Temetkezés
Valami odavisz időre-idő,
egyszer voltak kertjébe.
Keresnem kell, hol nyugszik ő meg ő,
a koordinátákba rendezett sírok erdejében.
Huszonnégy per hét, vagy másutt,
csak helyrajzi megjelölések.
Kezdetben földhantok, mind frissen ásott,
koszorúk, nevek, dátumok, szememben villanások,
majd időtlen sírkövek.
Lassítok, emlékezések.
Mellettünk lakott a néni,
nála mindig finom volt az almás süti,
szomszédja a furfangos öreg, akinél
szabad volt meggyfájára felmászni,
bár néha muszáj volt hangosan fütyülni,
hogy neki is megteljen a gyümölcskosár.
Pár lépésre a népellenség pihen,
hozzá néhanap hatalmas fekete autó érkezett,
mi ezt gyerekek nem hittük, hiszen
mikor otthon volt, citromos limonádé mellett,
csodákról mesélt, néha versezett.
A focista, sok éve halott már,
vele kiskapuztunk az utcán.
A kalauz bácsi, aki sosem kérte jegyünk,
az iskolai konyhás néni, nála senki sem éhezett,
a művházi takarítónő szívesen kirándult velünk,
vigyázott a gyülevész csapatra szüleink helyett,
zsebében mindig volt Balaton-szelet.
Mesterünk a fociklubban, aki edzés után
hatalmas ládákban hozta a friss zacskós tejet,
mellé frissen sült vajas kifliket.
Ők vezetnek nagyszüleim, szüleim sírjához,
ahogy ők voltak egykor gyerekkorom útkövei,
emlékeim visszahozzák időről-időre vésett sírköveik.
Megértetik velem a kijárati nagybetűs reklámszöveget,
mert sírjukba kicsit valójában magam is temetem,
s lesz belőle nem csak ostoba nyelvtani fordulat,
de valóságos visszaható cselekvés:
temetkezés!
