Várakozásteljes elégedettséggel szemlélte a terített asztalt. Már nem hiányzott semmi a terítékből. Ízlésesnek, de kék színeivel még inkább, alkalomhoz illőnek találta. A konyhában pedig sült a csirke. Még van egy kis ideje magával is törődni. Leült a tükör elé. Kezébe vette a fésűt. Frufruját előbb balra, majd jobbra fésülte, de igazából nem tetszett se így, se úgy. Inkább elválasztotta középen. Félhosszú haja volt. Barna. Gesztenyebarna. Nem szégyellte azt a néhány ősz hajszálat, ami a fejtetőn és oldalt is belevegyült, bár igaz nem is nagyon örült nekik. Letette a fésűt és még kezével enyhén megborzolta szép tincseit. Ölébe ejtette kezeit. Míg a közeli találkozásra gondolt, mereven nézte önmaga tükörképét. Hirtelen erőteljesebben kezdett verni a szíve. Nem gyorsabban csak erősebben, több vért pumpálva érrendszerébe. Tíz év. Milyen hosszú idő. Tíz éve nem találkozott fiával. Mennyire megváltozhatott az a tizenegy éves gyermek! Kész felnőtt lehet már! Persze ő is megváltozott. Csak néhány esztendővel volt idősebb akkoriban a ma már felnőtt gyerekénél. Megöregedett? Nem. Az eltelt évtized nem vésett arcára barázdákat, mindössze sejtjei cserélődtek ki, rendeződtek át. Felemelte a kézitükröt, s megnézte magát profilból és háttal is. Majd pongyoláját levéve állt a tükör elé. Meztelenül. Melle még mindig a huszonéves lányt idézte, talán csak hasa ereszkedett meg alig láthatóan. Büszke volt testére.
Eszébe jutott a csirke. Kirohant a konyhába, gyors mozdulattal nyitotta ki a grillsütőt, a forró vas megsütötte a kezét. Hirtelen, hosszan felsikoltott. Ezen annyira meglepődött, hogy önkéntelen nevetés fogta el. Felszabadult, egészséges, gördülékeny kacagás. Úgy rázta a nevetés, hogy erőtlenedő lábai miatt, egy székre rogyott. Hiszen tud még sikoltani! Pedig milyen régen nem hagyta el száját ez a legelemibb női reakció. Nagyon mulatságosnak tartotta magát, a készülődést, az izgalmat, hogy saját, egyetlen édesfia jön hozzá. Könnyek szöktek szemébe. Már nem a nevetés, a sírás rázta. Megállíthatatlanul patakzott a könnye. Minden izmából kiszállt az erő, helyét a későn és váratlanul jövő anyai érzés foglalta el. Ismeretlen érzelem. Ezzel várta fiát. Az asztalra borult és most furcsának tűnt, hogy egy felnőtt férfi fog belépni az ajtón, s a fiának mondja magát. De vajon eljön-e? Magában ismételgette a kérdést. Eszébe jutott, hogy hányszor ígérgette akkor leveleiben: fiam most jövök és kiveszlek az intézetből. Valami mindig közbejött. Rendszerint nem is valami, hanem valaki. Valaki, aki elnyomta benne gyengén fellángoló anyai ösztönét. S már ismét rítt, könnyek nélkül.
A fiú intett a pincérnek és még egy konyakot rendelt. Szerette a konyakot, mert a második mindig feloldotta benne a feszültséget. Mikor kihozták nyomban felhajtotta. Érezte az ital jótékony hatását és elhatározta most nem iszik többet. Rágyújtott és órájára nézett. Még volt fél órája. Még nem tudta, hogy elmegy vagy sem. Tövig szívta a csikket és másikra gyújtott. Hosszasan eregette ki a füstöt. A szomszéd asztalnál magányosan üldögélt egy férfi. Őt nézte. Jó volt, hogy az mozdulatlan, s szinte fájt, amikor az testtartást cserélt. Szerette volna, ha a férfinak szakálla van, mert a szakállasok mindig tudnak valamit. S aki tud valamit, nem ül oktalanul vasárnap este egy budai kispresszóban egyedül. Bár nem tetszett neki a férfi lila pulóvere sem, mégis jó volt nézni. Már majdnem odament hozzá megkérdezni miért nincs szakálla, amikor egy hangos társaság érkezett. Vidámak voltak, pezsgőt rendeltek, láthatólag valamit ünnepeltek. Gondolatai megálltak… Döntött. Elmegy. Kíváncsi most már anyjára. Anyja változásaira. Még egyszer a szomszéd asztal gazdájára nézett volna, de a férfi már nem volt ott. Intett a pincérnek.
