auditur

Buzi-e vagy? Heteró-e vagy? Náci-e vagy? Libcsi-e vagy? Szoci-e vagy? Polgár-e vagy? Cigány-e vagy? Fehér-e vagy? Színes-e vagy? Zsidó-e vagy? Román-e vagy? Tót-e vagy?  Sváb-e vagy? Szvatopluk-e vagy? Hunor-e vagy? Magor-e vagy? Kun-e vagy, vagy Kiskun-e vagy? Rokon-e vagy? Boldog ős-e vagy? Honos-e vagy hontalan-e vagy? Náci-e vagy, Nándi-e vagy? Fradista-e vagy? Dózsás-e vagy? Talán MTKs-e vagy? Népies-e vagy? Urbánus-e vagy? Vega-e vagy? Húsos-e vagy? Vézna-e vagy? Dagadt-e vagy? Colos-e vagy? Törpe-e vagy? Reál-e vagy? Humán-e vagy? An?Alfa?Béta-e vagy? Lexiás-e vagy? Vagy disz-e vagy? IQ-s-e vagy?  Qrva-e, vagy,  nem vagy-e Qrva? Igaz-e vagy? Igazolt-e vagy? Csalfa-e vagy? Csalva-e vagy? Nős-e vagy? Férjes-e vagy? Fiú-e vagy? Lány-e vagy? Hímnős-e vagy? Apa-e vagy? Anya-e vagy? Gyerek-e vagy? Gyerekes-e vagy? Díjas-e vagy? Nyugdíjas-e vagy? Kint-e vagy? Bent-e vagy? Hiteles-e vagy? Hitelező-e vagy? Hites-e vagy? Hitetlen-e vagy? Másként-e vagy? Gondolkodó-e vagy? Boldog-e vagy? (Boldog)talan-e vagy? FB-s-e vagy? FB-stelen-e vagy? E-e vagy? Mind-e vagy? Vagy-e?  Vagy!

Most ki. Nagy II. István, aki akkor volt labdarúgó, amikor a Népsportban úgy mentek le a tudósítások, hogy a végén az olvashattad: vezette: Kállai - most nem jut eszembe a fílmbeli neve Kállai Ferencnek - (jól). Pista Bácsi (még később Pista bá) volt első edzőm, 70-71-ben, Csepelen. Már akkor rém öreg volt, kb. annyi, mint én most. Vitte a serdülő 2-őt. Edzés után nagy ládában zacskós kakaót és 

Épp most volt nálam öt kb. 12-13 éves gyerek. Helovin-ezősök, kicsit maszkban, kicsit inkább olyanok mint mi mondjuk akkor, amikor húsvéteztünk. (Azt sem tudtuk mi ez a Helovin, vagy mi). Vidámak, szépek, fiatalok. Bár azt mondták: boldog halottak napját, ez megbocsájtható, mert szépet akartak kívánni, mikor az összes itthon fellelhető cukrot nekik adtam. Talán jövőre is jönnek. Kicsikartam belőlü

Este, lehet tán tizenegy óra. Ülök a tv előtt, bár nincs bekapcsolva. Mellettem három telefonom, befejezném a napot, tehát némítva. Előttem a laptopom szintén kikapcsolva. Telefaxom házi irodámban csak vételre kapcsolva. Kutyáim jóllakatva, házukban. Asszony mellettem szunyókálva. Villany mindenhol lekapcsolva. Nem vagyok még álmos, nem alszom. Kezemben egy pohár bor. Mozi indul. Színes, szélesvás

Kérdezem magamtól, miért játszom még nyerhetetlen játszmáimat? MAGAM KÉRDEZEM MAGAM. Bölcs barátom gondolata jut eszembe, amikor ő ötéves volt és amikor saját magával sakkozott: nem veszíthetek, mert tudom mit fogok lépni. Csak nekem jutott eszembe, hogy nem is nyerhet, hasonló okokból. De ő veszíteni nem akart és nyerésre játszott. (Világos nyit és ... lépésben nyer.) Most már végzős gimnazista,

Talán ötszáz méterre volt otthonról a tér. Mindennap ott volt, nézte a nagy fiúkat, ahogy fociznak a két-két kapuként letett melegítő fölső, vagy a két-két tégla közötti pályán. Azok őt nem vették észre csak akkor, amikor az elgurult labda után szaladt és kiabálták: ne rúgjad, dobjad! Ő mégis mindig inkább rúgta. Óvatosan kézzel maga elé tette, két-három lépést hátrált és belecsőrözött. Szinte mindig eltévesztette a célt. Sokszor kergették meg és rúgták seggbe ezért. Bár nagyon fájt, nem bánta. Úgy érezte, megéri. Igazi bőrlabdát érinthetett.

