auditur

Válaszféle önmagamnak, vívódásaimra:

Nem hinném, hogy neked keresni kell a méltóságot, vagy az önbecsülést. (Már majdnem azt írtam: az önbecsületet. Bár miért is ne?). Mivel mindez az írás maga (sok más mellett, de itt most nem erről folyik a disputa). S ezt tenmagad is nagyon jól tudod. Aki tollat ragad, teszi mert kérdései vannak (válaszai persze nem mindig, meglehet szinte soha). De élni kíván ezzel a jogával és ez alapvetően a méltóságból, az emberi méltóságból, sőt (civitas fortissima) nem kevéssé a bátorságból ered. Bátor pedig alázatból senki sem lesz. Csak hát érkezik mindjárt Karinthy kérdése: Ki kérdezett? De ez már egy másik lap.

Neoarcheológia

Leveti balzsambőrét a múmia

szarkofágja megértőn lebeg,

vitakészséget mímelve szóba áll.

Mindez csak elporladt testbeszéd,

szinguláris, ancien kommunikáció

mert, mit megért óegyiptomi.

Isteni léttel tölti ki a teret,

kérdezője csak rabszolga lehet.

Mit, miért, hogyan tovább?

Mindez csak nyelvi novitás,

felettünk ezer esztendeje levitál.

Hatalma-ereje transzcendes más,

párhuzamos dimenzióban

képzelt emberfeletti,

léte a kvantumtérben

illúzió, nem valós,

csak pillanatnyi,

kognitív disszonancia.

Menetrend

Érkeznek, indulnak, késnek

vonatok.

Hoznak, visznek, gyorsak,

személyek.

Állomáson várok, érkezhetnek

küldemények.

Csomagok, személyek, lásd

menetrend.

Acélsínes  rendszeren továbított

értékrend.

Mellé állok, valakire, valamire

várok.

Kötöttpályás sikolyok,

fékcsikorgás,  váratlan esemény,

menetrend-tévesztés.

Rendszerhiba.

Pár perces késés.

Talán sietés.

Két mondat a klímaválságról

Nemrég nyáron nyaraltunk, télen teleltünk,

március idusán kabátot cseréltünk,

szeptember végén erdőjárásra vízhatlan

cipőnkbe léptünk, hogy áthatolhatatlan

 surranókban keressük  az indián napot.

Ma nyáron elviselhetetlen az állapot,

télen telelve várjuk a néhány napot,

midőn a sípályákat hólepel fedi,

jótékonyan és kártevőpusztítón

a termőföldeket ellepi,

hogy teremjen rajta más évszakban

életadó gabona,

mert már sem tavaszon sem ősszel

nem segít ezen a földeket mérgező,

évszakokat felcserélő, megtévesztő,

biokémikus baboba.

Vég nélküli időszámok

Valamiért felkeltem három órakor. Valamiért az is eszembe jutott, most kell visszaállítanom az órát. Visszafelé egy egész órával, vagyis most én nem azt teszem, amit most teszek, hanem azt, amit egy órával ezelőtt. De mit is csináltam akkor, ami éppen most van? Se nyoma, se semmilyen emléke nincs ennek a hatvan percnek. Nyertem ennyit, avagy vesztettem pont ennyit? Nem tudom, de tekerem az órám. Visszafelé. Álmos-kialvatlan állapotomban akaratlanul, pontatlanul. Talán ezúttal megvalósíthatnám a tökéletes bűntényt, vagy csak visszafekhetnék ágyamba és megint megálmodhatnám azt, amit már egyszer, valamikor.

Tekerek vissza és ujjaim megszaladnak. Véletlenül nem egy órát, de sokat. Miért is ne, ha mehet egy, miért ne mehetne több? Személyes időszámítás. Mondjuk négy mínusz. Négyórányi plusz eszemmel, négyórányi plusz bölcsességgel talán javíthatok. Kikapcsolom a tévét. Nem nézem tovább a meccs ismétlését, helyette veszem párom félénk, szelíd jelzéseit, megyek vele. Hozzá. Lenni együtt, elszalasztott, megismételhetetlen ideig, a hálószobában. Jól teszem. Jól tenném, de az idő visszafelé tovaszalad.

