-e már a munkaidőm? Gondolom ez a feladatom, nem több.

      -   Ezzel nincs is gond, de tehetne egy aprócska kis szívességet. Vegye rá barátját, adja el cégét nekünk, mindenki ezzel járna a legjobban. Szép kis összeghez jutna Ponori és mi pedig egy olyan piachoz, amelyet mi ki is tudnánk használni, mert ahhoz tőke kell. Neki pedig az nincs, legfeljebb szakértő gárdája, de őket pedig mi szépen át tudnánk venni és gyorsan termőre tudnánk azt a gallyacskát fordítani. Ő pedig meg focizhatna gondmentesen, tovább kedvére.

       -  Uram, tudja, hány ilyen ajánlatot utasítottak már vissza? Az egy tradicionális családi vállalkozás, amelyik a fél megyének munkát ad, sok száz család megélhetését biztosítja. Maguk azonnal kirúgnák az alkalmazottak kétharmadát és hoznák az alkalmi munkásaikat. Ne, ezt ne is kérje tőlem! Ha csak megpendíteném András előtt, hogy jelenlegi munkáltatóm a helyébe lépne, azonnal elveszteném barátságát. Lehetetlent kér, higgye el!

         -   Belátom, talán ezt nem Önnek kell elintézni, de volna itt egy sokkal egyszerűbb dolog, amit megtehetne és fel sem tűnne barátjának, s amivel könnyedén megoldhatná a problémát. 

          -    Éspedig?

          - Veszítse el a meccset Váralja ellen, engedjen el egy-két támadást, azok megnyernék a meccset és nekünk már csak azzal a pénzéhes Miklóssal kellene megegyeznünk. Ami már gyakorlatilag meg is történt. Sőt az egyezség már magasabb szinten is létrejött a beruházás elnyerése érdekében. Mondhatnám akár úgy is, kezünkben mindenki, aki számít. Lássa be az a meccs már teljességgel érdektelen, tét nélküli.

Lajos megfordul és főnökére csapja az ajtót. Csak ezután kapcsolja ki a zsebében lévő mini felvevő mikrofonját.

Kisbálint érkezik a rangadó előtt elsőnek az öltözőbe, hogy mint csapatkapitány ellenőrizze, a felszerelés ki van-e készítve és, hogy magára maradva összeszedje gondolatait, mit mond a pályára vonulás előtt csapattársainak. Most is, mint mindig, gondosan összehajtogatva mindenkinek a székére van helyezve a mez, alatta a gondosan kiboxolt cipőkkel, hála Jani bácsinak. Éppen leül székére, amikor megszólal telefonja: 

• Azt hiszem kezdődik, hallja párja sóhajtó hangját, és már rohan is, haza vajúdó feleségéért, s vele a városi kórházba. Szülni fognak, érkezik kicsi lánya! A folyosón még int apjának, hogy semmi baj, jön vissza, amint tud, de most mennie kell. Rohanni, rohanni.....

András azonnal megérzi fia észvesztő rohanásának okát, még arra gondol, talán neki is mennie kell, de hamar rájön ez nem az ő dolga, ez felnőtt fia dolga, csakis az ő felnőtt fia dolga. Neki most más kötelessége van. Kijelölni a kezdő csapatot, taktikát adni, kiosztani a feladatokat és leginkább lelkesíteni, hisz kint már több ezer ember várja a rangadót. 

Kisbálint távollétében vállalnia kell a szereplést a kezdő csapatban. A kezdőrúgás előtt körbenéz csapatán, felnéz a lelátóra. Nem lát arcokat csak színeket, nem hall csak zúgó morajlást. Majd a kezdő sípszót. Legurítja a labdát társának és elindul egyetlen elszánt lendülettel előre. Ismét húsz évesnek érzi magát.

Váralja a huszadik percben Lajos elkésett szerelési kísérlete után vezetést szerez, ami után a barát azonnal cserét kér. A félidő második felében szinte kapujukhoz szegezik az ellenfelet, de vagy szerencsével, vagy durva közbelépésekkel megússzák a gólt. András a második félidő tizedik percében az ifista srác előreívelést mellel maga elé teszi, jobbal szökteti magát és megállíthatatlanul az ellenfél kapuja felé tör. Már a tizenhatoson belül jár, amikor hátulról egy váraljai védő megakasztja lövésre lendülő lábát. Olyan erővel esik hasra, hogy a horzsolódástól szerte-szét szakad rajta a mez, de még csúszik tovább, mikor meghallja a bírói sípszót. Tizenegyes. Pillanatok alatt mellette terem a csapat és érkezik a masszőr is. Fáj, rettenetesen fáj a megrúgott lába, érzi nem tud talpra állni.

Kisbálint érkezik mellé, homlokára teszi kezét és kérdő tekintetére szinte válaszul mondja:

           - Egészségesek, mindketten egészségesek és gyönyörűek.

           - Akkor ezt most rúg te - mondja fiának, már a hordágyon.

A partvonal mellett teszik le és onnan nézi, ahogy fia egy testcsellel elküldi balra a kapust és jobbra, elegánsan begurítja a labdát. Végül Limpi a tűzőr góljával meg is nyerik a meccset.

A mérkőzés végén az öltözőben Lajos egy kis hangrögzítőt ad át Andrásnak azzal, hogy ami rajta van, az segít nekik megnyerni ezt az elátkozott tendert. András még aznap találkozik Szokolaival, aki másnap egy sajtótájékoztatón jelenti be, hogy a pályázatok értékelése nem járt eredménnyel, nem érkezett egyetlen érvényes ajánlat sem, ezért rövidesen új tender kerül kiírásra. 

A Ponori és Fia már nem indul az új pályázaton, amelyet a multinacionális cég nyer meg, s ahol már Miklós az új igazgató.

Nádastó abban az évben megnyeri a megyei első osztályú bajnokságot és jövőre az NB  III-ban indulhatnak. A csapat edzője Ponori András, csapatkapitánya Ponori Bálint. Öregbálint pedig boldogan füstöl el minden meccsen egy-egy finom havannát. Jani bá’ istállójába új, korszerű, füstelvezető kémény épült.

,