auditur

Jelenet egy háziorvosi rendelő várótermében, szokásos berendezés, természetesen valahol egy automata kézfertőtlenítővel a falra szerelve, és persze egy feltűnő tábla, amely a kötelező maszkviselésre és a kéz fertőtlenítésére szólít fel. Az orvosi rendelő ajtaja zárva, amely soha nem is fog kinyílni. Időpont valamikor 2021. esztendő késő nyara, kora ősze.

Szereplők: A, B, C, D.

A: hatvan körüli úr, főbb jellemzői: keveset beszél, bölcseket próbál szólni, higiénia mániás, fontos még, hogy van egy táskája, amiből majdan sok minden előkerül,

B: valamivel ötven alatti úr, rendkívül kommunikatív, barátkozó, amolyan túl sok típus,

C: harmincas évei vége felé járó, rendkívül magabiztos, NER öltözetű (vagyis egy számmal kisebb öltönyt viselő, hegyes-kunkori orrú cipővel),

D: nem kimondottan csinos, de mégis jól kinéző, húszas évei vége felé járó nő, aki már láthatóan várandós, úgy az ötödik-hatodik hónapban, könnyen elpityeredő típus).

Alaphelyzet: szereplőinket behívták sms útján a háziorvosi rendelőbe, azonos időpontra, azzal a céllal, hogy megkaphassák a már engedélyezett, ingyenes COVID- 19 vírus elleni első oltást, mivel mindannyian jelezték online, hogy szeretnék megkapni.

Elsőként a mindig pontos (avagy biztonságból tizenöt perccel a megadott időpont előtt érkező) A úr érkezik. Természetesen rajta egy FFP2 maszk, s fölötte, arcán egy plasztik és szintén szabályos arcvédő pajzs, alatta egy időről időre bepárásodó távollátó szemüveg. Kezén fekete gumikesztyű. Miután belép egy székre teszi táskáját, majd gyorsan a kézfertőtlenítő automatához lép, ahol levéve kesztyűjét alaposan átmossa kezét, a folyadékból a kesztyűbe is ereszt egy keveset, majd visszaveszi, és kesztyűs kezét is átitatja a fertőtlenítő folyadékkal. Ezután a székéhez lép, fertőtlenítő sprayt vesz ki táskájából és a széket is alaposan befecskendezi. Ezután az orvosi szoba ajtajához lép, megvizsgálja az ott írtakat, előveszi telefonját egyezteti a berendelés szövegét, óráján az időpontot, s helyet foglal a befecskendezett székén. Telefonján láthatóan valamit élvezettel olvasni kezd.

Másodikként B viharzik be (rajta se maszk, se pláne kesztyű), az orvosi ajtónál egyezteti sms-ét a behívásról, majd megpillantva A-t hozzálép és kezet próbálva nyújtani, bemutatkozik:

B: Bé vagyok, jó napot kívánok kedves uram – A csak felnéz, de nem nyújt kezet, s visszamerül telefonjába, B szégyenlősen visszahúzza kezét, de folytatja – bizonyára maga is az oltásra jött. Hát már itt volt az ideje, hogy megkapjuk szinte utolsónak a népességből, mindig ez van, mi kisemberek már csak akkor kerülünk sorra, amikor már tök mindegy.

A felnéz és jelentőségteljesen a maszkviselési táblára mutat. B tekintetével követi a mutatás irányát:

B: Értem mit akar mondani, de hát már hetek óta azt mondja a média, hogy lecsengett a fertőzés, a teljes lakosság felét beoltották, a vakcina már megölte a koronavírust, tudja ez a nyájimmun micsoda miatt már nem is veszélyes a helyzet, meg éppen a kocsiban hagytam a maszkot, de maga úgyis látom elég jól védi magát. Tőlem meg ne tartson, mert a feleségemet, aki tanítónő, néhány hete megint letesztelték, s negatív az eredménye, biztos az enyém is az. Legyen nyugodt felőlem, már nem fertőzhetem meg.

A: Azért ezt vegye fel – vesz elő A egy orvosi maszkot táskájából – s ne higgyen el mindent! A fertőtlenítő sem véletlen van kitéve!

B: Hát ha úgy gondolja – így B és arcára helyezi a kapott maszkot – sose lehet tudni, azért jöttem el erre az oltásra is, tudja, ami nem ől meg, az megerősít. Hálás vagyok önnek uram. A feleségem is gyakran mondja, hogy orosz rulett a mindennapi tanítás azok között a kis piszkos gyerekek között, ki tudja mit hoz haza. Ez a korona is csak egy a sok lehetséges fertőzés között, tavaly amikor köhögve jött haza.....

Épp itt tartott, mikor belép D a várandós hölgy, akin egy szép színes textilmaszk van, s a beszélgetőkről tudomást sem véve, kissé nehézkesen az orvosi ajtóhoz lép, majd szép lassan a padhoz sétál, s A mellett foglal helyet.

A: Kérem asszonyom, hagyjon ki helyet közöttünk.

B: Uram láthatja, hogy terhes az asszonyság, engedje meg, hogy a rendeléshez közel ülhessen le – mondja kissé rosszallólag B.

A szó nélkül feláll és az ülés tisztítási rituáléját ismételten elintézve egy távolabbi széken foglal helyet. B a hölgyhöz lép:

B: B vagyok, kedves hölgyem ön is az oltás miatt jött?

A hölgy előveszi a telefonját és B felé mutatja az sms-t a berendelésről, majd:

D: Már öt hónapja jelentkeztem az oltásra, pont mostanra kaptam időpontot.

B: Nem is tudtam, hogy terhesek is beolthatók, nem lehet, hogy ez a kicsíny magzatra veszélyes?

D: Amikor jelentkeztem, még nem is tudtam, hogy gyereket várok, de szerintem az orvosom tudja, hogy miért hívott be ebben az állapotomban. Gondolja – kissé elpityeredve – ez árthat a gyerekemnek?

B: Én nem gondolok semmit csak tudja valamikor, amikor az előző rendszerben kaptuk azt a sok oltást, akkor az volt a mondás, hogy terhesen az nem adható. Ki tudja a tudomány ma már mikre képes, meg ugye sok minden másképpen van már, főként amióta veszélybe van mindenki? Bár én azt mondom legyen óvatos, nem biztos hogy érdemes a magzatot veszélyeztetni, pont akkor, amikor azt mondják, hogy ez a pandémia már nagyon is lecsengőben van.

A: Hagyja már a hölgyet ezekkel a hülyeségekkel – szól bele A – egyrészt maga nem virológus szerintem, másrészt hallhatja a hírekben, hogy már sok országban elindult egy harmadik fázis. Asszonyom tegyen a legjobb belátása szerint! Mindenesetre kérem fertőtlenítse le kezeit, köszönöm valamennyiünk érdekében.

B: Szívesen odavezetem – ugrik a terhes nő felé B és nyújtja karjait felé.

A: Kérem tartsa meg mindenki a megfelelő távolságot láthatja, hogy a hölgy nem mozgássérült, csak várandós!

A terhes nő elindul a fertőtlenítő felé, B visszahúzódik egy sarokba, midőn az ajtón beviharzik C. Senkiről sem tudomást véve megnézi az orvosi szoba ajtajának feliratát. Telefonja csenget, felveszi és hosszú üzleti jellegű beszélgetésbe kezd a hívóval hangosan, s egy székre leülve. Rajta van egy dizájnos fekete maszk, sarkában kisebb nemzeti zászlóval, amelyet beszélgetése alatt félrehúz. Valamennyien jól hallják a következőket:

C: …....Neki a kúrva anyját, minden elő van készítve, most is ő a nyerő, ha azt teszi, amit mondunk....mondd azt neki szépen, hogy kérünk - tudod az az átkozott piszi – ha nem, akkor már be is lendítheti a lemondását. Vagy inkább ne is mondj neki semmit csak rendeld be hozzám kábé egy óra múlvára. Majd én rendbe teszem, csak elintézem ezt az oltást, tudod, ami mindannyiunknak kötelező. Apropó, te már megkaptad? Na jól van, én is túl leszek rajta, már nem tudtam halogatni tovább, csak eddig azt a szar ruszkit tudták adni, amiben én sem bízom. Te mit kaptál?..... Ja, bátor ember vagy. Akkor intézd! Egy óra múlva szőnyegszélére állítjuk ezt a balekot. Csáo...Ja még annyi, azért pedzegesd meg, hogy mennyi lóvét intéztünk neki az elmúlt két évben. Na cső.

C a többiekhez fordul:

C: Mióta várnak? Szerintem már nekem kell következni, gondolom későbbre jöttek?

B: Mindannyian erre az időpontra lettünk hívva, de még semmi, biztos elfoglalt a doktor úr. Régi betege vagyok, jól ismerem. Ha hívnak akkor első a terhes asszony, maga csak a negyedik, de ne aggódjon gyorsan fog menni, hiszen csak egy szuri az egész.

C: Sajnos sok dolgom van és maguk el sem tudják képzelni mennyire fontos. Nem időzhetek itt sokat, maguk meg kibírják akkor azt a pár percet, remélem megértik!

