Ne, azt hiszem
Ne gondold, hogy volt feltámadás
Ne gondold, hogy volt megbocsájtás
Ne gondold, hogy volt megváltás
Ne gondold, hogy volt választás
Ne gondold, hogy van létezés
Ne gondold, hogy van elmúlás
Ne gondold, hogy van lélek
Ne gondold, hogy van anyag
Ne gondold, hogy lesz változás
Ne gondold, hogy lesz, ki szeret
Ne gondold, hogy lesz, ki eltemet
Ne gondold, hogy lesz emlékezet
Ne gondold, hogy volt
Ne gondold, hogy van
Ne gondold, hogy lesz
Ne gondold, hogy
Ne gondold
Ne
!
Nap, melyről elnevezett Anyám
Sehány éves lettem én,
hisz nevemnapi e költemény,
mellyel meglepném magam-
magam, ha nem tudnám,
hogy ki nyomkodja laptopom.
Mondhatnám-írhatnám,
péternapi iromány,
melyet egy múzsa ihletett,
s ajándukol kaptam én,
mint ünnepnapi látlelet.
Tehetném és mondhatnám:
ez olümposzi hozomány,
csak béna a kezem és
dadog a szám, mert
e néhány sor nem más:
plágium és
koholmány.
(Bocs, J.A. és K.F. barátaim!)
Muzsikusok
Ma nótás kedvemben vagyok, hej,
ti zenészek, ti bolondos fiúk.
Ma én leszek istenetek!
Ma én fizetek!
Játszatok nekem gondtalan harmóniát!
Könnyezve vigadót, szilajul múlatót.
Húzzátok muzsikusok, húzzátok haj!
Húzzátok hangosabban, húzzátok hej!
Legyen zenétek kezdésnek dallamos,
Fülembe lágyan belevaló,
Érintse lelkem, ringasson engem.
Molban hangoljon,
érzékin hadd szóljon,
hangozzon andalítón.
Húzzátok dallamosan, húzzátok hej!
Húzzátok ütemesen, húzzátok haj!
Legyen később egy bátor induló,
Katonás ütemre buzdító!
Emeljük bal-jobbunk,
Parancsra marsoljunk,
Szablyánkkal zenére gyilkoljunk,
S vérezzünk el hogy, ha kell!
Húzzátok muzsikusok, húzzátok, hej!
Húzzátok ütemesen, húzzátok, haj!
De ácsi, ne hallgassatok rám!
Játszatok másképpen, ti muzsikus
lelkek, bohém fiúk!
Hozzátok csak az méltó,
ha vonótok, dobotok, s húrotok
szabadon rezegve szól!
Igy, hát ma csak azt rendelem:
Húzzátok muzsikusok, húzzátok, hej!
Húzzátok ütemesen, húzzátok, haj!
Húzzátok hangosabban, nem lesz itt baj!
De csitt, ma mégis én fizetek!
Húzzatok még egy melódiát,
bánatost, fagyosan halálost,
kegyes szinkópát,
sötét fényekkel táncolót,
pendüljön zenétek egy húron,
s csak eztán jöhet a crescendó,
bánatomat mámorban oldó,
mindent felejtő muzsikaszó.
Húzzátok hangosabban, nem lesz itt baj!
Húzzátok ütemesen, húzzátok, hej!
Húzzátok muzsikusok, húzzátok, haj!
Most
Most írok vagy sírok
Most győztünk vagy vesztettünk
Most sokan vagyunk vagy kevesen
Most egy személyben és hevesen
Rettegünk kettesben
Vagy átlényegülünk szervesen
Vagy csak írok
Vagy csak sírok
A kertben.
És ölemben kedvesem.
Mondd te kit?
Várom hogy mondd,
de látom, hogy csak
röhögsz egy picit
és implicit kong
zajong busong
még benned az
inverz marketing
az agyvelő catering.
Csak mi belgák
tudhatnánk egyszer végre
álljunk-e bárhová
és köztünk van-e
Jehová?
S őt ki választaná?
Miocén
Röpte sok százmillió éves,
s hogy én vagyok élelme,
emlős létformám ösztön félelme,
hisz, földtörténetileg rám éhes.
