auditur

PUCK
Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képet.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges Puck
A nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fulánk,
Jóvátesszük e hibánk,
Máskint a nevem ne Puck
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó'tszakát. -
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavitja magát.

PUCK(antás) ma

Ha mi műkedvelők nem tetszettünk,

ki tudja és érti, mit

roncsoló  alkotásunkkal,

gondoljátok, s mentve tettük:

bájoló kísértetünk meglepett,

szövegeink meddőn fogant mesék,

kicsinységek, semmi ágán

módolt nyelvszerkezetek.

Ha most elnéző az úri kegy,

máskor tán jobban megy,

ezidőn, ha nem is kímél

az iskolázott fúlánk,

jobbítani kíván kedvünk,

csak, mint tehetségünk

engedi.

Másként nevem ne

az legyen ami,

legyen inkább hazug,

fel tapsra, hát ki jóbarát,

és ki nyugatos az újban,

máskor, másként, máshogy,

megjavítja önmagát.

Próbáltam így, próbáltam úgy

(probiere so,  probiere es)

Megkaptam és enyém lett

bár kicsi volt és nem illett,

beletettem, illesztettem,

balról-jobbra helyezgettem,

majd kicsit reszelgettem,

később hőhatásnak alávetettem,

fagypontját is tesztelgettem,

központosan repesztettem,

darabjait hegesztettem,

porrá zúztam,

ionjait megosztottam,

longitudinárisan izzasztottam,

katalizáltam, gyorsítottam,

atomjait ütköztettem,

pozitronjait töltögettem,

neutronjait animáltam,

protonjait szublimáltam,

így sem működött.

Pici, hamvas gyümölcse

Ő akkor még nem tudhatta,

alig volt még tizenéves,

miért voltam a meggyfa alatt

gyümölcsszín  szájára éhes.

Kezét kezemben szorítottam,

ajkát ajkamhoz közel vontam,

tudatlanul-kiváncsian,

hiszen magam is,

alig voltam tizenéves.

Fára mászni bátran,

gyorsan, mertem,

egy ikermeggyet leszedtem,

fülem mögé akasztottam,

villámként visszakúsztam,

féltőn várt lenn választottam.

Félmeztelen volt már akkor,

feltárta pici gyümölcsét,

megmutatta milyen édes,

bár alig volt még tizenéves.

Ős

Megszülettem,

egy nőstény hátára

feltekeredtem, rajta felcseperedtem,

kezdetben csecstejet vedeltem,

magokat, maradék zsigereket,

ettem.

S mindig csak mentem,

üvöltve menekültem,

amerre a fényt,  a prédát,

rohanó csordám kereste.

Ha nem találtunk állatot,

a vezért faltuk fel,

vagy néhány öreget,

akik megéltek már

két tucat meleget,

vagy már nem hoztak

bogyót, gyümölcsöt, eleget.

Ma szerencsénk volt,

mammutot ejtettünk,

nem kell egymást ennünk,

s lesz erőnk üzekedni,

nem kell, sok fényességig

új erdőket keresni.

Már én őrzöm a tüzet,

először falom a húst,

először dugom a szüzet,

de félek elfogy a sült,

s közeleg a sötét és hűs.

Lesz-e időm a barlang

falára festeni

a know-how-t,

az üzenetet?

Nyilas Mihály és az elveszett rescontó

Nyilas Misi a keményen dolgozó kisember fia az elmúlt száz esztendő alatt felnőtté vált, már nem felolvasó Pósalaky úrnál, már nem debreceni diák, sőt már nem is él. Története örök, s megint időszerűséget kapott azzal, hogy sok ezer Nyilas Mihály lutri rescontója elveszett. Ellopta a coetusban Török János. Mindet. Összesen tán tizenöt milliót. Erről szólnak minapi a lottó-conteók.
Persze ma Török János nem úgy oroz, mint anno, hanem online. A szerver a lottósorsolás előtt már egy-két órával, talán három, regisztrálja, hogy a száz meg százezer Nyilas Misi milyen számokat fogadott meg. Ebből következően a másodperc tört része alatt azt is, melyeket nem. Vár. Hetekig, hónapokig, hogy a két évtizede érvényes szabályok szerint halmozódjon a főnyeremény. Egyre több Pósalaky úr álmát, egyre több Nyilas Misi megjátssza. Az ötszámos álmot. Bekapva a hatalmas nyereség csalit. Mígnem a nyeremény összege meghaladja a kimondhatatlanul is nagy számot, a sok milliárdot.
Most már érdemes. Most már megéri. De nagyon ám! A szerver hónapokig azokat a számokat sorsolta, amelyek nem nyertek. Most szintén azokat sorsolja, amelyeket senki nem álmodott meg, amelyeket a sok nyilasmihály nem fogadott meg. De néhány hosszú másodpercnyi várakozást követően kiírja a képernyőre, valaki, egy valaki, nyert. Viszi a milliárdokat, viszi a reménykedve befizetett összegek egy részét, mint nyereményt. Szerver-török-jános ígényt tart a befizetésekre és a nyereményre egyaránt. Ez ám a nyereség, s ez ám a lehetőség! Mindent visz tokkal vonóval, s egyúttal kétes vagyonokat, pénzmosodákat, húszszázalékos lenyúlásokat is törvényesít.
Így szól az összeesküvés elmélet, amely csak gondolatkísérlet, bizonyíthatatlan fantáziálás. De terjed, dagad, meggyőződéssé válik. Különösképp azért, mert elmúlt a bizalom. Minden iránt. Volt, hogy a nyilasmisik, sőt a pósalakyk is hittek a vezércikkben, s ha már abban, akkor hittek az intézményekben, az emberekben, az emberek szavaiban, tetteiben. Persze nem volt igazuk, Nyilas Misi akkor is lúzer maradt. Igaz csak százhúsz forintot tulajdonítottak el tőle, s a régmúlt tolvajában még a lelkiismeret is felébredt. Mert a polgárok közössége kikényszerítette, mert tanárai ezt tanították, taníthatták. Misi mégsem akart többé debreceni diák maradni. Akkor még egyedül.
Ma már ötszázezren hagyták el a „kollégiumot” és ki tudja hányan még, nem akarnak maradni?

