Közélet(telenül)
Én úgy vagyok vele, néha nap,
csak állok a Hősök tere közepén,
bámulom a kőbe faragott
ember nagyokat,
inkább többnyire hétköznap,
kerülvén a hites tömegek közegét.
Valahogy úgy voltam vele, pár évtizede,
sokadmagammal, a tér közepén,
hallgatva az új, és addig még
próbálatlan prókátorok szövegét,
(akkor még) nem uralkodóinkat és urainkat,
(akkor még) nem tanulatlan pofátlanjainkat,
de a köz akaratával,
magunkat, a mást akaró népet,
a köz társaságát emeltük a pajzsra.
Még csak úgy vagyok vele, felbőszít
a cinikus-gőgös kinyilatkoztatás:
tetszettek volna csinálni forradalmat,
tetszettek volna nyerni választást,
tetszettek volna lenni és látszódni,
(értsd nem annak lenni) becsületesnek.
Leszünk-e holnap úgy vele,
az egykori tömeg, vagy annak fele,
s a felnövő új generáció,
tetszik-e nekünk a forradalom,
tetszik-e még a kimódolt választás,
leszünk-e még tisztességesek,
legyünk-e még, türelmesek?
Valahogy mégis úgy vagyok vele,
s gondolom már leszek is,
hogy jobb szeretem a
királyokat és vezéreket
mészkőbe szoborva,
itt a Hősök beton-mezején,
mint hőzöngő valójukban szószéken,
kidülledt szemekkel rikoltozva,
zászlót-öklöt lengetve,
ugyanitt,
a hősök és emberek terén.