A: Fertőtlenítés, semmi nem fontosabb – int fejével a flakon felé.

C: Nyugi öreg én nem fertőzők már egyszer átestem tavaly tünetek nélkül.

D: Akkor mit keres itt? Remélem megérti állapotom.

C: Oké, a hölgy után engedjenek be, indokaimat hallhatták, különben is a veszélyhelyzet már több hónapja elmúlt. Bizonyára ismerik a kormányrendeletet erről. Elhárítottuk a ránk veszélyes pandémiát, csak azért vagyunk itt, hogy megkapva az oltást, mi is teljesítsük állampolgári kötelezettségünket, megelőzve ezzel az újabb veszélyt, nem is a megbetegedést, de inkább a gazdasági összeomlást. Mostanában elsősorban ezen dolgozunk, kérem segítsék azzal is nemzetgazdasági munkámat, hogy mihamarabb szabaduljak innen. Mostanra már szinte mindenkit meggyógyítottunk!

A: Ja, eddig meghalt vagy húszezer jó magyar állampolgár, lehet, hogy ők erről későn értesültek?

C: Meglehet, de hát ők már amúgy is nagyon öregek voltak és más halálos betegségben is szenvedtek, bizonyára már amúgy sem élhettek volna sokáig. Talán nem is a COVID vitte el őket! Sajnálom persze, de minden háborúban vannak áldozatok!

A: Azokkal a betegségekkel akár évtizedeket is élhettek volna, nekem is magas a vérnyomásom már vagy húsz éve, de nem készülök a korai elmenetelre. Ha időben intézkedtek volna ez a statisztika más is lehetne, sokkal másabb!

C: Na látja, a statisztika azt mutatja, hogy Európában a legsikeresebb öt nemzet közé számítunk a védekezés eredményeit illetően.

A: Igaz, csakhogy alulról nézve.

C: Hagyjuk, maga az ellenzéki hazugságoknak hisz, de ez a maga dolga, pedig itt van és ön is megkapja a kormányunk által biztosított ingyenes oltást. Tudja ez mennyibe kerül az állam pénzéből?

A: Valójában a mi pénzünkből! Na és az Európában mindenhol ingyenes tesztelés? Nekem az elmúlt tizenhat hónapban ez családommal együtt több mint, kétszázezerbe került!

C: Akinek indokolt volt az ingyen kapta, maga meg ezek szerint indokolatlanul orrba-szájba akadályozta a fontos munkájában a laborokat hipohondriájával. Ezt ugye teljesen mégse az adófizetőknek kell állni?

A legyint és ismét a telefonja szemlélésébe merül. C széttárt karral maga elé dünnyögve: Van akiknek semmi se elég! - szintén elvonul székéhez. Mind a négyen hasonlóképpen tesznek. B ezt csak rövid ideig állja meg, A-hoz fordul:

B: Kedves szkeptikus uram, mit gondol meddig kell még várnunk, mert a feleségemet holnapra rendelték be és ugye neki el kell kéredzkednie az iskolából, meg kell oldania a helyettesítését. Ugye nem mindegy, mennyi idő lesz ez, én vagyok erre a családi próbababa, mondhatni a tesztalany!

A: Annyit tudok, mint maga! Kérdezze a tisztelt kormányzati urat, talán neki van infója, ami ugyan szerinte nem is ránk tartozik.

B: Inkább nem zavarnám, látható, hogy most is valami fontos nemzetgazdasági üggyel van elfoglalva – mondja kissé félénken B, miközben C-re mutat, majd óvatosan a rendelő ajtajához lépdel, kicsit hezitál, majd halkan bekopog, kezdetben, semmi válasz, hangosabban kopogtat, semmi válasz....

D: Nem látja uram, hogy az van odaírva, kopogással ne zavarja a rendelést? Biztosan műtenek, vagy ilyesmi. Legyen türelemmel, hisz még csak pár perce érkeztünk.

A: Ja, egy rendelőben talán inkább...... – de nem folytatja, visszatér a böngészéshez.

Hangosan megszólal C telefonja, amelyben a diskurzust a többiek által jól hallhatóan folytatja:

C: Micsoda? Jó, hallottam, csak nem értem, önkéntes karanténba? Van még ilyen, hiszen már lecsengett, senki nem megy már karanténba!.... Önkéntesen? Mióta?.....Ma reggel óta? Ez baromság! Valamit nagyon kavar, s hazudik. Nem úgy tűnt?....... Te ezt honnan tudod? Na jó, küldd ki a Józsit a lakására, győződjön meg róla, hogy ott van-e! Mindenképp beszélnem kell vele. De, ha hazudik, azt nagyon megbánja! - azzal kinyomja a telefont C.

Épp leteszi, amikor B telefonja cseng. B megnézi, ki hívja, majd felveszi:

B: Szia édesem, - hosszan hallgatja, a hívó erőteljes, szinte parancsoló hangja, kihallatszik, de csak a hangerő, értelme nem – Még itt vagyok, lehet, hogy elhúzódik, fogalmam sincs mikor szabadulok....Meglesz, átviszem, hogyne a gyógyszertárat sem feledem....Oké, tekintsd elintézettnek....Visszateszem a kulcsot ugyanoda.....Tudom, hogy dolgod lesz.....Na jó, de vasárnap akkor mehetek értük, ahogy megbeszéltük?....Majd meglátod, értem, csak nagyon szeretném látni őket, tudod ez az én napom...- megszakad a vonal B még beleszól – halló, itt vagy? Halló! - majd megnézi a telefon kijelzőjét és csalódottan zsebre vágja, s tőle szokatlan szótlansággal visszaül székére.

Néhány perc hallgatásos-telefonos böngészést követően (kivéve B-t, aki egykedvűen ül székében, maga elé meredő nézéssel) A feláll és D felé fordul:

A: Láttam a bejárat mellett egy automatát, magam meginnék egy kávét. Hozhatok Önnek is egyet? Úgy tűnik van időnk erre is.

D: Nagyon kedves, köszönettel elfogadom, ha lehet csak egy forró csokit, ha az is van ott.

A: Biztosan, azonnal jövök! - azzal távozik a folyosóra.

C feláll és láthatólag türelmetlenül le-fel sétálgatni kezd. Néha megáll az orvosi ajtó előtt, majd folytatja sétáját. Sokadik fordulója közben ismét megcsörren telefonja, megnézi a hívó kijelzését, s gyorsan egy sarokba lép. Suttogva beszél. A diskurzus közben ér vissza A, kezében két műanyag pohárral, s az egyiket D-nek nyújtja, az átveszi, megköszöni. A – kissé fülelve C beszélgetésére – poharát székére helyezi, fertőtleníti kesztyűs kezét, egyszer smint poharát is. Mindketten belekortyolnak az italba, de önkéntelenül is hallják C halk beszélgetését:

C: Kedvesem, hát felébrettél?..... Jaj, hát ma is korán kellett eljönnöm, nem várhattalak meg.....Jó, jó vacsira otthon leszek, csak még itt vagyok az orvosnál, tudod az oltás, amit te már megkaptál, majd még lesz ma egy fontos tárgyalásom, de jövök hozzád!...Halat főzől, nagyszerű, tudod, hogy szeretem...Az a te cipőd?....Szerencsét hoz, szeretem hordani az ilyen napokon, meg rajta keresztül érezlek is, érzem, hogy velem vagy.....Én is, vigyázz magadra és viszek este egy szép üveg bort....Viszkit? ...Nem szeretem, ha berúgsz, de ha nagyon akarod azért veszek egy kis üveggel neked.....Jól van, már alig várom az estét....Szeretlek...Tudom. - így C a sarokban suttogva, de nem gondolva, hogy a jelenlévők is hallották szavait, megszakítja a beszélgetést és mosolyogva visszaül székébe.

A másik három szemérmesen úgy tesz, mintha semmit nem hallottak volna, ki a gondjaival (B), ki az italával (A, D) foglalkozik, amikor az orvosi rendelő ajtaja alatt becsúszik egy nyomtatott A/4-es lap. A maga elé, de irányba az orvosi szoba felé révedő B veszi észre az üzenetet. Odalép, felveszi, elolvassa. Majd idegesen leül a helyére és ismét átolvassa, miközben kezével arcát lesimítja, mint aki törölni szeretné maga előtt az iratot.

A: Mi az, mit írnak, megkaptuk végre a sorszámunkat? - fordul A B felé aki pedig A-nak nyújtja a levelet, az átveszi azt és fennhangon felolvassa:

„ Kedves betegeink, Önöket az előírásoknak megfelelően erre az időpontra rendeltük be, hogy az ingyenes COVID-19 vakcinával, mint védőoltással beoltsuk. Amikor sms-einket továbbítottuk Önöknek, akkor a hatóság biztosított felőle, hogy megfelelő számú oltókapszula áll rendelkezésünkre, de sajnos mostanra már csak három egység van készleten. Sajnos azt is tudatnunk kell Önökkel, hogy belátható időn belül nem is kapunk utánpótlást. Vagyis négyük számára csak eggyel kevesebbet tudunk adni. Tekintettel arra, hogy azt mi nem tudjuk és nem is akarjuk eldönteni, hogy ki ne kapja meg az oltást, ezért arra kényszerülünk, hogy ezt magukra bízzuk. Kérjük emberséges alapon döntsék el maguk közül, hogy ki az, akit most nem kell beoltanunk. Biztosíthatjuk Önöket, hogy a kimaradó személy is kap ingyenes oltást, de csak akkor, amikor megérkezik az új szállítmány. Erre a technológiai okok miatt legkorábban hat hónap után lesz lehetőségünk. Döntésüket levelünk hátoldalán található táblázat beikszelése után – azt a személyt megjelölve, aki hajlandó megvárni a következő kontingenst - kérjük az ajtó alatt való visszajuttatással közölni szíveskedjenek. Erre a már előkészített vakcinák eltarthatósága okán van húsz percük. Jó egészséget és elnézést!”

