Lányka korától mindig olvasott. No meg korcsolyázott. Ha nem korcsolyázott, akkor olvasott, s ha nem olvasott, akkor meg…
Türelmetlenül várta, hogy befagyjon szülőfaluja mellett a kis tavacska. Házuk, ahol szüleivel és hét idősebb testvérével élt, egy kőhajításnyira volt a tavacskától. Hosszú volt a tél, csak három-négy hónap, amikor nem volt fagyott a tó. Meglehet előbb tanult meg korcsolyázni, mint járni, mert amikor korcsolyával lábacskáin siklott, megszűnt a gravitáció. Legjobban akkor szeretett a jégen siklani, amikor a lepkekönnyű hópelyhek sűrűn hullottak. Vágott formájú szemecskéit behunyva hol száguldott, hol csak pörgött-forgott életterén, a tükörsimára fagyott vízen. És a falu lakói egyre többen jöttek csodálni kecses jégtündérüket. Csak néhány tél telt el mikor a fővárosból éppen miatta érkező edző felfedezte és csábítással, hatalmi szavakkal magához vette.
Messze szüleitől, sok ezer versztára falujától idegen környezetben fejlődött gyereklányból gyönyörű ifjú jégkirálynővé. Hamar megtanulta az uralkodó nemzet nyelvét és természetesen az angol nyelvet is. Naponta néhány órát magántanár segítségével készült iskolai vizsgáira, fél napokat pedig a jégen töltött. Olyan fedett pályán, amelyet előtte még elképzelni sem tudott. Estére mindig nagyon fáradt volt bár ez nem zavarta, hiszen azt csinálhatta, amit legjobban szeretett. Különösen, miután megismerkedett a zenével, azzal a művészettel, ami a jégen az ő társává vált. Ettől kezdve úgy érezte a ritmus és a dallam határozzák meg létezését a műjégen. Mozdulatai a külső szemlélő számára csodálatos harmóniává váltak. Az a belső különös hang, ami már gyerekként a befagyott tavacskára kormányozta, már másként szólt benne. Néha csak lágyan egy ősi népdalt énekelt, máskor nagyzenekari fortissimót játszott. Három perces kűrje akrobatikusságában nehezebb volt, mint amire valaha is korcsolyázó vállalkozott. Csupa hold, toe-loop, axel elemekkel teli. Hosszú évek munkájának eredménye volt benne. Mégis az őt figyelők azt érezték, olyan valaki táncol a jégen, aki ezt nem tanulta, hanem aki erre született. Készen állt a versenyre.
Távoli országban volt a bajnokság, ahol számára minden idegen, szokatlan volt. A repülés, a szállodai nyüzsgés, a riporterek kérdései, a süppedős ágy szobájában, a nagyváros zajai. Csak a jég volt barátságos, ahol egy hatalmas sportcsarnokban gyakorolhatott a verseny előtti napokon. Mégsem volt nyugtalan, mert fejében folyamatosan énekelt az ismert bíztató hang, azt is suttogtava: megérkeztél, itthon vagy, csak azt kell megmutatnod, amire egész életedben készültél, amit legjobban tudsz. Félned nem kell!
Harmadnap délután kellett először jégre lépnie közönség előtt a kötelező formagyakorlattal. A harmadik ugrásnál összeakadtak korcsolyái és a leérkezésnél megbotlott. Minden erejére szüksége volt, hogy ne hasaljon el a jégen. Megmentette a mozdulatot, de a szigorú pontozók észlelték az apró hibát és csak a harmadik helyre rangsorolták. Sírva érkezett vissza szállásadó hoteljébe, minden elveszett, a sok munka nem hozta meg eredményét, alkalmatlan vagyok a győzelemre, tört fel belőle a csalódás és reménytelenség. Edzői jobbnak látták magára hagyni miután szállodai szobájában minden elemzést, minden vigasztalást hisztérikusan elutasított.