Ősei hegynyi dinoszauruszok,
korlátlan urai földnek, légnek,
őseim, árnyékától is menekültek,
ettől függött fennmaradásuk.
Cinikus fintora az evolúciónak,
már én vagyok vadásza az egykor,
mi csak örökkön éhségből gyilkol,
madárrá változott uralkodónak.
Mikor először
Mikor először nem jön a hívás,
pedig illene,
mikor először nem ismernek fel,
pedig arcod ugyanaz,
mikor először senki hátán
billegsz-illegsz, mint függelék,
s először vagy utószó,
akkor kellene gondolnod az elmúlt
időkre, csendesen-vesztesen,
magadhoz mérten, elfogadón,
megidézned hazug meséidben
a beáldozott mit és hogyant,
a tétova mikort és miértet,
tudatlanul és váratlanul,
ösztönből és izgalomból,
feltámadó haragvással,
adnod-kapnod-csapnod,
kevesebbet szeretned és
ellenőrizetlen vércsatornákon,
sokkal többet, sokkal többet
belehalnod,
amibe kell.
Menedék
/bohózat kisebbfajta tanulságokkal/
Faluszéli, erdő menti templom, amolyan búcsújáró hely. Középen hatalmas fakereszt, oltár, ereklyetartók… Belép a pap. Erősen ittas, dülöngél, botladozik. Övében laposüveg, amit szorgalmasan meg-meghúz. Megbotlik a keresztben és hirtelen az ég felé néz eleresztendő egy szolid káromkodást fájdalmában, de meggondolja magát, elharapja a szót és mintegy vezeklésül letérdel a feszület elé. Imádkozik és közben is hátra-hátra nyúl az üvegért, mígnem elalszik a feszület előtti térdeplőn. Nagyokat horkant…
Belép Jojó a betörő, hátán nagy zsákkal, tele a rablott holmival. Mögötte a Főnök.
Jojó: Te Föföfőnök (erősen dadogós) ez oltári ötlet volt, hogy húzódjunk be ide a zsinagógába. Itt az erdő szélen a kutya se keres.
Főnök: Bunkó vagy Jojó ez nem zsinagóga, ez katolikus templom, vagy mi. Nem látod azt a hatalmas keresztet?
Jojó: Nem mindegy az Föföfőnök? Papapapok laknak ott is meg itt is. Csak az egyiknek ott hohohosszabb, ahol a másiknak rörörövidebb. Vagy fofofordítva.
Főnök: Bunkó vagy Jojó, inkább nézz körbe. Úgy érzem, egy időre, itt kell meghúznunk magunkat. Nyakunkon az egész yard (jard). Miattad.
Jojó: Hát Főnök nem te eszelted ki, hogy a Rererendőrök Önsesegélyző Pépépénztárát raboljuk ki? Mert momomondtad, aztat őrzik a legkekekevésbé. Még aztat is momomondtad mimimindíg a susususz, cipész cipője lyulyulyukas.
Főnök: Persze, de miért kellett fejbe verned a susztert?
Jojó: Főnök, az nenenem a sususu – bassza meg – cipész volt, hanem a Tóth Tihamér szaszaszakaszvezető!
Főnök: De ha már fejbe verted, miért nem a franciakulccsal, miért a csavarhúzóval? Az meg felébredt és felordítozta az egész őrsöt.
Jojó: Jojojojól van Főnök, de utána rázártam a fogda ajtaját.
Főnök: Persze, persze, de belülről, te hatökör. Alig volt időm saját kezűleg elrendezni a dolgot. Nélkülem te már most a hűvösön csücsülsz, amit nem bánnék, de magad mellé zártál a szajréval együtt. Ezt már nem engedhettem!
Jojó: Isten vagy Főnök! Ahogy tetete a frfrfranciakulcsot kekekezeled az mümüművészet!
Hirtelen felhorkan az alvó pap. Azok ijedtükben a szekrény mögé bújnak.
Jojó: Főnök mimimi volt ez?
Főnök: Valaki itt hortyog. Menj, nézd meg ki az!
