Vég nélküli időszámok
Valamiért felkeltem három órakor. Valamiért az is eszembe jutott, most kell visszaállítanom az órát. Visszafelé egy egész órával, vagyis most én nem azt teszem, amit most teszek, hanem azt, amit egy órával ezelőtt. De mit is csináltam akkor, ami éppen most van? Se nyoma, se semmilyen emléke nincs ennek a hatvan percnek. Nyertem ennyit, avagy vesztettem pont ennyit? Nem tudom, de tekerem az órám. Visszafelé. Álmos-kialvatlan állapotomban akaratlanul, pontatlanul. Talán ezúttal megvalósíthatnám a tökéletes bűntényt, vagy csak visszafekhetnék ágyamba és megint megálmodhatnám azt, amit már egyszer, valamikor.
Tekerek vissza és ujjaim megszaladnak. Véletlenül nem egy órát, de sokat. Miért is ne, ha mehet egy, miért ne mehetne több? Személyes időszámítás. Mondjuk négy mínusz. Négyórányi plusz eszemmel, négyórányi plusz bölcsességgel talán javíthatok. Kikapcsolom a tévét. Nem nézem tovább a meccs ismétlését, helyette veszem párom félénk, szelíd jelzéseit, megyek vele. Hozzá. Lenni együtt, elszalasztott, megismételhetetlen ideig, a hálószobában. Jól teszem. Jól tenném, de az idő visszafelé tovaszalad.
Napokkal. Még megvan a fizetésem nagy része, hiszen a sárga csekkek nem érkeztek meg. Gazdag vagyok. De, az óra nem áll meg, kontroll nélkül visszapörög, s hagyom.
Hetekkel ezelőtt nyáridő volt sütkéreztem a parton. Minden határidőm későbbi. Ráértem. Szabad voltam.
Hónapokat pörgettem vissza, majd éveket. Láttam miket teszek, figyelmeztem volna magam, ne úgy, inkább így, de időgépem megállás nélkül tovább-tovább, vissza-vissza, sietett.
Láttam apám intését, anyám féltését, hallottam tanáraim szavait: ne rohanj, éld át, élvezd ifjúságod kegyelmi, boldog perceit. Megfogadni nem tudtam, szaladt velem a retrográd idő. A visszatekerő.
Mígnem megszülettem. Ismét. Felsírtam, hangosan ordítottam. Érkeztem, itt vagyok. Ott vagyok anyám karjában, mint újszülött, látom magam-magam, mint kapálódzó csecsevő. Akármi lehető csecsemő.
S maradtam álmodozó. Kettő és három között. Álmomban megint és megint és megint…..