Amikor a nagyfiúk hazamentek, vagy máshova, vagyis nem voltak a téren, jött el az ő ideje. Pöttyös gumilabdájával próbált gólt rúgni a már elvitt mackó fölsők képzelt helye közé, mert pontosan emlékezett hol voltak. Sötétedéskor legtöbbször anyja jött érte, hogy hazavigye. Néha apja. Csak ilyenkor hazáig rohanni kellett elkerülendő a beígért nyakleveseket, amiért nem ért haza vacsorára.

Következő karácsonyra valódi ötös méretű bőrlabdát kapott. Tavaszig három váza és egy ablak bánta a gyakorlást, aminek összbüntetése két hét szobafogság és alkalmanként egy-egy óra sarokba térdepelés volt. Az ablakért két óra járt, plusz aznap fázott éjjel, mert apja csak újságpapírral tudta reparálni a kárt.

Eljött március és a hóolvadás. Mivel addig az iskolában csak ötösei voltak kimehetett a térre. Apja csak akkor bocsájtotta meg a négyest, ha neki is jó napja volt, vagyis valami újítását vagy ilyesmi, elfogadták (ennél rosszabb osztályzat apja fogalmai szerint nem is létezett). Csak a rend kedvéért annyit el kell mondani, hogy valójában volt négyesnél rosszabb jegye. Magatartásból, amit tanítói leginkább preventív célzattal adtak. Okkal. Szerencsére ez apját nemigen érdekelte (az mégse tantárgy, a gyereket majd én nevelem), így csak egy óra sarokba térdepelés járt, amikor a szülői értekezletről este megérkezett. De, az időpontok egybeesése okán ez a vacsora elmaradását is jelentette.

Elindult az új bőrrel mackó fölsője alá rejtve. Persze a fiúk már meccseltek. Csakhamar kellett a céltévesztő labda után szaladnia. Elérte és a kopott, leeresztett bőr helyett elővette addig rejtegetett saját, vadonatúj labdáját, amit teli rüszttel – hála a szobai gyakorlásnak - szép ívben a vészkapus kezébe ívelt. Attól kezdve csapattag lett, sőt őt választották a csapatba elsőnek a meccs kezdetén, legfeljebb másodiknak, ha a sorsolás szeszélye mégis úgy hozta.

A focilabda hamar elkopott, de nem olyan hamar, hogy ő be nem játszotta volna magát a grundcsapatba. Kis idő múltán már nem labdája miatt választották elsőként hanem, mert az egyik legjobb focista lett a téren.

Egy-két év múltán leigazolta a helyi NB I-es egyesület serdülő, amit hivatalosan úgy hívtak úttörő IV, tornacipős csapata. Évekre ő lett a csapat 12. játékosa, vagyis az első csere. Ha pályára léphetett és helyzetbe került valahogy mindig elpénecolta. Egyáltalán nem értette miért?  Ő volt a leggyorsabb a csapatban, edzésen mindig elsőként ért célba szinte minden távon. Futóversenyeket nyert az iskolai bajnokságokon. Csak a meccseken valahogy minden más volt. Nem érezte azt a magabiztosságot, mint a grundon. Ott mindenkit jól ismert. Ott mindig tudta ki merre cselez, ki merre és hogyan próbál szerelni. Nála maradt a labda két-három dribli után is, könnyen került helyzetbe majd, simán gurított az üresen maradt kapuba. Nagypályán ez nem ment. Máshova, máshoz pattant a labda.

Tizenkettedik maradt. Kispályás, grundfocista maradt. Magában egyre jobban utálta csapattársait, az előtte rangsorolt nagypályás tizenegyet. A standard játékosokat.

 Az iskolában első volt, de ez nem vigasztalta, bár tudat alatt valamiképpen e tényt, eszköznek tekintette. A számára legédesebb pályán akart inkább első lenni. Ma is csak ez érdekli. Győzni akar mindenhol. Az életben győzött,  a focipályán leverték.

 Évek alatt övé lett a labda, a csapat, a pálya, az egyesület, a bajnokság. Csak már nem férhet oda a pályán lévők közé. Meg kellett értenie, ott az a tizenegyen mindig előtte lesz. Hacsak…

Nem kell egy csapat! Elveszi tőlük az egyesületet, a pályát, a csapatot, a bajnokságot. Végül a labdát. Megteheti. Bár egészen másként, mint Ede a Minarik.