Határozottsága az első lépcsőfordulónál egyszeriben elszállt. Eddig soha nem okozott számára dilemmát a köszönés, de most bizonytalanná vált. Hogyan köszöntse az asszonyt , aki ajtót nyit neki? Sokszor kopogtatott már idegen lakásokba, de most a névtáblán ugyanaz a név szerepelt, amelyik az övé is volt. Most már nem fordulhat vissza, hiszen itt várják, tudják, hogy jön. De őt várják-e? Ő az, akinek itt be kell kopogtatnia? A névtábla alapján és a néhány nappal ezelőtti telefonbeszélgetés szerint, igen. Mégis inkább az idegesség adott erőt neki, hogy bekopogjon az ajtó. Ekkor jutott eszébe, hogy még virágot sem hozott vendéglátójának. Késő volt.
Szótlanul álltak egymással szemben a küszöb két oldalán. Nem méregették egymást, csak nézésük találkozott hosszú másodpercekre. Az anya törte meg a csendet:
- Gyere beljebb Jancsi! Örülök, hogy eljöttél, ülj le – tette be az ajtót fia mögött.
A fiú kabátban ült a karosszékbe. Az asszony a kissé oldalt elhelyezett másik fotelba. Ő rendezte így az ülőhelyeket, hogy ne kelljen fia szemébe néznie. Mindketten a szőnyegpadlót nézték.
- Ugye nem vacsoráztál még?
- Ritkán szoktam, mert az egészségtelen – válaszolta közömbösen a fiú. Látszott, hogy nem ez a véleménye, de nem akart egy szóban válaszolni, s jobb most nem jutott eszébe. Szeretett volna illedelmesnek látszani. Ezért még mindig bosszantotta a virág.
- Na azért, egy-két falat nem árthat – mondta szívből jövő őszinteséggel az asszony.
- Talán, de remélem hús nem lesz, mert én vegetáriánus vagyok. Szóval csak növényekkel táplálkozom – jött ki a száján, miközben maga is elcsodálkozott – kívülről nem láthatóan – ezen a kijelentésén. Még, hogy növényekkel? Hiszen nem is emlékszik mikor evett utoljára főzeléket. Na, mindegy, ha már egyszer kijött…és várta az asszony hüledezését vagy legalább meglepődését. De az anyja se nem hüledezett se nem csodálkozott:
- Annyi baj legyen, majd csinálok neked sajtos meleg szendvicset – mondta – de előbb iszunk valamit étvágygerjesztőnek – felállt, hogy töltsön – Még le sem vetted a kabátod, akaszd az előszobába!
Ülve gombolta ki és vette le, miközben zsebéből kivette a cigarettát és a gyufát. Az előszobában saját maga köszönt vissza a hatalmas tükörből. Mialatt haját igazította, tükörképétől várt választ arra, hogy miért mondta ezt a növényevő dolgot. És furcsa volt az is, hogy az asszony még csak nem is kérdezősködött, pedig az ilyesmivel máskor mindig bevágódott. Imponálni kezdett neki az anyja. Igen, a legjobb kifejezés ez, imponálni. Még nem vette észre, hogy tetszik is neki. Kézfejével simogatta arcát, sajnálta, hogy reggel nem vágta le borostáját. Most az sem volt jó, hogy idősebbnek látszik koránál. Nem hangos kiáltás hallatszott a szobából:
- Konyakot vagy vodkát iszol? Esetleg vermutot?
A szobaajtón belépve válaszolt:
- Talán legyen vermut.
- Jó ötlet, én is azt kérek. Egyszeriben megkívántam az édeset.
- Én inkább szárazat innék – mondta a fiú kötözködve, holott nem úgy szánta és már mérges volt, hogy eredeti szándékával ellentétesen viselkedik.