Jojó: Föföföfőnök! Miért pont én?
Főnök: Már mindent én csináljak? (Beljebb löki Jojót.)
Jojó: Jojojól van, de legalább a frfrfranciakukukulcsot hadd vigyem. (Kiveszi a zsákból.)
Megközelíti a papot óvatosan settenkedve. Az éppen feltápászkodik, tök részeg, nem tudja, hol van, tántorog. Jojó árnyékként követi szorosan mögötte, felemelve a franciakulcsot, várva a kedvező helyzetet, hogy lesújtson. Éppen ütne, amikor a Főnök elkapja a kezét, elveszi a szerszámot és a tántorgó pap elé lép.
Főnök: Szolgám, Urad vagyok!
Pap: Tudtam, hogy lesújtasz egyszer bűnös szolgádra. Uram, mondd mit tegyek, vagy sújts le rám!
Főnök: Te bűneidben fetrengő aljas szolga. Megtagadtad parancsaimat. Nincs bocsánat! Idd ki a méregpoharat! (A pap szájához emeli a piás üveget.)
Pap (értetlenül): Uram nem tévedsz? Igyak?
Főnök: Igyál pór! (Tölti a papba jócskán a piát, mígnem az kidől.)
Jojó: Isten vagy Föföfőnök! Ez kikikikészült.
Főnök: (isteni pózban): Nehéz szolgámat bűnre parancsolni, de hát ez igencsak jóféle pálinka lehet! Már a szagától is szédelgek.
Egyszer csak kerékcsikorgás, fékezés hallatszik. Jojó kinéz az ablakon és felkiált.
Jojó: Főnök itt a szeszeszerv! Nekünk annyi!
Főnök (megmerevedett a sztentori pozitúrában): Mondám néktek. Vétkeitekért lakolni fogtok. Eljő a végítélet napja!
Jojó: Na, dedede Föfőnök, nekünk jött el a végítélet. Mimimit tegyünk momomost?
Főnök: Mondám néktek. Bízzatok és adatik néktek! (Jojóhoz) Vetkőzz!
Jojó: Miimimicsoda?
A Főnök elfújja az egyetlen gyertyát. Teljes sötétség néhány pillanatig. Majd percek múltán ismét fellobban a gyertya. A kápolna ravatalozóvá válik. A Főnök lehajtott fejjel imádkozik a keresztnél, a kereszten Jojó. Meztelenül. A pap az asztalon letakarva, akár ha örök álmát aludná.
Jojó (fentről, suttogva): Isten vagy Föföfőnök!
Főnök: Bunkó vagy Jojó! Kussoljál!
A kapuhoz közelít Zsike néni, mögötte Tóth Tihamér szakaszvezető.
Tóth: Köszönöm Zsike néni, hogy elkísért ide ezen a sötét éjjelen. Tudja magam egyedül nem szívesen jöttem volna, de hát a nyomok ide vezetnek.
Zsike néni: Jöttem én magamtól is fiam, mert az után az iszákos pap után rendet kell raknom. Hajnalban érkezik a városi káptalan, hogy korán kezdhesse a felkészülést a szokásos holnapi körmenetre. Tudod fiam, itt lesz holnap az egész falu, hogy megemlékezhessünk védőszentünk ötszáz évvel ezelőtti csodájára.
Jojó: (halkan Főnöknek) Naaaa, szép kis lakatlan hely ez, csak az egész fafafalu hihivatalos ide!
Főnök: (szintén suttogva) Bunkó vagy Jojó! Kussoljál!
Tóth: Néném, mi az a híres csoda, amiért ide zarándokol a fél ország, meg még idegenből is érkeznek zarándokok? Teljes készültséggel jön ki a megyei kapitányság is.
Jojó: Föföfőnök! Húzzuk el, amíg nem késő!
Főnök: Pofa be!
Zsike néni: Hát fiam, azt mesélik a régi öregek, hogy akkor régen Krisztus urunk megmozdult a kereszten és leesett onnan. Azóta áll a régi nagy kereszt üresen. Senki, nem mert új szobrot állítani. Úgy tartják a falu bűnei miatt hagyott itt minket Urunk.