Talán egy perces közös elképedést követően, C kikapja B kezéből az iratot, gyorsan átolvassa és tétován zsebre vágja. B ocsúdik elsőként és dörömbölni kezd az ajtón, s fennhangon:

B: Tévedés lehet ez az egész, hiszen minden fórumon azt mondták, hogy van elég oltás, jut mindenkinek. Azonnal nyissák ki és magyarázatot kérek!

C: nyugi ez csak valami kandi kamera lehet, valami teszt, vagy ilyesmi. Én magam láttam a szerződéseket és hallottam nem is egyszer a kormányinfókon, hogy mostanra már mindenki kap valamelyik gyártó, azonos minőségű vakcináiból. Legyünk türelemmel, mindjárt kiderül az igazság.

A: – halkan szinte maga elé csak – placebó, placebó....

B: Mit mondott? Szerintem maga tud valamit! Ossza meg velünk is!

A: Figyeljenek – áll föl – gondolom tudják mi az a placebó? Olyan szer, amelyben nincs hatóanyag és a kontrollcsoportnak anélkül, hogy azok erről tudnának, a hatékony helyett adják be, ezzel kontrollálják a valódi validnak vélt hatását. Évszázados módszer az orvostudományban.

C: Maga nagyokos, most, hogy jön ez ide? Pillanatnyilag arról van szó, hogy egyikőnk jelenleg, hangsúlyozom, jelenleg, nem kap oltást. Inkább döntsük el ki legyen az, azután húzzunk el innen, kezd már ez az egész az idegeimre menni.

A: ha megengedi folytatnám. Bizonyára magunk is olvashatták, hogy az úgynevezett nyájimmunitáshoz az adott népesség felének, hatvan százalékának védettsége szükséges. Ki és hogyan döntse el ki legyen az a négymillió ember, aki oltatlan marad, minek okán továbbra is az elkapás veszélye fenyegeti! A megoldás egyszerű, azt hisszük mindannyian megkaptuk a kezelést, csakhogy a negyven százalék ilyen placebót kap, oszt jó napot. Költséghatékony és mellette mindenki boldog! Ha mégis továbbra is fertőződnek meg emberek, hát istenem ők a feláldozhatók, a hibaszázalék. Viszont jelen pillanatban lehet, hogy még az is elfogyott, volt már itt a kormányzati logisztikában, a matekban más baromság is. Vettünk például tizennyolcezer lélegeztetőt csak nem számolták ki, hogy hozzá csak kétezer intenzív ágy van, a képzett személyzetről nem is beszélve.

C: maguk nagyokosok mindig tele vannak összeesküvés elméletekkel, holott most is egyszerű a helyzet, egyikünk lemond az oltásról, s visszajön később. Javaslatom az, hogy a hölgy mindenképp legyen a háromban, hiszen családbarát kormányunk támogatja a gyereknevelést, az egészséges gyerekek világra hozatalát. Hölgyem – fordul D-hez - gondolom már nagyon várja otthon a családja és férjével a jövőben még több lurkó nemzését is tervezik, ha ugyan nem várják otthon már a kicsit a testvérei. Maga mindenképp kell, hogy kapjon most oltást. Vagyis – fordul a férfiak felé - egy oltás már elkelt!

D: Nagyon köszönöm kedves uram, hálásan köszönöm, de egy kicsit téved. Magzatom az első lesz, s nem vár otthon senki, én magam döntöttem úgy, hogy gyereket akarok, s hogy egyedül akarom felnevelni. Tudja egy gyerekotthonban nőttem fel és a környezetemben szinte minden gyerek a családja áldozata volt, ki így, ki úgy. Hát ilyeneknek nem akarom kitenni az én kicsikémet. Tőlem is megkaphat mindent, amire csak szüksége lehet. Én mindig ott leszek neki!.....Kérem velem ezért ne kivételezzenek. Szívesen lemondok a helyemről, akár már most el is mehetek – fejezi be mondandóját szipogósan, elhalkuló szavakkal.

Megszólal C telefonja, a többiek válaszreakcióit hallhatják:

C: Na mi van ezzel a jóemberrel? Otthon volt, legalább ebben nem hazudott?........A kaputelefonba és mit mondott Józsinak?.......Micsoda? Hogy én már nem vagyok kompetens? Ezt mondta szó szerint?.......Hogy már nem vagyok tényező?.....Ez tényleg hülye, remélem Józsi kiosztotta!.......Kikapcsolta a kaputelefont? Na majd én elrendezem, szabaduljak el innen mielőbb, csak van itt egy kis fennforgás, de ezt is lerendezem. Remélem nem hiszel ennek a strómannak?

Idegesen előhívja titkárnője számát:

C: Syntia, kérlek vedd elő a legújabb tenderanyagokat, mindjárt ott vagyok, át kell néznem egy-két dolgot!......Hogy-hogy nem vagy az irodában?.......A rendőrök, nálam? Mit kerestek ott?.....Persze nem tudod, hmm én sem....Lepecsételték az irodát?......Téged meg elküldtek haza? Mikor?.....Persze tudták mikor nem vagyok ott, ha ott vagyok elrendeztem volna ezeket.....Ne csinálj semmit, menj haza, majd megyek és mindent tisztázok!

Remegő kezekkel zsebre vágja a telefont, kikotorászik egy cigit és maszkját levéve kimegy az épület elé rágyújtani. Az ajtót hangos csattanással csapja be maga után.

A: Nekem úgy tűnik fel mindent megoldó úr éppen nem a legjobb híreket vette most. Szerintem a mi problémánk ezzel megoldódott, nem hiszem, hogy visszajön. Maradtunk hárman a három fiolára. Töltsük ki a papírt most, aztán megkapjuk a mi kis placebónkat végre.

D: Van egy kis baj, az úr a blankettával együtt távozott, mert azt az imént zsebre vágta.

B: Észre sem vettem. Jó ember, ha ő nem akkor más se! Mindig ez van velünk szerencsétlen kisemberekkel. Mit tegyünk most?

A: Kopogjon be és szóljon, hogy döntöttünk, a maga hangját már úgyis ismerik bent!

B úgy is tesz, többször is, de semmi válasz. A elővesz táskájából egy jegyzettömböt, kitép egy lapot és ráírja nevét, majd a másik kettő felé nyújtja:

A: Írják ide nevüket, s kérem uram – néz B-re - dugja be az ajtó alatt.

Megteszik. Várnak. Nincs reakció.

B: Bizonyára az eredetit akarják visszakapni, mert azon lehetett valami számunkra felismerhetetlen jelölés, hogy ki kapjon a valódi szerből, ki a kamu szerből – horkan fel.

Váratlanul visszatér C, de most már sokkal óvatosabban csukja az ajtót és fordul a többiekhez:

C: Azt gondolom csakis sorsolással tudunk dönteni!

Kezében egy gyufás skatulya, kivesz belőle négy szálat, s az egyiket félbetöri, majd először a hölgyhöz, utána az urakhoz lép. Mindenki húz egyet, harmadikra B, a rövidebbet húzza. Méltatlankodva a szájába veszi a gyufacsonkot, de tőle szokatlanul egyenlőre szótlan marad.

C előveszi a blankettát zsebéből és odaadja a hölgynek:

C: Kérem jelölje be a három nyertest.

Zsebében tollért kotorászik, de nem talál egyikben sem. Ezt látva A táskájából vesz elő egy tollat, nyújtja a terhes nő felé, amikor megszólal telefonja, előveszi, felveszi, a tollat még kezében tartva, s beleszól:

A: Igen én vagyok.....Hogyan?....Igen ő a feleségem......Értem....Máris megyek. Mikor?....Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy ez bármikor bekövetkezhet, de azért még nem most.....Hiszen azt mondták, hogy még akár hónapjai is vannak, nem értem, nem értem....Köszönöm, máris indulok.

Vállára veszi táskáját, gondosan becsukja, majd a többihez fordul:

A: Már csak hárman maradtak, én meg már egyedül, elnézést, de most mennem kell. Remélem hamar megkapják most már amiért idejöttek. Legyenek egészségesek, engem ez már nem érdekel, nem érint kicsit sem. Viszontlátásra.