Az asszony tálcára tette a poharakat és töltött fiának szárazat, magának édeset. Közben alig hallhatóan dúdolt. Még nem tudta fiát elhelyezni érzékeny érzéskoordinátáiban, leginkább csak vendégnek tekintette, akinek teljesíteni kell minden kívánságát. Valami, eddig soha nem érzett, ideges feszültség honolt sejtjeiben, s ezért ügyelt kétszeresen szavaira. Próbálta reflexmozdulatait is akaratával irányítani. Szeretett volna könnyednek tűnni, remélte ebben segít az ital. Ülve koccintottak. Az asszony egyszerre engedte le torkán az italt – az utolsó cseppnél szégyellte is mohóságát – de a fiú sem akart lemaradni, második kortyra az egészet lehúzta. Szótlanul ültek egymással szemben. Közben a fiú megigazította székét, zavarta, hogy oldalt kell néznie az asszonyra. Mindketten poharukkal játszottak. A fiú a lába között szorongatta a poharat, az asszony az ölében fogta. Hol a padlót, hol a bútorokat nézték szórakozottan, de az asszony pillanatokra lopva fián felejtette nézését és csak szemét fordította, ha az megmozdult. Nem akarta, hogy találkozzon tekintetük. Most nem gondoltak semmire csak arcuk pirosodott.
- Töltsek még egyet? – kérdezte mintegy bocsánatkérőn az anya, hogy megfeledkezett háziasszonyi kötelességéről.
- Igen, kérek – válaszolta a fiú és még mindig zavarta illetlensége a virággal, de annak örült, hogy az asszony felállt a fotelból, mert így ismét szemügyre vehette karcsú alakját. Határozottan tetszett neki és arra gondolt nem lehet, hogy ez az asszony az anyja.
A második vermut után rágyújtottak az asszony Kentjéből. A kis szobát hamar bejárta a cigarettafüst, a feszült hangulat is oldódott. Közömbös dolgokról beszéltek – megittak még két-három pohárral, most már az asszony is áttért a szárazra – önmagukról kevés szó esett, mindössze annyi: hol dolgoznak, mivel foglalkoznak; inkább olvasmányokról, filmekről, színházi előadásokról csevegtek. Mindketten egyaránt kerülték a múlt felemlegetését. Később az asszony elkészítette a konyhában a szendvicset. Addig a fiú körülnézett a szobában, könyveket emelt le a portól frissen letakarított polcról, dísztárgyakat nézett meg közelebbről. A fiókokat persze nem húzta ki – még mindig ügyelt a jólneveltségére, bár a virág már kiment a fejéből – inkább a telefonasztalkán talált képeslapköteget nézegette élvezettel. Legjobban egy riói városkép tetszett. Hirtelen feltámadt kíváncsisággal megfordította. Alig olvasható írással ez állt rajta: egy csodálatos búskomor éjszaka jutottál eszembe Te és a hazám. Pityu.
Vacsorára az asszony csirkecombot evett, a fiú a két sajtos szendvicset és hozzá sört ittak. Jó kedvük volt. Sokat nevettek egymás viccein. A fiú szeme időnként élvezettel tévedt az asszony ruhakivágására. Örült, hogy nem volt rajta melltartó. Hamarosan észrevette ezt az asszony és óvatosan még egy gombot kigombolt, úgy hogy néha csaknem egész melle kilátszott. Már nem ittak csak sört. Néha elszívtak egy-egy Kentet és nézték egymást. A kezdeti ideges feszültséget már mindketten elfeledték. Sőt egyáltalán azt is elfeledték hol vannak. Sokat nevetgéltek és sok sört ittak. Amikor ismét áttértek a vermutra az asszony levette ruháját. Azon az éjszakán úgy érezték csoda történt velük.
Alig észrevehetően oszlott a sötétség, s még égtek az utcai ostorlámpák, mikor kilépett a lakótelepi ház kapuján a fiú. Kibírhatatlanul fájt a feje és vacogott a csípős hidegtől. Zsebre dugott kézzel, felhajtott kabátgallérral indult el a néptelen járdán. Gyorsuló lépteit messze visszhangozta a fagyos levegő. Telet üzent a viharos szél.