Nyelvtantalanul

Most már majd kiteszem

a pontot ,

most már majd szavak

helyett,

most már majd akkor,

belefeledkezek.

Kellene egy kényes írásjel,

egy tétova

mondatvégi kérdőjel,

hogy mögé

gondolataim rendezhessem,

szóra szó.

Kellene egy hosszú mondat,

állítmány

mellé rendezett alany,

határozott tárgy,

ingatag jelző, hangrend,

nyelvtan.

Vágyaim álomfüzérén sorban,

cukorspárgára

pergetett mártott ízaroma,

gejl hangok,

hamisan nyíló nyálcsapok,

meddő méhkirálynő,

kiherélt kaptárban,

dologtalan

rajok.

Nevetek napján (remélem nevettek)

Próbáltam így: Laci,
nem mindenki kedveli.
Próbáltam úgy: László,
van kihez ez nem való.
Tán segítene a naptár,
ahol az is áll: Sámson,
kinek ereje hajában áll.
Dicsérhetném erényét Lacinak,
bölcs elméjét Lászlónak,
de van egy kis bökkenő,
van Laci, kinek sörénye csökkenő
és van László kinek fejét
ma is hajkorona fedi.
Így hát azt üzenem, 
lett légyen László, vagy Laci:
legyen tiéd száz évig még:
Delila szerelme mindennapi!

Nem(i)gaz

Volt kedvem telepedni,

minden nőért epekedni,

kényükre-kedvükre tenni,

 pihéjüket skalpként,

övemre-bajszomra biggyeszteni,

titkukat magamévá tenni.

Kigomboltam fényes jelmezük,

kerestem értelmük, érzelmük,

öleltem volna karcsú sziluettük,

de a csillogó jelmez alatt,

nem volt más csak

légpárnás,

illatos,

autoimmun,

semmi.

Nem kell egy csapat

Talán ötszáz méterre volt otthonról a tér. Mindennap ott volt, nézte a nagy fiúkat, ahogy fociznak a két-két kapuként letett melegítő fölső, vagy a két-két tégla közötti pályán. Azok őt nem vették észre csak akkor, amikor az elgurult labda után szaladt és kiabálták: ne rúgjad, dobjad! Ő mégis mindig inkább rúgta. Óvatosan kézzel maga elé tette, két-három lépést hátrált és belecsőrözött. Szinte mindig eltévesztette a célt. Sokszor kergették meg és rúgták seggbe ezért. Bár nagyon fájt, nem bánta. Úgy érezte, megéri. Igazi bőrlabdát érinthetett.

Amikor a nagyfiúk hazamentek, vagy máshova, vagyis nem voltak a téren, jött el az ő ideje. Pöttyös gumilabdájával próbált gólt rúgni a már elvitt mackó fölsők képzelt helye közé, mert pontosan emlékezett hol voltak. Sötétedéskor legtöbbször anyja jött érte, hogy hazavigye. Néha apja. Csak ilyenkor hazáig rohanni kellett elkerülendő a beígért nyakleveseket, amiért nem ért haza vacsorára.

Következő karácsonyra valódi ötös méretű bőrlabdát kapott. Tavaszig három váza és egy ablak bánta a gyakorlást, aminek összbüntetése két hét szobafogság és alkalmanként egy-egy óra sarokba térdepelés volt. Az ablakért két óra járt, plusz aznap fázott éjjel, mert apja csak újságpapírral tudta reparálni a kárt.