Leveszi kesztyűjét, csupasz kezével plasztik védőjét, majd maszkját is. Összegyűri őket, s bedobja a váró szemetes vödrébe. Lassú léptekkel távozik, mögötte az ajtó nyitva marad. A többiek megdöbbenve néznek utána, B ocsúdik előszörre:

B: Akkor ez a sorsolás már okafogyott, kérem hölgyem a mi három nevünket jelölje be. Szabaduljunk már el innen minél előbb, engem vár a családom.

C: Miféle család? Jól hallottam a beszélgetéséből, amiből nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy magának csak volt családja, manapság a volt felesége már csak anyagbeszerzőnek használja, s gyerekeit csak vasárnap láthatja, akkor is csak, ha a feleség megengedi. Hát férfi maga?

B: Miért maga talán az? Magának soha nem is lehet már gyereke, mert a párja azonos nemű, hogy gondolja azt, hogy minősíti az én helyzetemet? Nekem legalább vannak gyerekeim, amiről maga csak ábrándozhat. Vagy ez már a sok munkája mellett nem is érdekli? Bár meg kell, hogy mondjam láthatólag, jól hallhatólag, abban is akadt egy kis bibi mostanság. Hát kussoljon!

C: Talán igaza van, de engem legalább várnak minden nap otthon!

D továbbra is kutat ridiküljében egy toll iránt, amit nem talál. C telefonja csörren:

C: …..Éppen rád gondoltam......Hogy, ott is kerestek és megmondtad hol vagyok?.....Megértem, nem volt más választásod.....Ide tartanak.....Akkor máris megyek, gyere te is oda.....A kedvenc helyünkre, siess! Várj, megoldjuk ezt is tudod mindig van valami jó megoldás.....Ne félj! Szeretlek, s rohanok!

Ezzel C zsebre vágja a készüléket, elindul hirtelen, de zavarodottságában először rossz irányba. Felismerve szétnéz merre is kell mennie, majd zaklatottan kiviharzik a váróteremből, utána az ajtó csapódás hangja csak. B D elé lép és egy tollat nyújt felé:

B: Magának kisasszony még van kire vigyáznia, várja meg az oltást, szülje meg egészségben a gyerekét és vigyázzon rá, nagyon vigyázzon és hallgassa meg minden szavát, amikor már beszélni tud, és azután is szeresse. Engem már ez az egész nem érdekel, valójában tényleg nem is vár senki, csak a négy fal, s az, hogy megszólal-e a telefon. De az nem, nem szól, már évek óta, s ha mégis, na azt ne várja meg, hogy azt hallhassa belőle, mennyire felesleges. Kérem, dugja be azt a kurva papírt. Megengedi?

B megsimogatja D domboruló pocakját, a hölgy szemébe néz, másik kezével átnyújtja a tollat, és görnyedten, szinte csoszogva elhagyja a rendelőt. D hosszasan néz utána, csak ekkor veszi észre, hogy egyik kezében a blanketta, másikban a toll. Sűrű könnyek között ikszeli be saját rubrikáját, feláll, becsúsztatja a papírt az orvosi szoba ajtaja alatt, majd várakozón megáll az ajtó mellett. Néhány perc múlva a rendelői megafonon automata hangja szólal meg:

„A rendelésnek mára vége, kérem három perc alatt hagyják el a várótermet is, mert megkezdődik a kötelező infra fényes fertőtlenítés, amely káros az emberi egészségre.”

Kékes fény kezd villódzani, kezdetben bent, majd jól láthatóan az utca felől is. D a tőle telhető leggyorsabban a kijárat felé veszi az irányt, egyik kezével pocakját simogatva. Az ajtóból még visszanéz.....

Karajos Gáspár nosztalgiája

Reggel óta kint ült Gáspár a ház előtti árnyékot igen, de szárazságot többnyire csak itt-ott adó házának elöregedett fedett teraszán. Egész nap esett az eső, hol erősebben, hol csak szemerkélőn. A mennyei víz át-átcsurgott a régi nádfedeles tetőn, amely fedte a keskeny, néhány méter hosszú és csak fél méter széles gangot. Gondolkodott Gáspár, mit tehet népes családja megélhetéséért egész nap? Közben a szivárgó eső áztatta ingét, bár ez nem zavarta, mert meleg, nyárias meleg eső esett. A langyossá szelídült égi áldás kellemesen csurgott le hátán, majd a rövid áldásszünetek alatt ruhája meg is száradt a gyorsan vonuló felhőket időnként felváltó napsütés melegében, hogy a következő zápor okozta csepegés ismét nedvesítse ingét. A kopottas tetőn különösen ismerős dallamú jövő-menő zápor ütemes, szinte zenélő kopogása eszébe jutatta rég nem használt hegedűjét.

Előkereste külső létráról megmászható padlásán a valamikor gondosan elcsomagolt zeneszerszámot. Még megvolt mind a négy hújra. Megpendítette. Hamisan sírt a hegedű. Pengetve, fülre hangolta fel. Lassacskán ismerős hangokat adott az öreg hangszer. Kereste a vonót, de sehol sem találta. Így hát pengetve zenélt magának tovább. Megdagadt kemény ujjai nehezen találták meg a megfelelő hangokat. Sötedett mire a régi dallamot megtalálta., amelyet valamikori bandájával oly sokat játszott. A legtöbbet ezt a nótát rendelték tőlük, s ha nem volt rendelés, akkor azért játszották, mert ezt szerették legjobban. A holdfényben képszerűen felderengtek előtte a banda tagjai: a cimbalmos, a brácsás, a bőgős. Képzetében megelevenedett, hogy zeneszerszámaikkal a szomszédos kisváros közkedvelt kocsmájába naponta átgyalogoltak még naplemente előtt, a falatozó-múlatozó vendégeknek játszani. Egészen hajnalig. A vendégektől pedig csurrant-cseppent némi kereset. Mindennapi bevételük arra volt elég, hogy népes családjukat megetessék és házikóikat télen fűthessék. Elégedettek és ma már úgy gondolja boldogok is voltak, mert zenéjük tartotta őket életben. Másra nem is vágytak, másra nem is költöttek. Legfeljebb nagynéha elszakadt húrjaikat cserélték, hogy másnap is kiszolgálhassák művészetükkel mindennapi közönségüket, akik bódultságukban ígényelték szolgáltatásukat.

Négyszer is belekezdett kedves nótájukba, egyszer a cimbalmosért, egyszer a bőgősért, egyszer a brácsárért. Értük, akik már sok éve egy másik, égi zenekarban húzzák vendégeiknek a talpalávalót. Rendelésük szerint, hol szomorúan, hol vidáman. Az ő hegedűszója, amelyet negyedszer most már csak saját magának pengetett nem vidáman, de szomorúan és sztakkatóban, arról szólt, miről oly sokszor régen: „a füredi annabálon szól a zeneszó, inkább lenne dinom-dánom, nagy-nagy dáridó....”

Karajos Gáspár aznap éjjel többször is elpengette öreg hegedűjén kedves nótájukat, majd az éjszaka hűvösén befűtött vele kis háza sparheltjében, hogy alvó családja ne fázzon. Inge reggelre az elmúló eső után teljesen megszáradt.

Karajos Gáspár sosem találta meg elnyűtt vonóját és Füreden sosem járt .....

Karajos Gáspár szép és gondtalannak ígérkező jövője tegnap végérvényesen szertefoszlott. Előző nap a Járásbíróság arra kötelezte, hogy kapujáról az öt cég cégjelzéseit távolítsa el, miután ezen vállalkozások székhelyeit - amelyek a falu határában lévő portájába kerültek három hónappal ezelőtt bejegyzésre - azonnali hatállyal törölni rendelte. Mindezt valami szinlelt szolgáltatási kontraktusra hivatkozva tette. Az ítéletben az eljáró bíróság arra is kötelezte, hogy az úgynevezett székhelyszolgáltatási jövedelmét vallja be az adóhatóságnak és az ebből származott bevétele arányában fizessen meg összesen hatvanháromezer forint adót és huszonötezer forint eljárási illetéket.

Karajos Gáspár nem értette, hogy ő miféle szolgáltatásokat színlelt, hiszen mindent teljesített, amit tavaly decemberben a házában megjelent terepjáró autós kért tőle, aki valamilyen furcsa okból egy mérettel kisebb sötét öltönyöt viselt. Engedte kerítésére felszerelni a fényes cégtáblákat, a krómacél postaládát és mikor a küldött megérkezett, pontosan átadta a leveleket, amelyek számosan érkeztek az új postaládába. Sőt - ahogy azt meghagyták neki – senkinek nem nyitott kaput, amikor személyesen állított be hozzá bárki más, aki nem megbízója, vagy küldötte. Mi több, neki is csak akkor, amikor az eljött a postáért és átadta kialkudott fizetését, a havi ötvenezer forintot, kis címletekben. Mindezt teljesen őszintén, ahogy ott erre felszólították el is mondta a bírónak. Most mégis megbüntették, fizetnie kell! Ugyan azt is elmondta a vele igen kedvesen bánó bírónak, hogy ez a pénz már régen nincs meg neki, mert az elmúlt három téli hónapban elköltötte azt népes családja élelmezésére és kis vályogháza fűtésére. Ily módon tudták átvészelni a hosszú telet. Most már azt sem tudja miből fognak megélni, ha ezt a jó kis munkát is elveszik tőle.

