Mint említettem volt Vácott, mint híradós rigók védtük a hazát ’83-’84 között. Századunkba csupa egyetemet, főiskolát végzett, sorkatonának öreget soroztak be, azzal a céllal, hogy később, de lehetőleg mindigre kéznél legyünk tartalékos tisztként, ha majd egyszer kérnek tőlünk valamit (értsd mozgósítanak a háborúba). Mint nagy titkosan megtudtuk a főcsapás irányába voltunk (az egyikben) a Hannover-München-Bécs-Budapest koordinátában. Most is viccesen hangzik ez az egész, hát még huszonévesen. Már csak azért is, mert ez már a slendrihány szocializmus idején volt. Mi ezt leginkább kiképzésünk anakronizmusa, amatőrsége okán tapasztalhattuk, ott és akkor. Alapvető érzésünk az volt, hogy az úgymond profik (értsd a hivatásos katonák) és mi műkedvelők (értsd sorozottak) is csak a megúszásra játszottunk. Látszattevékenységet végeztünk. Nem mondom volt pici szivatás, éjszakai riadó, futkosás a gyakorló téren, láttunk gázkamrát is belülről fejünkön gázálarccal, hegymászást menetfelszerelésben, s volt talán éles fegyver is a kezünkben, de inkább csak szét-össze szerelgettük, mintsem lőttünk vele. Na meg volt elméleti oktatás. Leginkább. Órákat morzéztunk, teherautónyi rádiókkal próbáltunk összeköttetést teremteni a száz méterre parkoló másikkal, de sok-sok un. politikai óránk volt. Ezekkel ment el a délelőtt. Délután gyakoroltuk önállóan a tanultakat a rádiós teremben, ahol a böhöm adó-vevőn végülis, többnyire sikerült befognunk a Luxemburg rádiót, s nyugton hallgathattuk a legfrissebb slágereket. De hagyjuk is ezt, mert jött a hétvége, a hosszú eltáv (értsd maiaknak: az eltávozás).
Ennek tartama péntek délután kb. 18.00 órától, hétfő hajnali 5.50 óráig terjedhetett. Persze, ha valamiért nem volt bünti. Akkor maradt a két és fél napos permanens ulti, néha egy kis focival megszakítva. Ja, igaz is, havonta egyszer ránk esett az őrszolgálat hétvégén, akkor gubbaszthattunk az őrbódékban és az ügyeletesi irodában. De ez majd egy másik történet lesz. (Most itt, jegyzem meg, bizonnyal mindenki ismeri azt a bulis közhelyet, hogy bizonyos alkoholszint után érkeznek a katonatörténetek, amelyet mindenki utál. Legalábbis a társasági összejöveteleken. Remélem ti ezen a tematikus oldalon, nem.) Bár mindegy, akkor is befejezem történetemet, legfeljebb töröltök.
Szóval hosszú eltáv. Már egész héten terveztük a kiruccanást mi négyen, a legjobb bajtársak: Gyuri, Gábor, Kroki és jómagam, Szolnokra. Miért is oda? Mert Gyuri – mondjuk így finomítva – oda udvarolt egy kezdő színésznőnek, akkor lánynak, akinek persze voltak barátnői a „tánckarban”. Tudták, hogy valamikor mi négyen érkezünk, s vártak.
Persze Vác-Szolnok vonaton akkoriban akár két napba is tellett volna. Viszont az én kis bogaram, egy tinédzser korát már túllépett VW Bogár autóm, amely ott parkolt a váci laktanya közelében, rendelkezésünkre állt. Volt benne néhány pulóver is, hogy ne keltsünk feltűnést lelépéseinkkor, mert volt egy szabály. Nem lehetett saját autója a sorkatonának abban a helyőrségben, ahol szolgált. Hát álcáztuk magunkat minden hétvégén, amikor falcoltunk onnan, többnyire haza Pestre. De most nem Pestre, hanem Szolnokra húztunk.
Mivel akkor még nem volt M3-as autópálya, de M2-es sem, hát az út még saját autóval is igen hosszú volt. Már bőven elmúlt éjfél mire a szolnoki színész házhoz érkeztünk. Tekintve, hogy elbeszélésemnek nem elengedhetetlen része minden momentum pontos bemutatása, itt most csak annyit említenék meg, hogy nagyon szívélyes fogadtatásban volt részünk.
A hosszú utazás és a még hosszabb éjszaka után csak délután ébredtünk fel, ki-ki a saját befogadó, és már jól megismert partnernőjének szobájában. Az is igaz persze, hogy ez az ismeretség nem feltétlen név szerinti volt. Egyedül maradtunk. Mit tehettünk volna? Elindultunk reggelizni a városban. Több kocsmát is bejárva megérkeztünk a színházi társalgóba, hogy illően megköszönjük az éjszakai „vendéglátást”. Már vártak minket. A gyönyörű kórista lányok és az aznapi előadás rendezője. Nagyon.
Mint hamar megtudtuk, aznap este lesz Shakespeare Lear király darabjának bemutatója. Bizonyos emlékeink felidéződtek, hogy ebben a szinműben számos mozgalmas jelenet is van, ha a rendező úgy gondolja. Az író, Shakespeare, valaha úgy gondolta, s most a rendező ugyanúgy. Szüksége volt még négy alabárdosra, akik – kapóra jőve és hálával tartozva az éjszakáért - mi lennénk aznap este. Vállaltuk, annak reményében, hogy meglesz fellépésünk jutalma aznap is, ha megmentjük a bemutatót.
Este be is öltöztünk középkori alabárdos katonának, ahogy illik. A színen súgták fülünkbe mikor merre masírozzunk. Élveztük a népszerűséget, néha még integettünk is, mikor el kellett hagynunk jobbra-balra a színt. Mindössze egyszer volt egy kis probléma, amikor Kroki barátunk az egyik leánytestvér monológja alatt – élvezve azt – elmélázva elfeledkezett arról, hogy el kell hagynia a színt, mint a visszavonuló sereg katonája. Már a kulisszák mögül vettük észre, hogy egyedül maradt a színpadon. Hát bekiáltottam: Katona, balra át és lelépés! Hamar észlelte a hibáját, vigyázzba vágta magát, alabárdját az ég felé emelte, míg jobb kezével szalutált, kicsit talán hosszabban, mint szokásos, majd szabályos jobbraátot, s tévedését korrigálva egy hátra arcot rögtönözve, katonás vigyázz lépésben elhagyta a színt.
A közönség valószínűleg nem értette a dramaturgia azon részét, hogy miért hallatszik e drámai jelenet után hangos röhögés a kulisszák mögül. Talán betudták a modern színjátszás egyik elemének, mert hosszasan tapsoltak az előadás végén, különösen a harmadik alabárdos rövid meghajlása után, midőn leléptünk a világot jelentő deszkákról.
Mindenesetre vasárnap egész napos kapcsolatépítésben volt részünk a hadsereg és a művészvilág konstellációjában. Hétfőn hajnalban megint csak igen kialvatlanul vonultunk be a háborúba. A mi kis saját háborúnkba.
