In memoriam Vadbarom
Baráz Tanár Úr szeretett. Miért, azóta sem tudom? De biztosan szeretett, mert nem büntetett meg egyszer sem. Szemben más tanárokkal. Pedig lett volna neki is oka sokszor. Például, ekkor:
Baráz Tanár Úr, magyartanár volt. Csepelen, a hatvanas-hetvenes években. Ott hol az irodalom az iskolában csak valójában lom volt. Senkit nem érdekelt. Leginkább az elemi iskolás gyerekeket, de az akkori rendszer rendelte tanári kar jó részét úgyszintén. Ezért hát – értve az idők szavát - nem buktatott meg olyan diákokat sem, akiknek elsőrendű kihívás volt az eléjük rakott szövegek elolvasása is. Inkább gyakran mesélt, anekdotázott óráin és nem erőltetett semmit, amiről tudta, úgyis felesleges lenne.
Volt egy számunkra érthetetlen szokása: óráját mindig azzal kezdte, hogy a tanári asztalra kötelezően kihelyezett csipkés terítőt középen felcsippentette, az asztalt vele letörülte néhány hanyag mozdulattal és félretette, ahogy a gondosan középre helyezett osztálynaplót is. Tudtuk ekkor már, jön a történet, vagy a mese. Azt persze akkor sem és most sem tudom, e kettő közül melyik volt ez, vagy amaz. Igazából sok évtizede már mindegy is.
Történt egyszer, hogy én voltam a hetes, s nekem kellett – mint rendesen a heteseknek - a terítőt kihelyeznem a tanári hatalom asztalára. Rendet, fegyelmet, alázatot sugározva ezzel. Előírásszerűen megtettem, de örök mókamesterként, a terítő lelógó sarkait gondosan az asztalhoz rajzszögeztem, s az osztálynaplót elvágólag középre helyeztem, majd a poroszos nevelés legfontosabb sarkövének megfelelően, vigyázzba állva, vártam, becsöngetés után, előírásosan az asztalhoz képest keleti irányban, tanár urunk érkezését. Az osztály – most az egyszer, hisz mindenki várta turpisságom hatását – síri csendben ült helyén.
Megérkezett Baráz Tanár Úr (sajnos keresztnevére már nem emlékszem) szokásos, viseltes, hosszú, fakó kék köpenyében. Tanári trónja elé lépett. Meghallgatta a hetes (én) jelentését, hogy mi a mai dátum, milyen az idő, s hogy ma hányan lógnak (osztálylétszám harminc kettő, hiányzik két fő, jelen van harminc). Intett, hogy üljünk le, s a hetes menjen a helyére, majd szokásához híven a terítőt középen megcsippentve, megpróbálta eltakarítani helyéről. Próbálta egyszer, kétszer, háromszor. Persze nem ment. Gyöngyözött kissé homloka, láttuk, majd a naplót hirtelen mozdulattal az asztalfiókba surrantotta. Az egész osztály továbbra is, de most már kissé megszeppenve, kussolt. A poén nem sült el, nem jött a „röhög az osztály”. (Akkor éppen hetedikesek voltunk, s a nyolcadikat később a harminckettőből huszonhatan végeztük időben. A többiek talán később sem.)
Baráz Tanár Úr az első padsor elé lépett és így szólt:
- Az én magyartanárom egy vadbarom volt és folytatta volna tanmeséjét, gondolom, ha ördögmegszállottságomban hangosan, közbe nem vágok, halkan:
- A miénk is!
Tudom, hogy hallotta elsőre is, de úgy tett, mint aki nem és megismételte a történetkezdő mondatot. Honnan vett bátorságomban én is megismételtem arcátlan beszólásomat. Most már mindenki tudta, hogy itt baj lesz, nagy baj. Ezerkilencszáz-hetvenkettőben jártunk, anno. Baráz Tanár Úr mellém lépett és halkan így szólt:
- Most azonnal, fogd a tollad, füzeted és ülj át az első padba! (Az első pad azért volt kihagyva mindig, hogy oda a büntetésben lévők kerüljenek, ha tanára így rendeli. Szem előtt legyenek, vagy ilyesmi.) Ti pedig lapozzátok fel a száztizenhetedik oldal és – intett valakinek – hangosan olvasd fel a szöveget! (A száztizenhetedik oldal a jambusos verselés szabályait tanította, mondhatni igen szárazan.)
Vittem tollam, csíkos magyar füzetem, s elfoglaltam helyem a szamárpadban. Tanár Úr néhány felolvasott tanmondat után mellém ült, s azt súgta fülembe:
- Te pedig verset írsz, ölelkező rímekkel, „a-b-b-a”, négy versszakban. Téma a következő, mit jelet neked a vadbarom? De írhatod szabad versben is. Te választottad a témát.
Írtam valamit vagy kötötten, vagy szabadon. Mindegy is. Sokkal később tudtam meg, ez a vadbarom volt az, aki megtanított arra, mit jelent nem csak szeretni, de tisztelni is. Semmiképp nem azt, amire egykor negyven egynéhány esztendeje gondoltam. Hiányzol nekem vadbarom! Még inkább én vagyok, azóta is, vadbarom.