Este telefonon rendelt egy taxit és a nagyváros nemzeti panteonjának címét adta meg. Hamar megtalálta a híres Nobel-díjas író sírját, akinek minden regényét szinte kívülről ismert, hiszen mindig ezeket olvasta korábban, s aki közel húsz esztendeje vetett véget - érthetetlenül - saját életének. Leült az előtte lévő kőpadra. Ekkor meghallotta saját zenéjét, azt, amelyikre verseny kűrjét kellett előadnia. Egymás után kétszer, vagy háromszor. Lábai mozdultak meg először, majd teste is a dallamra táncolni kezdett egy sajátos ülő helyzetben.....
Ő volt az utolsó előadó a döntőben. Szinte repült a jégen. Még soha nem érezte magát ilyen felszabadultan kedves pályáján. Nem érzékelte a sok ezer nézőt, az érte szorító ideges csapatát. Semmit a körülményekből. Csak a zenét, a zene hullámait, amelyekre az első taktus után ráhajolt, amelyeken végig siklott a kűr három perce alatt. S persze a jeget, amelyen mindig is boldognak érezte magát. Gyönyörű vágott szemei sarkából egy kis könnycsepp is kicsordult a dobogó legfelső fokán állva. Gondolataiban még akkor is szólt a belső hang, a népdal. Szülőfalujának kedves dala, amelyet csak az ott élők énekeltek. Saját nyelvükön.
A versenyt követő hivatalos ünnepi bankettről hamar lelépett. Az elismerések fogadását ráhagyta csapatára. Fáradt volt, mint valamikor az otthoni tavacskán bemutatott táncai után. Egyedül szeretett volna maradni, hát felment szállodai szobájába. Már éppen lefekvéshez készült, mikor megszólalt az ágya melletti telefon. Egy szelíd, távolról jövőnek tűnő hang szólalt meg:
- Kérem, ne haragudjon kisasszony, de mindenképp beszélnem kell önnel. A szálloda előtt várja egy kocsi, ami elhozza hozzám.
- Uram én nem ismerem magát! Honnan gondolja, hogy egy ilyen furcsa meghívásnak eleget kellene tennem! Különben is…
- Én jól ismerem önt már születésétől – vágott szavába a hang – s láttam a temetőben tegnap. Sok megbeszélni valónk van. Kérem, ne utasítson vissza!
- Hogyan? Nem értem. Senki nem tudhatott a tegnapi látogatásomról – suttogta meglepetését a mikrofonba – egyébként egyáltalán nem tartozik senkire, hogy hol járok, vagy hol jártam – mondta már emelt és felháborodását egyáltalán nem leplező hangon.
De ekkor meghallotta a régi népdalt a kagylóban, valahol a különös telefonáló hátteréből saját, mások előtt szinte ismeretlen, anyanyelvén. Erre a hívóhangra nem mondhatott nemet.
A szótlan sofőr a város külső részébe fuvarozta és a késő éjszakai félhomályban egy alig kivehető magas bérház előtt parkolt le. Udvariasan kinyitotta az ajtót. Intett, hogy kövesse. Különös érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte ismeri ezt a környéket, kivált az épületet, annak ellenére, hogy soha nem járt itt. A sötétségben csak a sofőr tarkóját látta élesen. Megadón követte a házba, a liftbe, fel néhány emeletet, egészen a negyven kettes számú ajtóig. Mintha álmából riasztotta volna fel kísérője hangja, miután kinyitotta a szemközti ajtót: már várják, kedves kisasszony, megérkeztünk.
Belépett az előszobába. Óvatosan indult el a rövid folyosó végén világló fény felé, de nem tudta nem észrevenni, hogy rokonai arcképei és faluja tájképei díszítik a falat mindkét oldalon. Végül a világos szobába ért, amely körbe-körbe könyvekkel teli polcokkal volt határolt. Szemben különös fából készített íróasztal állt. Mögötte egy idősebb ember ült.