Tóth: És, azóta is szökésben van? Majd én kiadom az országos körözést, mert az én szolgálati helyemen nulla a bűnözési ráta. Legalábbis eddig.
Belépnek a kápolnába. A sötétségben nem veszik észre a rablókat, mert csak egy gyertya ég az alvó pap kezében. Zsike néni mellé lép, felismeri. Nagyot sikolt. A szakaszvezető e kegyetlen hangtól megijed és előveszi revolverét. Közben Főnök a kereszt mögé húzódik.
Zsike néni: Jajj, jajj, szegény szerencsétlen kis papunk! Megboldogult. Elvitte őt is az a sok ivás. Mindig mondtam neki, nem lesz annak a sok pálinkának jó vége. Mondok érte egy imát.
Letérdel a kereszt elé és lehajtott fejjel mormol. Tóth is a halott mellé áll, fegyverét a tetem hasára teszi, sapkáját leveszi.
Zsike néni: Könyörgöm szegény szolgádért drága urunk! Kérlek, nézz le ránk! (Felnéz Jojóra és ismét velőtrázóan sikoltani kezd, mert meglátja a kereszten Jojót. De a felismerés csillapítja és Tóthoz rohan.) Fiam! Megjött, megérkezett! Ismét eljött hozzánk!
Tóth: Kicsoda? Mégis csak itt vannak?
Zsike néni: Ott, ott! (Mutat Jojóra.)
Tóth visszaveszi sapkáját, a kereszthez lép, szabályosan szalutál.
Tóth: Jó estét kívánok! Ellenőrzés. Igazolja magát! Kérem a személyi okmányokat, jogosítványt, forgalmit ellenőrzésre átadni!
Jojó (Főnökhöz, hátra): Föföfőnök, most mit tegyek?
Tóth: Áhá! Ketten vannak. Akkor az előbbi magának is szól!
Zsike néni (Tóthoz): Nem hallotta mit mondott neki? Akkor ő csak Ő lehet! Az Atya! (Buzgón letérdel Főnök elé.)
Főnök veszi a lapot, improvizál.
Főnök (Tóthoz): Földi halandó! Te Urad előtt állasz! Még mindig állsz? Térdepelj pór lélek! (Zsike néni térdre rángatja Tóthot.)
Jojó: Isten vagy Föföfőnök! Most vávávágd kupán, azt húzzunk!
Hirtelen felhorkant a ravatalozón szunyókáló pap és a másik oldalára fordul. Főnök felismeri az ismét adódó alkalmat. A paphoz lép és feje fölé illeszti kezét.
Főnök: Kelj fel és járj!
A pap felkel a szekrényhez lép és kivesz egy újabb üveget. Kinyitja, meghúzza, majd visszafekszik helyére. Magára húzza a leplet és bőszen elhortyog.
Zsike néni: Csoda, csoda történt! Feltámadott! Jajj, jó Uram, kérlek, ne büntess minket, gyarló lelkeket, hisz mindig buzgón imádkoztam hozzád és szolgáltalak híven!
Főnök: Te nem vagy bűnös asszony. Csak a másik. Fegyverrel lépett házamba. (Tóthoz fordulva.) Először is add át azt társamnak!
Jojó lelép a keresztről és elveszi a marokfegyvert, majd durván a falhoz taszítja és megmotozza Tóthot.
Jojó: Isten vagy Főnök! Tiszta. Így, már sososokkal jobban érzem magam. De most már ooolaj!
Főnök még észen van, ahogy kell, hiszen ő a Főnök.
Főnök (Zsike nénihez): Jóasszony! A tulajdonomért jöttem. Abba a zsákba tégy be minden ereklyét, festményt és ezüstöt!
Zsike néni szívrepesve úgy cselekszik. Jojó a hátára kapja a zsákot és elindul kifelé. Főnök utána, de még ájtatosan megáldja a benn maradókat. Hangosan becsapja maga mögött a templom kaput. A kereszt is megremeg beléje. Elkápráztatott hívei hosszan és megkövülten néznek utánuk, majd megszólal Tóth szakaszvezető.
