Nem féltek, ti bolondok?
Nem féltek, ti bolondok,
hogy kifürkészem
minden titkotok?
Soraitokba űzitek
csengő szavakba fűzitek,
a mindent, mit elmondani
nem lehet, nem ildomos,
amit nem tudhat meg,
csak „egy meg egy”.
Nem féltek, ti bolondok,
hogy megismerem lelketek
minden szomorát?
Árulkodik versetek,
hogy vágyakozó testetek
kívánja szodomát
még-még, ha nem is
lehet, ha nem is szabad,
mit nektek tízparancsolat!
Nem féltek, ti bolondok,
hogy elárul mindennapi
gyászotok?
Megtudom ki volt
szülőanyád, nemző apád,
rég volt ősöd és rokonod,
s hogy a kontinuitást
mégis hogyan, gondolod.
Nem féltek, ti bolondok,
hogy ellenségetek lesz
tollatok?
Bárhogy is rejtitek rímekbe,
hol ölelkezőn, hol keresztbe,
gyakrabban nélküle,
rebellis elmebajotok,
ismerem a sifrét,
sorok közt olvashatok.
Hát féljetek, ti bolondok,
mert elfedő álcám
biztos!
Megírom szentségem,
megírom kétségem,
valamennyi szenvedélyem,
választásaim, vétkeim,
bolondul kavarva,
kódolt kaligramma,
betűkbe zárt enigma.
Féljetek hát, ti bolondok,
már nem soká
várhatok!
Országnak, világnak minden
titkot felfedek, bátran
méretes kéménybe kiáltok,
hogy szana-szerte szálljon,
füstként lebegjen,
s az égig meg se álljon
valamennyi
elgondolt,
bolondos,
bölcs,
igaz vagy,
hamis,
gondolatotok!