- Foglaljon helyet kisasszony és mindenek előtt, engedje meg megköszönnem, hogy elfogadta sajátos meghívásomat. Egyben elnézést is kérek ezért a titokzatos eljárásért. Mentségemül csak annyit, másként esélyem sem lett volna a világhíres jégkirálynő közelébe kerülnöm. Bocsánat, még nem is gratuláltam fantasztikus győzelméhez. Nagyon büszkévé tett. Megkínálhatom egy teával?
- Nem kérek köszönöm, inkább csak azt árulja el, mit keresek én itt? És mi ez a hazámat idéző miliő?
- Sorjában kisasszony, sorjában. Remélem, közösen minden kérdésére megtalálhatjuk a választ, miközben az enyémekre is.
- Hallgatom, mert most már igazán kíváncsivá tett. Kezdjük azzal, miért követ magányos sétáimon?
- Bizonnyal a temetői találkozásunkra céloz. Erre egészen egyszerű a magyarázat. Nézzen könyvespolcomra. A világhíres író valamennyi könyvét megtalálhatja, rongyosra olvasva. Nekem ő az irodalom, s úgy látom önnek is, másként miért szakított volna drága idejéből sírjának meglátogatására? A magam részéről mondhatni minden nap ott vagyok, ott kell lennem kedves íróm emlékhelyénél. Azonban az nagyon meglepett, hogy azt a lányt kellett látnom ott, aki pontosan úgy néz ki, ahogy elképzeltem egy éve készülő - várhatóan - egyetlen regényemben. Pontosan azt, akiről írnom kell…. Írnom muszáj, több mint, húsz esztendeje.
- Várjon, itt valami félreértés lehet, hiszen én még csak tizennyolc vagyok. Összekeverhet valaki mással.
- Biztosíthatom, hogy nem, igaz erre én is csak akkor jöttem rá, amikor megláttam a temetői síremlék előtt. Különösen, miután láthattam elbűvölő táncát ma este a jégen. Pont ön az, akit láttam, midőn a szülőföldjén két évtizede jártam.
- Rosszul érzem magam, de megint emlékeztetnem kell koromra! Képtelenségről beszél.
- Várjon, várjon én sem értem pontosan – emeli fel ujját a férfi – akkor, mint nyelvész-kutató jártam a földjén, falujában. Egyik kora fagyos-havas reggelen véletlenül egy befagyott tavacskánál találtam magam. A sűrű hóesésben tévedhettem el. Tájékozódni próbáltam, de csak a tavat láttam. Ekkor egy gyönyörű dal szólalt meg fejemben, s megpillantottam egy jégtündért a fagyott vízen, aki a dallamra gyönyörű táncot lejtett. Szeme csukva volt és csak kacagott és csak táncolt, mint egy látomás. Tánca végén felém siklott, megállt előttem és a szemembe nézett. Felejthetetlen szemek. Ezek a szemek pedig most éppen rám néznek.
- Álom, látomás. Olvastam már a deja vu érzésről. Bizonnyal erről van szó! Csakis erről lehet szó!
- Van még valami. Szeretném megmutatni!
Bekapcsolja a férfi komputerét és vendége felé fordítja a displayt. Először egy férfi arc jelenik meg. A mindkettejük által tökéletesen ismert arc. A híres kedvenc írójuké. Majd az osztott képernyőn a jégtáncos lány saját arca. A szempárokra zummol a nyelvész, majd egyiket a másikra húzza, hogy teljesen fedjék egymást. Valamennyi írisz egyezése tökéletes. A lány felocsúdva kábulatából a férfihoz fordul kérdésével:
- Mi következik ebből? Van erre magyarázata?
- Nem tudom. Nincs.
A több mint, negyven esztendővel ezelőtti tragédiáról, amely a háza tetején kezdődött és a földszinti flaszteron végződött, nem akart beszélni a lánnyal. Már csak azért sem, mert fogalma sem volt arról, mit mondhatna.
folyt.köv. (asszem)