Őszinte feltáró vallomása ellenére is megfosztották megbízásától, sőt számára elképzelhetetlenül sok pénzre meg is büntették. Egyetlen lehetősége maradt immár, hogy felesége és három kiskorú lánya részére a betevő falatot valahogy megszerezze. Jelentkeznie kell a polgármesternél közmunkára.

Ezek a gondolatok és kényszerítő feladatok jártak a fejében, amikor ma hajnalban felkelt és a szobából, halkan, hogy családja négy nő tagját édes álmukból fel ne ébressze, szinte nesztelen bújt ki feleségével közös takarójuk alól és surrant át a konyhába. Néhány még megmaradt fahasábbal tüzet hevített a parázsló sparheltban, feltett egy lábas vizet, s míg az felforrt rágyújtott utolsó paklija egyik szál dohányára. A megmelegedett vízbe belemorzsolta az erdő szélén gyűjtött zsúrlófüvet, így készítve forró teát. Ez volt reggelije. Kortyolgatva itta meg, majd sietős léptekkel indult a községházhoz, ahol gyülekezni szoktak a napra nap közmunkára jelentkezők. Jó korán, hogy le ne maradjanak az aznapi köz érdekében végzendő fontos feladatokról.

Előtte már öten várakoztak a hivatal előtt, s csakhamar megjelent a falugondnok:

• Jó reggelt emberek, szerencséjük van, ma mindenki kap munkát. Négyen egy építkezésen dolgoznak, míg ketten kitisztítják a főút melletti árkot, levágják a gazt. Ki tudja használni a kaszálógépet?

• Én ismerem, az új stadionban is ezzel kellett a pályaszéli mezsgyét nyírni – jelentkezett Gáspár.

• Szálljon be a kocsiba – mutatott az épület előtt parkoló furgonra a gondnok – te is vele mégy – jelölte ki a legfiatalabb suhancot – a többiek mehetnek zulágerkedni az építkezésre. Ők is kocsira, szaporán!

   

Miután befejezte a rendelkezést maga is beszállt a furgonba, amivel először egy kúriaszerű épület építkezéséhez hajtott és leszállíttatta a zulágereket. Kezet fogott az ottani főnökkel és intett a négyeknek, hogy kövessék munkavezetőjüket. Gáspárt és a suhancot kivitte a falu határába, ahol átadta nekik a benzines kaszát és megmutatta, hogy aznap mit kell elvégezniük, majd közölte velük, hogy délután visszajön értük és ellenőrzi a teljesítményt. Akkor lesznek kifizetve, mert ő naponta perkál, de csak ha minden rendben lesz, ahogy meghagyta.

Gáspár egész nap meg sem állt. Csaknem ötszáz méternyi gazt vágott le, étlen-szomjan a fűkasza benzinmotorjának füstjét nyelve. Társa alig tudta követni, hogy a lenyírt zöldeket kigereblyézze a vízelvezető árokból, s boglyába gyűjtse a nyesedéket negyven-ötven méterenként. Gáspár végül még segített is neki a mezei rendet rakásban. Három óra körül érkezett meg a furgon.

• Elégedett vagyok a munkátokkal a mai napszámot megérdemlitek – szállt ki a kocsiból a falugondnok – és zsebéből egy nagy köteg pénzt kihalászva, mindkettőjük kezébe leszámolt kétezerötszáz forintot - itt írjátok alá, mert ez a rend és jöhettek holnap is.

   

A vezetőülés feletti napellenző mögül kivett egy nyomtatványt és megmutatta hol kell aláírniuk. A nevük melletti sorban négyezer volt írva. Ezt látva Gáspár azt gondolta a különbség bizonyára az adó, amit mindenkinek fizetnie kell, jutott eszébe a perében korábban eljáró bíró jótékony figyelmeztetése. Mindketten engedelmesen aláírtak, a fiú csak egy ikszet és egy ypszilont kalligrafált a megmutatott rubrikába.

Bepakoltak a furgon hátsó részébe. Gáspár orrát azonnal megcsapta az erős ételszag, amely az ott álló ételhordókból terjedt, amitől éhes gyomra ismételten nagyokat kordult.

A községháza felé mentükben elhaladtak az építkezés mellett is, hol reggel a másik négy közmunkást letették. Gáspár emlékeiben (hiszen mindenkit ismert a faluban) úgy rémlett fel, hogy az a telek a polgármester tulajdona, talán nem is olyan régóta.

• Egész nap csak lótok-futok percnyi megállásom sincs – mutatott a volánt fél kézzel elengedve az építkezésre a gondnok – ezekért majd csak estefelé kell jönnöm. Egy taxis semmi hozzám képest. Napközben két falu öregjeinek szállítom az ingyenebédet, kiporciózom nekik, csak meg nem terítem az asztalukat. Emellett titeket is szállítalak ide-oda, felvigyázom a munkálatokat. Naponta még ezen felül jönnek a vidd ide, vidd oka melók. Mindezt egyedül és persze fillérekért – nyúlt a műszerfalon oda-vissza csúszkáló pakli cigarettáért, kihúzott egy szálat, szájába emelte és meggyújtotta. Majd Gáspárhoz fordult hátra:

• Te Gáspár, van neked egy szinte felnőtt lányod, nem akar az dolgozni, s némi pénzt keresni?

• Bizony jól jönne egy kis kereset neki is, de amióta kikerült az iskolából semmi munkát nem találunk neki. Főnök mire gondol?

• Hát, ha megbecsüli magát, akkor eljöhetne nekem segíteni a kajaszállításban, a kiporciózásban, s előtte délelőttönként még a konyhán is elkélne egy kis segítség. Persze csak ha megbízható! Ő is kaphatna annyit, mint te az ároktisztításért. Küldd be, beszélek vele!

• Rendben főnök, nagyon rendes lány otthon is sokat segít az asszonynak a háztartásban.

• Gyere holnap vele korán, meglátom mit tehetek.

Hazafelé Gáspár még tett egy rövidke kitérőt a falu kocsmájába, ahol Vendel barátját is meghívta egy fröccsre, majd otthon az asszonynak átadta a megmaradt kétezret, hogy vásároljon be. Aznap lebbencsleves volt vacsorára, s kanalazás közben vidáman újságolta családjának, hogy holnaptól nem csak neki, nagylányuknak is lesz munkája, állandó keresete.

Hajnalban korán felébresztette a lányt, meghagyta neki, hogy takarosan öltözzön fel, s időben megjelentek a községháza előtt. Megkapták beosztásukat a jelentkezők, ki az építkezésre, ki a gyomtalanításra, ahová most Gáspár egyedül kellett menjen, mert a fiú – talán mert a friss keresetét teljes egészében még tegnap eldorbézolta egy hosszú éjszaka alatt – nem jelent meg. Lányát a falugondnok beosztotta a közkonyhára, s megnyugtatta Gáspárt, hogy gondja lesz rá. Karajos Gáspár boldog volt, hogy a még csak tizenhat éves, minden téren tapasztalatlan lányát nem kell elengedni a közeli nagyvárosba - ahová a lány egyébként nagyon vágyott - hogy dolgozhasson és segítse családját. Végre talált neki munkát helyben, az apja közelében. Mi több kettőjük napi legalább ötezres keresetével biztosítva látja öttagú családjának megélhetését, s meglehet a két fiatalabb lányt ismét elküldheti a szomszédos városi iskolába. Kicsit még abban is reménykedett, hogy lánya akár több fizetést is kaphat, hiszen az ígéret szerint két munkát is elvégezhet, főz és szállít is! Egész napszámos munkája alatt az elégedettség érzésével dolgozott, még annál is gyorsabban, mint tegnap.

Égett a keze alatt a munka, s már délre befejezte a kijelölt penzumot. S mert a motoros fűkaszáló géphez kimért üzemanyag is elfogyott, úgy gondolta az amúgy is nagyon elfoglalt falugondnoknak megspórol egy fuvart és gyalog teszi meg az utat a faluközpontba.

Gondjait feledve, könnyű léptekkel vette az irányt célja felé az országút mezsgyéjén, vállán a kaszálógéppel, kezében a kiürült benzineskannával. A mai két keresetből talán Vendel barátját pálinkával is meglepheti törzshelyükön, s este akár csirkehús is kerülhet családi asztalukra.

A falu határához közeledve az út szélén messziről megpillantotta a falugondnok furgonját, amely kissé megbillenve félig az előző nap kitisztított vízelvezető árkon parkolt. Meggyorsította lépéseit. Már közeledve látta, hogy a jármű ablakai erősen be vannak párásodva. Odaérve elcsukló, rémült sikításokat hallott. Megismerte tizenhat éves lányának hangját, mert ugyanezt hallotta, amikor szigorúságát gyakorolva, a tiszteletlen gyereket néha nap meg-megkergette portájukon.

