Talán ötszáz méterre volt otthonról a tér. Mindennap ott volt, nézte a nagy fiúkat, ahogy fociznak a két-két kapuként letett melegítő fölső, vagy a két-két tégla közötti pályán. Azok őt nem vették észre csak akkor, amikor az elgurult labda után szaladt és kiabálták: ne rúgjad, dobjad! Ő mégis mindig inkább rúgta. Óvatosan kézzel maga elé tette, két-három lépést hátrált és belecsőrözött. Szinte mindig eltévesztette a célt. Sokszor kergették meg és rúgták seggbe ezért. Bár nagyon fájt, nem bánta. Úgy érezte, megéri. Igazi bőrlabdát érinthetett.
Amikor a nagyfiúk hazamentek, vagy máshova, vagyis nem voltak a téren, jött el az ő ideje. Pöttyös gumilabdájával próbált gólt rúgni a már elvitt mackó fölsők képzelt helye közé, mert pontosan emlékezett hol voltak. Sötétedéskor legtöbbször anyja jött érte, hogy hazavigye. Néha apja. Csak ilyenkor hazáig rohanni kellett elkerülendő a beígért nyakleveseket, amiért nem ért haza vacsorára.
Következő karácsonyra valódi ötös méretű bőrlabdát kapott. Tavaszig három váza és egy ablak bánta a gyakorlást, aminek összbüntetése két hét szobafogság és alkalmanként egy-egy óra sarokba térdepelés volt. Az ablakért két óra járt, plusz aznap fázott éjjel, mert apja csak újságpapírral tudta reparálni a kárt.
Eljött március és a hóolvadás. Mivel addig az iskolában csak ötösei voltak kimehetett a térre. Apja csak akkor bocsájtotta meg a négyest, ha neki is jó napja volt, vagyis valami újítását vagy ilyesmi, elfogadták (ennél rosszabb osztályzat apja fogalmai szerint nem is létezett). Csak a rend kedvéért annyit el kell mondani, hogy valójában volt négyesnél rosszabb jegye. Magatartásból, amit tanítói leginkább preventív célzattal adtak. Okkal. Szerencsére ez apját nemigen érdekelte (az mégse tantárgy, a gyereket majd én nevelem), így csak egy óra sarokba térdepelés járt, amikor a szülői értekezletről este megérkezett. De, az időpontok egybeesése okán ez a vacsora elmaradását is jelentette.
Elindult az új bőrrel mackó fölsője alá rejtve. Persze a fiúk már meccseltek. Csakhamar kellett a céltévesztő labda után szaladnia. Elérte és a kopott, leeresztett bőr helyett elővette addig rejtegetett saját, vadonatúj labdáját, amit teli rüszttel – hála a szobai gyakorlásnak - szép ívben a vészkapus kezébe ívelt. Attól kezdve csapattag lett, sőt őt választották a csapatba elsőnek a meccs kezdetén, legfeljebb másodiknak, ha a sorsolás szeszélye mégis úgy hozta.
A focilabda hamar elkopott, de nem olyan hamar, hogy ő be nem játszotta volna magát a grundcsapatba. Kis idő múltán már nem labdája miatt választották elsőként hanem, mert az egyik legjobb focista lett a téren.
Egy-két év múltán leigazolta a helyi NB I-es egyesület serdülő, amit hivatalosan úgy hívtak úttörő IV, tornacipős csapata. Évekre ő lett a csapat 12. játékosa, vagyis az első csere. Ha pályára léphetett és helyzetbe került valahogy mindig elpénecolta. Egyáltalán nem értette miért? Ő volt a leggyorsabb a csapatban, edzésen mindig elsőként ért célba szinte minden távon. Futóversenyeket nyert az iskolai bajnokságokon. Csak a meccseken valahogy minden más volt. Nem érezte azt a magabiztosságot, mint a grundon. Ott mindenkit jól ismert. Ott mindig tudta ki merre cselez, ki merre és hogyan próbál szerelni. Nála maradt a labda két-három dribli után is, könnyen került helyzetbe majd, simán gurított az üresen maradt kapuba. Nagypályán ez nem ment. Máshova, máshoz pattant a labda.
Tizenkettedik maradt. Kispályás, grundfocista maradt. Magában egyre jobban utálta csapattársait, az előtte rangsorolt nagypályás tizenegyet. A standard játékosokat.
Az iskolában első volt, de ez nem vigasztalta, bár tudat alatt valamiképpen e tényt, eszköznek tekintette. A számára legédesebb pályán akart inkább első lenni. Ma is csak ez érdekli. Győzni akar mindenhol. Az életben győzött, a focipályán leverték.
Évek alatt övé lett a labda, a csapat, a pálya, az egyesület, a bajnokság. Csak már nem férhet oda a pályán lévők közé. Meg kellett értenie, ott az a tizenegyen mindig előtte lesz. Hacsak…
Nem kell egy csapat! Elveszi tőlük az egyesületet, a pályát, a csapatot, a bajnokságot. Végül a labdát. Megteheti. Bár egészen másként, mint Ede a Minarik.