Napokkal. Még megvan a fizetésem nagy része, hiszen a sárga csekkek nem érkeztek meg. Gazdag vagyok. De, az óra nem áll meg, kontroll nélkül visszapörög, s hagyom.

Hetekkel ezelőtt nyáridő volt sütkéreztem a parton. Minden határidőm későbbi.  Ráértem. Szabad voltam.

Hónapokat pörgettem vissza, majd éveket.  Láttam miket teszek, figyelmeztem volna magam, ne úgy, inkább így, de időgépem megállás nélkül tovább-tovább, vissza-vissza, sietett.

Láttam apám intését, anyám féltését, hallottam tanáraim szavait: ne rohanj, éld át, élvezd ifjúságod kegyelmi, boldog perceit. Megfogadni nem tudtam, szaladt velem a retrográd idő. A visszatekerő.

Mígnem megszülettem. Ismét. Felsírtam, hangosan ordítottam. Érkeztem, itt vagyok. Ott vagyok anyám karjában, mint újszülött, látom magam-magam, mint kapálódzó csecsevő. Akármi lehető csecsemő.

S maradtam álmodozó. Kettő és három között. Álmomban megint és megint és megint…..

Frusztrált bronzanyag

Állnak, mert odaszoborták őket,

mozdulattalanul, gondolattalanul.

Más korok névtelen hősei,

a jelennek lojális ősei.

Nem kérdeznek, inkább jelképeznek,

melyik méretével, melyik nézésével,

„vigyázz magyar, jön a kanyar”,

adj utat, mert ha szembe jössz,

méretes vascsizmánk köszönt,

rajtad bosszuljuk meg mindazt,

mit a csaló történelem annó,

realtime nem hagyott.

Finom eső

Égi tenger cseppeket szitál fejemre,

halk zenéje surrogva üzen fülembe.

Meztelen állok alatta, nincs már fordulat,

kiveszett belőlem a mozdulat.

Lágyan, szelíden nedvesíti bőröm,

pőre testemen, mint  mészkövön,

keresi útját az örök körforgó víz.

Alzheimer

Sokasodik képzetem, agyam jár,

lassulnak a vegetatív parancsok.

Idegrendszerem fáradni kezd már,

DNS-láncom programja möbiusként

önmagába tér, s végtelen pályára áll.

Napra-nap újrakezdi létemet,

a pillanatnyit törli nyomtalan,

régmúlt emlékeim, mint jelenem,

vetíti elmém szélessávú,

 interaktív mozivásznára,

beégetett digitjelek ívén,

fáradt  mozigépészként,

on-off gombokat nyomogatva.

Életem immár manuális,

vegetatív és posztgraduális,

memóriám csecsemő zárvány,

tömörített bioprocesszor,

elővehető, lehívható, másolható,

csak soha nem hagyható,

árván.

A futó felemelkedése

Lassú lépteim korlátozzák létem,

gondolataim rövidtávú termeszek,

fülembe súgják, holnap hol leszek,

provinciális helyrajz hova érkezem.

Szürke betonba ütközik tekintetem,

légzáró üvegplafon felettem,

előre-hátra, huszonöt lépés,

jobbra-balra, tervezve kevesebb,

a létezésem biztosító időkapszula.

Kódoltan nyílik a zár, felébredek,

lábamra futócipőt veszek,

átugrom a csillagkapun,

lépéseim nőnek, ütemesek,

izmaimban előre az input,

felejtem már mit teszek,

lebegésem körött fényalagút,

 már levegőt sem veszek,

előttem egy más dimenzió,

magamban új identitás leszek….