Az autó szélvédőjéhez lépve óvatosan belesett. A kormányülésen lehúzott nadrággal egy férfi hátsót fedezett fel és alatta egy erősen kapálódzó lány szétterpesztett lábát. Azonnal felismerte lánya bordó cipőit, talppal az ég felé. Már nem gondolkozott. Feltépte az ajtót, s egy erős karmozdulattal kirántotta a férfit az aszfaltra. Tekintete a lányáéval találkozott, akit szintén kirángatott abból a hihetetlen pózból. Ráordított:

• Takarodj haza, futás!

   

  A lány fehér köpönyegét visszaigazítva melléről altestére, azonnal futásnak eredt. A kirángatott falugondnok lendületből felkapta a Gáspár által elhajított benzineskannát és hátulról lesújtott a lánya után tekintő támadójára. Gáspár megtántorodott, de még látta, hogy a lány már jó messze elfutott. Megfordult, a gondnok ekkor ismét lesújtott a korábban keze ügyébe került kannával Gáspár fejére. Összeesett és elájult.

Sötét éjszaka tért magához, a falutól kilométerekre, az általa aznap kitisztított árokban. A fejét elöntő vértől alig látott ki szemén. Megpróbált felállni, de visszazuhant az árokba. Hanyatt fekve, résnyire nyíló szemein keresztül az augusztusi csillagos eget látta. Arra gondolt, hogy biztosnak vélt munkája és keresete megint véget ért, ahogy lányáé is. Lassan, karjaira támaszkodva mégis feltápászkodott vízszintes helyzetéből, szeméből kitörölte az alvadt vért. Lábai csak bicsaklósan engedelmeskedtek kitisztuló agya irányparancsának. Erősen dülöngélve indult el haza, a falu másik szélén lévő házába.

Remélte, maradt még valamennyi a tegnapi lebbencsből.

1979-ben még nemigen lehetett utazni arra, amerre akartál, szerettél volna. Addig még nem láttam a tengert, de nagyon érdekelt végtelensége, illata, s az apály-dagály váltakozása kergette fantáziámat. Hol láthatnám ezt meg frissen szerzett piros útlevelemmel? Legegyszerűbben, legközelebb mégis hol? Hol tölthetnénk mézes heteinket eskünk után ifjú feleségemmel, testközelből hallgatva a tenger hullámzását mialatt és folyamatosan (szinte) testközelből élvezhetjük legálissá előlépett kapcsolatunkat? Gyors döntés született, hát a Fekete tenger partján a baráti Románia legdélibb pontján Mangáliában, ahol remek az idő augusztusban, vagy szeptemberben, mindegy is.

Irány hát az Ibusz utazási iroda, ahol elkérték tőlünk az összes létező dokumentumunkat, többek között a házassági anyakönyvi kivonatunkat is, hogy legálisan közös szobát kaphassunk. Kifizettük a két hét szállást, megvettük a vonatjegyet (tour-retour, naná másként szoba sem jöhetett a foglalás). Váltottunk lejt, s vártuk a visszaigazolást, hogy mehetünk-e megelőlegezett pénzünkért, ahova kinéztük a nászutat. Megkaptuk és elindultunk néhány hét múltán a Keletiből.

A vonatút több, mint egy napot tartott, mert a viszonylat számos helyén volt megálló. Természetesen Erdélyen keresztül vezetett az út. Néha éberen, néha félálomban olvastam le az állomások neveit, amelyek románul voltak kiírva. Megálltunk – többek között – Segesváron, ahol az állomásépület homlokzatán a felirat így volt kiírva: Sighisoara. Percekig várakozott ott szerelvényünk. Hamrést leugrottam, hogy lábamat vessem, hol Petőfi egykor hősi halált halt. Constancáig vitt a nemzetközi „gyors”, ott át kellett szállnunk a Mangáliához vivő vonatra. Összességében mintegy negyven órás utazást követően megérkeztünk. De az ablakokon keresztül már láthattuk a tengert.

Szállásunk egy valóban partmenti, elég jó minőségű hotelben volt, csak kicsit kicsit veszekedni kellett a recepción posztoló egyenruhás emberrel, hogy mi tengerre néző szobát fizettünk. Volt nálunk forint, ami akkor konvertibilis volt arrafelé, na meg egy-két Amo márkajelű szappan, így hát elintéződött a megfelelő szoba.

A szállónak saját homokos starndja volt a tengerhez. Első útunk oda vezetett. Éppen apály volt, messze volt a víz, és messze volt a horizont is. A végtelenbe nyúlt. Máig előttem van az a látvány, s máig orromban az az addig ismeretlen illat....

Napjaink csodálatos egyhangúságban teltek. Hosszú éjszakák, későn kelés. Az előírt reggeli időpontját folyvást lekéstük, de hát nászútasok voltunk. Némi forint és szappan kenést követően, meg azért mert a főpincér nő ottani (ott dolgozó) magyar volt, a reggelink rendszerint megvárt. Kissé elhült rántottánk elfogyasztása után irány a part. Napozás, úszás, napozás, úszás, váltakozva sötétedésig. Néha egy-egy forró homokban forralt török kávé, hosszú zaccal. Este pedig, mint különösen megbecsült vendégek a szomszédos mulatóban múlattuk az időt. Ha elfogyott a cigim, magyar valutámért kötény alatt nagytitokban kihozott Kent-et kaptam az ott is felszolgáló, már ismert magyar pincérnőtől.

Itt találkoztunk a szintén VIP-vendégként kezelt Poci bácsival - aki becenevét méretes hasáról kapta - és kedves feleségével, akik Mangáliába nem vonattal, hanem saját vadonatúj Škoda S-105-os gépkocsijukkal érkeztek otthonról, aminek következtében bizonyos mobilitással rendelkeztek, már persze a lehetséges határok között. Barátkozásunk eredményeként, velük látogathattunk el a szomszédos – nekem akkor különösen hatalmasnak tűnő – tengeri kikötőhöz, Constancába.

Ettől kezdve estéinket is együtt töltöttük a tengerparti mulatóban, pezsgőzve és karibi jelmezes esztrád műsort élvezve, amelyekre nekem akkor még itthon nem lett volna anyagi lehetőségem, de ott ezt fillérekért megtehettük. Ilyen módon teltek napjaink.

Újdonsült barátainkkal délelőtt találkoztunk ismét – napra nap – a csillámló, sárga homokos tengerparton, amelyet előző este a dagály hordalékától cigány csapat tisztított meg, s gereblyézett simára.

Valamelyik sokadik napfürdős, delelőre járó, szunyókás napunkon hangós sikításokra rettentünk fel, midőn a tengerből egy – a fényekkel szemben úgy észlelhettük – szörnyeteg tört ki, s tartott felénk. Valamennyien felpattantunk napozó ágyainkról és rohanvást a hotel strandbejárata felé indultunk. Egy csuromvizes hatalmas vaddiszó emelkedett ki a lágyan hullámzó tengervízből, majd a homokos parton megállt. Lerázta magáról a vizet és malacvátában elindult a város felé. Pillanatok alatt nagyröfögve elhagyta a partot. Hová ment nem tudhattuk? Láthatólag jobban meg volt ijedve mint mi, a szunyókálásból felrettenők. Léptei nyomai a vizes homokban mélyen megmaradtak.

A vacsoránál, kedves magyar felszolgálő nőnktől suttogó üzemmódban értesültünk, hogy az állat ebbe az irányba talált magának menekvést a rá a közeli erdőben vadászók elől. A fővadász pedig a közelben portyázó román szocialista pártfőtitkár: Ceaușescu, a Kárpátok géniusza lehetett.

Még volt hátra néhány napunk a befizetett turnusunkból, ebből következően néhány VIP-ellátású vacsoránkból is, de vaddisznót nem rendeltünk. Még Poci bácsi sem, pedig ő nagy kedvelője volt a vadételeknek.

Mangália: „A rómaik idején itt volt a tengerpart legerősebb castruma, amely a régi Tomis városától délre az egész tartomány védelmét biztosította. Az egykori római erődítmény maradványai a mai napig fennmaradtak, a téglalap alapú vár faragott kőből épült, hosszanti oldalai észak-dél irányúak, a falak vastagsága megközelítette a két métert. A vár többször elpusztult, de újjá is építették, hogy védelmet biztosítson a külső támadások és parasztfelkelések ellen. Végső pusztulása a 6. században következett be, amikor az avarok megtámadták a várost. A szétrombolt vár maradványait 1960-ban tárták fel.

Az avarok támadásait követően a város majdnem teljesen elpusztul, kis halászfalu marad belőle, a 11. században bizánci uralom alá kerül, akárcsak egész Dobrudzsa. 1225-ben a települést a tatárok felégették, és egy kolóniát hoztak létre, ahol főleg ló és juh tenyésztésével foglalkoztak valamint a megmaradt kis számú görög halászokkal kereskedtek.

A 16. század elején mint az Oszmán Birodalom egyik új városát említik. Ebből az időből való az Eszmehán szultána-mecset, melyet 1525-ben nyitottak meg, s Románia legrégebbi máig is működő muzulmán imaháza. 1593-as útleírásokban jelenik először törökül Mankalja néven.