Tóth: Isteni szerencse, hogy nem a rablókat találtuk itt. Ki tudja mi történhetett volna. Csak azt nem tudom, hol keressem most őket.
Jojó (elmosódóan): Iiiisten vagy Föföföfőnök!
Főnök: Bunkó vagy Jojó.
Siettükben ugyan most nem olvashatták el a kápolna feletti istenfélő feliratot, de ismerték azt mindannyian jól.
Matek valami
a)Tele van
a tököm,
de szintúgy
a padlás,
a hócipő,
a hátizsák,
a pohár.
Nem kicsit, nagyon.
b)Nem nagyon, kicsit
a kaptár,
a magtár,
a sajtár,
a könyvtár,
a pénztár.
c)Töltődik
a hangár,
az arzenál,
a tár.
Diszkusszio: ha a≥b=c
Március 15-én az időalagútban
Egyszázhatvanhat év múltán fiam hívott meg. Kerekezzünk végig az akkor volt stációkon. Már amelyek még megvannak. Korán érkeztem Pestre és a Körúton ültem nyeregbe, irány a belváros. Andrássy út a Bajcsy felé. A kereszteződésben rendőrök állítottak meg, mert jobbról-balra nagy tömeg vonult át. Jobbra fordultam, hogy megnézhessem az új Kossuth teret. Szembe jöttek. Sokan. Csendben, furcsán unott arccal, igaz nemzeti színekkel felszerelkezve. Előzékenyen engedtek el, látszott nem értik hova mehetek. Kikerülendő a tömeget a Bazilika felé lefordultam. Turisták fényképezkedtek a bismarc-kalapos bronz szoborral, mások a kávézók kiülőiben kortyolgatták a baristák különlegességeit. Október 6. utca, fekete autók suhantak szembe velem, nyílván a Múzeumhoz. De máris a megújított Kossuth tér. Szép fehér lett kormányzónk kőszobra. Oda indultam kerülgetve az embertömeget, az újonnan alkotott vizes árkot és a kordonokat.
Még mindig nyeregben és szemben az áradattal. Szótlanul kerülgettek, szótlanul kerülgetve értem el és ültem le a talapzatra. Míg néztem a térkiürítés végrehajtását, vártam Kossuth Lajos üzen-e? Vagy már üzent? Egyre erősebb, viharosabb szél fújt. És odafújt valakit mellém a kőre.
Mesélek valamit fiam, mondta. Akkor kevesen voltunk, csak néhány tucatnyian, de már reggel a Pilvaxban éreztük, hogy valami más van. Ma valami más kezdődik. Szokás szerint az alanyi költők felolvasták előző esti alkotásukat, de amikor Sándor olvasott, szavalt, már kint az utcán is álltak és tudták a refrént, vele mondták. Pali tizenkét pontot fogalmazott hevületében, amelyet az utcán már sokan és sorról sorra tudtak. Együtt mentünk a nyomdába, mindenki velünk, mögöttünk és hangosak voltak. Kinyomtatták, kézről kézre járt a vers és a proklamáció. Jöttek utánunk a múzeumkertbe. Senki sem akart haza menni, de az eső közbeszólt. Nem állt el, de ebéd után még többen felmentünk a várba és mindenki velünk, mögöttünk. Együtt voltuk és szinte mindent elértünk, amit addig senki. Mi fiatalok, ifjak. ……
Apu, gyere, mert elkésünk, tette vállamra kezét fiam. Várnak a többiek. A találkozóhelyen néhány tucatnyian voltunk. Nyeregbe pattantunk és végigkerekeztük útvonalunkat a Ferenciek terétől a Vasvári Pál utcán a Jókai téren keresztül a Petőfi Múzeumig. Csendben. Csendben és szemben a forgalommal, a tömeggel. Honfitársaink kokárdával, de máshova igyekezve.
Egyre erősödött a szél. Vihar tört ki. Hazaküldtek. Haza mentünk. Széllel szemben, de én szépapámmal és fiammal a hátam mögött. És még néhányan….
A kokárdánkat eltettük jövőre.