Eljött március és a hóolvadás. Mivel addig az iskolában csak ötösei voltak kimehetett a térre. Apja csak akkor bocsájtotta meg a négyest, ha neki is jó napja volt, vagyis valami újítását vagy ilyesmi, elfogadták (ennél rosszabb osztályzat apja fogalmai szerint nem is létezett). Csak a rend kedvéért annyit el kell mondani, hogy valójában volt négyesnél rosszabb jegye. Magatartásból, amit tanítói leginkább preventív célzattal adtak. Okkal. Szerencsére ez apját nemigen érdekelte (az mégse tantárgy, a gyereket majd én nevelem), így csak egy óra sarokba térdepelés járt, amikor a szülői értekezletről este megérkezett. De, az időpontok egybeesése okán ez a vacsora elmaradását is jelentette.

Elindult az új bőrrel mackó fölsője alá rejtve. Persze a fiúk már meccseltek. Csakhamar kellett a céltévesztő labda után szaladnia. Elérte és a kopott, leeresztett bőr helyett elővette addig rejtegetett saját, vadonatúj labdáját, amit teli rüszttel – hála a szobai gyakorlásnak - szép ívben a vészkapus kezébe ívelt. Attól kezdve csapattag lett, sőt őt választották a csapatba elsőnek a meccs kezdetén, legfeljebb másodiknak, ha a sorsolás szeszélye mégis úgy hozta.

A focilabda hamar elkopott, de nem olyan hamar, hogy ő be nem játszotta volna magát a grundcsapatba. Kis idő múltán már nem labdája miatt választották elsőként hanem, mert az egyik legjobb focista lett a téren.

Egy-két év múltán leigazolta a helyi NB I-es egyesület serdülő, amit hivatalosan úgy hívtak úttörő IV, tornacipős csapata. Évekre ő lett a csapat 12. játékosa, vagyis az első csere. Ha pályára léphetett és helyzetbe került valahogy mindig elpénecolta. Egyáltalán nem értette miért?  Ő volt a leggyorsabb a csapatban, edzésen mindig elsőként ért célba szinte minden távon. Futóversenyeket nyert az iskolai bajnokságokon. Csak a meccseken valahogy minden más volt. Nem érezte azt a magabiztosságot, mint a grundon. Ott mindenkit jól ismert. Ott mindig tudta ki merre cselez, ki merre és hogyan próbál szerelni. Nála maradt a labda két-három dribli után is, könnyen került helyzetbe majd, simán gurított az üresen maradt kapuba. Nagypályán ez nem ment. Máshova, máshoz pattant a labda.

Tizenkettedik maradt. Kispályás, grundfocista maradt. Magában egyre jobban utálta csapattársait, az előtte rangsorolt nagypályás tizenegyet. A standard játékosokat.

 Az iskolában, a tanulásban első volt, de ez nem vigasztalta, bár tudat alatt valamiképpen e tényt, eszköznek tekintette. A számára legédesebb pályán akart inkább első lenni. Ma is csak ez érdekli. Győzni akar mindenhol. Az életben győzött,  a focipályán leverték.

 Évek alatt övé lett a labda, a csapat, a pálya, az egyesület, a bajnokság. Csak már nem férhet oda a pályán lévők közé. Meg kellett értenie, ott az a tizenegy mindig előtte lesz. Hacsak…

Nem kell egy csapat! Elveszi tőlük az egyesületet, a pályát, a csapatot, a bajnokságot. Végül a labdát. Megteheti. Hisz ő fizet mindenért. Bár egészen másként, mint Ede a Minarik.

Nem féltek, ti bolondok?

Nem féltek, ti bolondok,

hogy kifürkészem

minden titkotok?

Soraitokba űzitek

csengő szavakba fűzitek,

a mindent, mit elmondani

nem lehet, nem ildomos,

amit nem tudhat meg,

csak „egy meg egy”.

Nem féltek, ti bolondok,

hogy megismerem lelketek

minden szomorát?

Árulkodik versetek,

hogy vágyakozó testetek

kívánja szodomát

még-még, ha nem is

lehet, ha nem is szabad,

mit nektek tízparancsolat!

Nem féltek, ti bolondok,

hogy elárul mindennapi

gyászotok?

Megtudom ki volt

szülőanyád, nemző apád,

rég volt ősöd és rokonod,

s hogy a kontinuitást

mégis hogyan,  gondolod.

Nem féltek, ti bolondok,

hogy ellenségetek lesz

tollatok?

Bárhogy is rejtitek rímekbe,

hol ölelkezőn, hol keresztbe,

gyakrabban nélküle,

rebellis elmebajotok,

ismerem a sifrét,

sorok közt olvashatok.

Hát féljetek, ti bolondok,

mert elfedő álcám

biztos!

Megírom szentségem,

megírom kétségem,

valamennyi szenvedélyem,

választásaim, vétkeim,

bolondul kavarva,

kódolt kaligramma,

betűkbe zárt enigma.

Féljetek hát, ti bolondok,

már nem soká

várhatok!

Országnak, világnak minden

titkot felfedek, bátran

méretes kéménybe kiáltok,

hogy szana-szerte szálljon,

füstként lebegjen,

s az égig meg se álljon

valamennyi

elgondolt,

bolondos,

bölcs,

igaz vagy,

hamis,

gondolatotok!