1878-ban Románia uralma alá került, és a nagy számban betelepített román lakosságnak köszönhetően az alig 1000-1500 lakosú település 10 000-es lélekszámú várossá nőtte ki magát. A második világháborút követően néhány évig katonai övezetté vált, az idegenforgalom teljes megszüntetésével. De 1954-től a kommunista vezetés újból engedélyezte a turizmus beindítását, az ezt követő két évtizedben sorban nyitották meg kapuikat az üdülőtelepek Mangalia körül: Jupiter, Olimp, Neptun, Saturn, Venus és Cap Aurora.”

Teraszomat, amely kertem határszéléhez kapcsolódik, évekkel ezelőtt tujákkal kereteztem. Szépen és gyorsan fejlődtek, mára már igencsak három-négy méter magasak. Pár éve megtámadta őket valami betegség és sok-sok águk elszáradt, megbarnult. Legjobb lenne kivágni őket, s telepíteni újakat. Dehát sajnálom őket, akik vagy másfél évtizede társaim és még mindig állják, betegen is az évszakok terheit. Tavasztól őszig gyönyörű méregzölddé erősödnek tűleveleiken a színek, míg télen ugyan elhalványulnak, de ha esik rájuk egy kis hó, fehér terepszínű ruhát öltve, mint sorozott határőrök vigyázzák kertem limesét. Igaz, ha sok csapadék, vagy esetleg jégpáncél költözik rájuk akkor a katonás vigyázzállásból néhány águk kénytelen meghajolni téltábornok támadása előtt. Nekem ekkor úgy tűnik fel, meghajlásuk tisztelgés a természet erői előtt. Gyönyörű tiszteletadás

Tavaszodván a ma már igen-igen ritka havazások és fagyok elmúltával veteránjaim ismét délcegen, kiegyenesedve állnak posztjukon. Ahogy idén is. Azonban ilyenkor megint előtűnnek az elbarnúlt, elszáradt ágak. És én ismét vitatkozom magammal, csonkolni, kivágni, vagy mi. Lustaságom és tiszteletem ódázza a döntést, leginkább az operációt. Helyette fáim alá kiteszem kerti asztalom, székeim, hogy home office munkámat szabad levegőn végezhessem, máskor csak hallgassam a néha-néha leszálló madarak zenéjét. Önkéntes, vagy nem egészen az, karanténom jó idejét is itt töltöm. Karnyújtásnyira örökzöld határőreimtől.

Ma reggel is laptopommal kitelepültem a tegnap kihelyezett kerti bútoromra. Hátam mögöttről érkező, szokatlan neszezést vettem észre. Felállva fürkészni próbáltam a hang forrását, amely mozdulatomra sem csitúlt, sőt közelebb lépve még erősödött is. Nem egykönnyen találtam meg a forrást. Egyik határőröm két vastagabb ága közé fészkelt egy fekete rigó, aki még valószínűleg nem fejezte be az építkezést. Közeledtemre sem hagyta abba a munkát. Tőlem nem messzebb, mint másfél méterre. Máskor, ha csak kiléptem a teraszra, azonnal elrebbentek a madarak. De ő most nem. Dolgozott. Így hát most már együtt folytattuk munkánkat. Én a klaviaturán, ő a házán. Ha megcsörren mobilom az sem zavarja meg. Jön-megy készül gondolom, a párkeresésre, tojásrakásra. Betelepült. Lakótársak lettünk.

Mikor e mondatokat írom üres a fészek. Már hiányzik. De míg ezt átgondolnám visszatér egy gallyal csőrében és zavartalanul ügyködik megint.

Van remény. A tuják kivágása még várhat.

Hálás vagyok folyamatos pozitív visszajelzéseikért írásaim irányába. Most arra kérem Önöket, hogy jelezzék vissza megtisztelő vételi szándékukat messengeremen (privát üzenetként) amennyiben, február 20-án megjelent novellás kötetemet megvásárolni szeretnék, benne harminchárom novellával). Címe: Próbáltam így, próbáltam úgy! Azonnal visszajelzek a vásárlás lehetőségéről (ár, fizetés, kézbesítés). Most kérem olvassák ízelítőmet a kötet tartalmából:

Apám a színész

Már pontosan nem is emlékszem, volt-e már tévénk, vagy csak az adásszüneti napokon, de mindegy is, vetítettünk. Vacsora után apám megkérdezte: vetítsünk? Naná, volt válaszunk öcsivel és pár évvel később akkor még csak születendő húgommal. S már hoztuk is elő a diavetítőt és a hozzátartozó minden évben leginkább karácsonykor szaporodó diafilm tékát. Ő a szoba közepén a kisasztalra beállította a készüléket, elektromos csatlakozóját meghosszabbítva két-három kábeles konektorral, hogy elérjen a fali kettőhuszas dugaljig. A szemközti ablakra ruhacsipesszel felerősítette a mosás utáni vasalásra felstócolt legnagyobb fehér lepedőt, a mozivásznat. Mi időközben berendeztük a konyhaszékek segítségével a nézőteret. Nyáridőn meg kellett várnunk a sötétedést, bár erre ritkán került sor, mert általában ekkorra értünk haza az utcai fociból, bandázásból, s már csak a fürdés, lefekvés volt hátra. Sokkal inkább a korán sötétedő téli esetéken nyitott meg apám diafilmes mozija.

Körbe ültük az ndk-s vetítőt, mindenki jó helyet kapott, remek rálátással az ideiglenes vászonra. Már csak némi előkészület volt hátra. Közkivánatra választódott ki az első film, legtöbbször a már számtalanszor ismételt Hüvelyk Matyi hétmérföldes csizmája. Csak arra volt szükség még némi időre, hogy a mozigépész családfő betekercselje a filmet, beállítsa a fókuszt, lekapcsoljunk minden fényt, s némi hatásszünet után elindult a mozi. Alig vártuk azt a jelenetet, hogy Hüvelyk Matyi vállalt szolgálata estjén, amikor az óriás hazaérkezett, szintén jól bevacsorált és elordította magát: emberszagot érzek! Apám e jelenetnél megállt a tekercseléssel, s megismételte az óriás szavait, olyan átéléssel és hangsúlyozással, hogy mi nézők, most is, mint máskor sokadszorra is borzongva, kikerekedett szemekkel, de az alakítást egyben horrorisztikus félelemmel nyugtáztuk. Apám körbenézett, kivárt, félelmünket alakoskodása elismeréseként értékelve, csak lassan lépett a következő kockákra, amelyek feloldották katarzisunkat és Hüvelyk Matyi felhúzván hétmérföldet lépő csizmáját, szerencsésen meglépett az egy falatra történő bekapás elől.

Következett a Kismalac és a farkasok, vagy lehet a Farkas és a kismalacok című másik horror, ahol az elbújó kismalac túljárt az őt megenni szándékozó farkasok elől, s jól leöntötte forró vízzel az ajtaján csellel betüremkedni igyekvő ordast. Már eszembe jutott, hogy ez a Forró vizet a kopaszra, mert fülembe most csengett vissza apám egykori hangos ordítása a diafilm tekerése közben: forró vizet a kopaszra!!! Ezúttal is megmenekült a kipécézett préda, s mi megnyugvással mehettünk aludni a bezáruló mozi után.

Évekig folytatódtak az előadások, gyakran az unalmas tévéműsorok helyett is, s az egyik évben iskolámban népmesei szavalóversenyt hirdettek. Nem igazán volt kedvem elindulni, mert már akkor sem éreztem tehetséget magamban az előadóművészetek iránt. Csak sajnos az ellenőrzőmben is közölte tanítóm az indulási lehetőséget szüleimmel. Na, apámnak több sem kellett. Napokig kereste a számomra megfelelő népmesét kedvenc könyveim között, amelyeket élvezettel olvastam, de egy percre sem gondoltam, hogy bármelyiket is közönség előtt elő kellene adnom kívülről. Nem így apám, aki feltalálta a számomra szerinte leginkább testhezálló mesét, amelyik arról a három kívánságról szólt, hogy a szerencsés szegény ember éhe enyhítése okán egy páros kolbászt kívánt, s midőn kapzsi asszonya ezt neszelte, mérgében azt kívánta bárcsak ura bajsza helyére nőne a kolbász. A mese vége az volt, hogy harmadszorra a kolbász leoperálását kívánták, s ezzel egyszersmint szerencséjüket elherdálta a szegény emberpár. Minden mesének van tanulsága, hogy ennek mi volt máig sem tudom?

Szóval ezt kellett volna a versenyen előadnom. A szöveget elég hamar bemagoltam, s előadtam apámnak. Nem tetszett neki művészetem. Napokig ismételtünk, hangsúlyoztunk, gesztikuláltunk, meg ilyesmi, hogy legyen belőle előadás. Ő előjátszott nekem, s azt kezdetben élveztem, de a harmadik napon már nagyon untam. Leginkább már persze a történetet, de azután a nyaggatást. Ő jó volt, én nem. Kicsit sem. Legalábbis ő nem volt előadásommal elégedett. Később a zsűri sem, sokadik lettem, s többet nem lehetett rávenni semmilyen előadásra. Legfeljebb felmondtam egy verset évzárón-évnyitón, de tanáraim viszonylag hamarost belátták monoton szavalásom nem emeli az ünnep fényét. Leszoktak rólam. Jobb lett volna apámat felkérniük, ámbár azt természetesen nem tehették.

Viszont én igen. Legalábbis álmaimban. Sokat hallgatom őt óriásként, kismalacként, Piroskaként, sok más mesehősként. Ma is nagyon élvezem. Lecsukom a szemem, leoltom a lámpát, beteszek egy diát, s hallgatom. Csak már évek óta nem hallom.

A szabadság megmaradásának törvénye, avagy nem mese ez gyermek

Az új király miután lefejeztette az előző királyt és elfoglalta trónját pretóriánusai hatékony segítségével, a palotája előtt sokasodó tömeg elé állt és szólt hozzájuk. Mától szabad lesz országunk, népünk pedig nem éhezik tovább, mint trónbitorló elődöm országlása alant!

Éljenezte a nép, örök hűséget fogadva új királyának.

Első minisztere, harcának hű csatlósa és legfőbb tanácsnoka tisztelettel állt elé, s eképpen szólt: uralkodóm, országunk megmentője, harcunkban elöljárója, kérlek ne feledkezz meg azokról, akik harcunkban állhatatosan melletted álltak, s téged trónra emeltek. Oszd fel országunkat közöttük!

Úgy legyen, felelt a király, mindenkinek érdemei szerint, s azonnal pátenst adott ki, amelyben tíz leghűbb vezérének adományozta országa földjeinek negyedét!

Rövid időn belül éhínség, kilátástalanság következett be a nép körében a hűbéresek sanyargató, kizsákmányoló fellépése következtében az ország felosztott negyedében.

A nép haragosan gyülekezett a királyi palota előtt, a király megrettent a tömeget hallván! Ismét tanácsnokához fordult - mert semmilyen épkézláb más gondolat nem jutott eszébe - mit tegyen most?

Emeld meg sereged létszámát, majd ők elkergetik a kisebbségben lévő elégedetleneket! Egyben országod második negyedét oszd fel a téged híven szolgáló másik tíz csatlósodnak! A király eképpen cselekedett, s úgy érezte minden megtett a rend és egyben biztonsága érdekében.

Nem telt el sok idő, a nép második negyede is éhséglázadásokban tört ki, az új oligarchák kizsigerelő gazdálkodása következtében, immár az ország felében.

A király megint csak lojális tanácsnokához fordult, mit tegyen örök uralma fenntartása érdekében?

Építtess sziklakeménységű börtönöket, zárd be oda a hőzöngőket, s országod harmadik negyedét is adományozd a hozzád hű uraknak, legyen miből ezt nekik megcselekedni a te biztonságod és uralmad mindenkori védelmére. Egyben emeltess velük kőkerítést palotád köré! A király megfogadva a jó tanácsot eképpen cselekedett, azonban rövid időn belül ismét fellángolt az elégedetlenség szelleme.

Hiába záratta be lázadók sokaságát sziklaszilárdnak hitt börtöneibe a király, napra nap újabbak ostromolták a palota kőkerítéseit, hisz hitvány létük más lehetőséget nem hagyott az egyre inkább éhező, méltóságát elvesztő népnek.

Már rettegett a király a nép erősödő haragjától, meglehet életét is féltette, hát kedves tanácsadójához fordult ismét, mondaná meg, most mi a teendője?

Uram, királyom, így az első miniszter, adományozd nekem országod és vagyonod megmaradt részét, s én rendet teszek, téged személyedben megoltamazlak, bízhatsz bennem! A király bízott leghűbb emberében és minden megmaradt vagyonát örökké hűséges emberének adományozta. Kezébe téve hatalmának megmaradt töredékét, sőt puszta létét is.

Egy kora tavaszi hajnalon dragonyosok jöttek a királyért, a palota előtti téren felállított vesztőhelyre kísérték, s a keményfából készült tuskón lefejezték a nép hangos éljenzése következtében. Vérző üstökét a magasba emelő tanácsnok hangos szóval fordult a néphez, mögötte nagy létszámú bandériumával: mostantól új világ kezdődik, le a zsarnokkal!

S a nép vég nélküli hangos szóval éltette az új királyt. Meghalt a király, éljen a király!

Ötvenhat esztendeje annak, hogy utoljára gyalogosan járta ezeket a poros utakat. Akkor ellenkező irányba, hátra se nézve, szinte futva menekült. Még kamasz volt, és csak annyit érzett, el-el minél messzebb ettől a bűnös háztól, gyerekkora elrablójától, a kiégett kukoricaföldektől, az elszáradt szilvafáktól. A helytől, ahol apja kihűlő halott teste feküdt szülei hálószobájában, s a háztól, amelyet anyja évekkel azelőtt szó nélkül itt hagyott. Ma is világosan emlékszik arra a napra. Apja többé nem szólt hozzá, bár valójában senki máshoz sem. Persze nem is volt módja erre, mert az egyre pusztuló gazdaság kilométerekre volt minden lakott területtől. Valaha virágzón, büszkén, de akkorra már elárvultan a puszta közepén. Nem volt miért, nem volt mivel és nem volt ki művelje a gazdaságot. Állataikat elvitték mind a kommunista rendszer adószedői, s az éhhaláltól mindössze az elvaduló kukoricaföldek, a gondozás híján lassan csökevényesedő termények mentették meg őt és apját. De az is, művelés híján, szinte meddővé vált néhány vegetációs év alatt. Apja attól kezdve csak ritkán jött ki a szabadba, s csakis azért, hogy csattogó ostorával kergesse őt a földekre a ritka ehető kukoricacsövek mezgerélésére, mígnem egy késő nyári napot követően soha többé nem hagyta el a házat.

Esős őszi hajnalon találta meg a mozdulatlan testet a fűtetlen ház, jéghideg emeleti szobájában. Talán éhen halt, talán a töménytelen alkoholos főzet vitte el, amit a csövekről morzsolt gabonaszemekből párolt magának megmaradt rézedényeiben, napra nap. Megváltva ezzel eszét és testi egészségét egyaránt elvesztő szenvedéseit.

Tépett cédulát talált a halottas ágy melletti háromlábú, öreg fejőszéken, apja utolsó üzenetével: menj innen messze, minél messzebb, mert ez a ház téged is megöl.

S ment. Sok ezer kilométerre. Országokon keresztül, de mindig csak egyedül. Éheznie már nem kellett, mert annyi munkát mindig talált, hogy ehessen és fedél legyen a feje felett. Sok helyen marasztalták, mert dolgozni tudott. Hamar megtanulta a nyelvet, de keveset beszélt. Egy idő után mindig továbbállt. Ment, hogy minél messzebb kerüljön a háztól, a ház kísértésétől.

Évek múltán az Atlanti óceán másik oldalán állapodott meg. Tanult, dolgozott, cégeket alapított. Sikeres volt vállalkozásaiban. Sok pénzt keresett, főként azzal, hogy házakat épített, olyan helyeken, ahol más erre nem vállalkozott. Távol a városoktól, távol az emberektől, többnyire farmerek részére hatalmas gazdaságok közepén. Végül mind hasonlított gyerekkora elhagyott házára, csak sokkal nagyobbak voltak. Az ingatlanok átadásakor minden esetben elhelyezett az egyik szobában egy saját kezűleg faragott, háromlábú fejőszéket. A névjegyét. Háta mögött, amikor róla esett szó úgy is hívták: a székes ember.

Nem nősült, nem alapított családot. Csak házakat épített, székeket faragott. Hetven éves koráig. Ekkor tekintélyes vagyonát egy alapítványra hagyományozta. Hajóra ült, hogy ismét átszelje az Atlanti óceánt, ahogy ötvenhat esztendeje. Az európai kikötőben bérelt nagyméretű terepjárót. Azzal indult egykori hazájába. Szinte megállás nélkül ért az elhagyatott földre, miután az utolsó benzintöltő állomáson teletankolta a terepjárót. Külön vett még üzemanyagot marmonkannákba is, amelyeket a csomagtartóba helyeztetett a benzinkutassal. Régen nem járt utakon vezette a kocsi GPS-e a ház elé. A ház elvadult növényekkel benőtt romja elé.

Megállt szemben a valamikori bejárattal, nagyjából ötven méterre. Kiszállt. Kivette a magával hozott utoljára faragott, háromlábú székecskét és a legdrágább sok évtizedes whiskyt. Letette a ház mellett még ma is álló szilvafa alá. Lassú léptekkel, a burjánzó elhatalmasodott gazerdőben nagyokat lépkedve, körbejárta a romos épületet. Még ma is ismerős volt minden elátkozott szeglete. Körútja végén leült faragott fejőszékére, kibontotta a nemes gabonapálinkát. Kimért kortyokkal iszogatta tartalmát. Végül az üres üveget a romos falhoz vágta és visszament a terepjáróhoz. Sok házat építettem, ideje egyet bontani is, kiáltott egy hangosat miközben beindította a motort. Direktbe kapcsolta az automata váltót és padlógázzal a rom egykori bejáratának hajtott. Visszatértem, ez volt utolsó gondolata a hatalmas robbanást pillanatokkal megelőzőn.