auditur

Jön vagy csak mi hisszük?

Jön, mert megígérte.
S várjuk kétezer éve.
Talán elzavartuk,
talán nem igazán 
és hittel vártuk, 
de miért is tennénk?

Nem jött, mikor hívtuk,
nem jött mikor kellett,
nem jött mikor látta,
csak őbenne volt 
a lélek igazsága és
milliomokban volt ő 
az egyetlen remény.

Lehet tán itt van,
lehet tán alakot öltött,
s az is, hogy elképesztő
csodákkal vesződött,
de ma már az ember megkérdezi,
mivégre a mirákulum,
s mivégre a királyság,
ha nem és nem és
százszor is nem
találkozik
velem az igazság?

Játszunk egyet?

Mikor még gyerek voltam

a felnőttekre úgy gondoltam,

ők csak azért vannak,

hogy engem mulattassanak,

kitalálnak ezt-azt, miegymást,

kedvembe járni füllentenek.

Vegyük mindjárt az elefántot,

aminek farka van elől-hátul,

ha elindulna haza vacsorázni,

önmagával fog vitázni?

Nagy sátorban mutogatták

a kitömött óriás bálnát,

fél óra míg körbejárták,

ha feltámadna és úszkálgatna,

miden híd alá beragadna?

Szembe jött egy barna ember

az első nemzetközi vásáron,

apám mondta ő egy néger,

sötét bőrű afrikai,

mosdatná őt Anyám keze,

máris makulátlan  lenne!

Volt ott még egy vörös bőrű,

sátra előtt pipát füstölt,

fején madártollak, könnyen felismertem,

álruhás olvasmány ő,

a rendíthetetlen, bölcs, Nagy Medve.

Karácsonykor Jézuska csengetett,

türelmetlen kutattam a fa alatt,

kerestem a csodákat,

 s kerek szemekkel megleltem

levélben kért kívánságaim,

ahogy tegnap is, az ágy alatt.

Vonatunk hosszan időzött az állomáson,

ablakommal szemben tábla,

rajta létezhetetlen városnév: Almásfüzitő,

és én rögtön tudtam ez Walt Disney,

itt lakik, Mickey egér és Donald kacsa.

Nyáron nyaralván,

 fontos ügyben anyám

szobaajtaján kopogtattam,

nem nyílt, ahogy szokott,

türelmetlen toporzékoltam,

furcsa kis sikolyokat hallottam,

majd apám keze nyúlt ki a résen,

felém egy nagyobb címletű

bankót nyújtott.

Megörültem és rohantam messze,

ha kiderülne csak viccelne.

In memoriam Vadbarom

Baráz Tanár Úr szeretett. Miért, azóta sem tudom? De biztosan szeretett, mert nem büntetett meg egyszer sem. Szemben más tanárokkal. Pedig lett volna neki is oka sokszor. Például, ekkor:
Baráz Tanár Úr, magyartanár volt. Csepelen, a hatvanas-hetvenes években. Ott hol az irodalom az iskolában csak valójában lom volt. Senkit nem érdekelt. Leginkább az elemi iskolás gyerekeket, de az akkori rendszer rendelte tanári kar jó részét úgyszintén. Ezért hát – értve az idők szavát - nem buktatott meg olyan diákokat sem, akiknek elsőrendű kihívás volt az eléjük rakott szövegek elolvasása is. Inkább gyakran mesélt, anekdotázott óráin és nem erőltetett semmit, amiről tudta, úgyis felesleges lenne.
Volt egy számunkra érthetetlen szokása: óráját mindig azzal kezdte, hogy a tanári asztalra kötelezően kihelyezett csipkés terítőt középen felcsippentette, az asztalt vele letörülte néhány hanyag mozdulattal és félretette, ahogy a gondosan középre helyezett osztálynaplót is. Tudtuk ekkor már, jön a történet, vagy a mese. Azt persze akkor sem és most sem tudom, e kettő közül melyik volt ez, vagy amaz. Igazából sok évtizede már mindegy is.
Történt egyszer, hogy én voltam a hetes, s nekem kellett – mint rendesen a heteseknek - a terítőt kihelyeznem a tanári hatalom asztalára. Rendet, fegyelmet, alázatot sugározva ezzel. Előírásszerűen megtettem, de örök mókamesterként, a terítő lelógó sarkait gondosan az asztalhoz rajzszögeztem, s az osztálynaplót elvágólag középre helyeztem, majd a poroszos nevelés legfontosabb sarkövének megfelelően, vigyázzba állva, vártam, becsöngetés után, előírásosan az asztalhoz képest keleti irányban, tanár urunk érkezését. Az osztály – most az egyszer, hisz mindenki várta turpisságom hatását – síri csendben ült helyén.
Megérkezett Baráz Tanár Úr (sajnos keresztnevére már nem emlékszem) szokásos, viseltes, hosszú, fakó kék köpenyében. Tanári trónja elé lépett. Meghallgatta a hetes (én) jelentését, hogy mi a mai dátum, milyen az idő, s hogy ma hányan lógnak (osztálylétszám harminc kettő, hiányzik két fő, jelen van harminc). Intett, hogy üljünk le, s a hetes menjen a helyére, majd szokásához híven a terítőt középen megcsippentve, megpróbálta eltakarítani helyéről. Próbálta egyszer, kétszer, háromszor. Persze nem ment. Gyöngyözött kissé homloka, láttuk, majd a naplót hirtelen mozdulattal az asztalfiókba surrantotta. Az egész osztály továbbra is, de most már kissé megszeppenve, kussolt. A poén nem sült el, nem jött a „röhög az osztály”. (Akkor éppen hetedikesek voltunk, s a nyolcadikat később a harminckettőből huszonhatan végeztük időben. A többiek talán később sem.)
Baráz Tanár Úr az első padsor elé lépett és így szólt:
- Az én magyartanárom egy vadbarom volt és folytatta volna tanmeséjét, gondolom, ha ördögmegszállottságomban hangosan, közbe nem vágok, halkan: 
- A miénk is!
Tudom, hogy hallotta elsőre is, de úgy tett, mint aki nem és megismételte a történetkezdő mondatot. Honnan vett bátorságomban én is megismételtem arcátlan beszólásomat. Most már mindenki tudta, hogy itt baj lesz, nagy baj. Ezerkilencszáz-hetvenkettőben jártunk, anno. Baráz Tanár Úr mellém lépett és halkan így szólt:
- Most azonnal, fogd a tollad, füzeted és ülj át az első padba! (Az első pad azért volt kihagyva mindig, hogy oda a büntetésben lévők kerüljenek, ha tanára így rendeli. Szem előtt legyenek, vagy ilyesmi.) Ti pedig lapozzátok fel a száztizenhetedik oldal és – intett valakinek – hangosan olvasd fel a szöveget! (A száztizenhetedik oldal a jambusos verselés szabályait tanította, mondhatni igen szárazan.)
Vittem tollam, csíkos magyar füzetem, s elfoglaltam helyem a szamárpadban. Tanár Úr néhány felolvasott tanmondat után mellém ült, s azt súgta fülembe:
- Te pedig verset írsz, ölelkező rímekkel, „a-b-b-a”, négy versszakban. Téma a következő, mit jelet neked a vadbarom? De írhatod szabad versben is. Te választottad a témát.
Írtam valamit vagy kötötten, vagy szabadon. Mindegy is. Sokkal később tudtam meg, ez a vadbarom volt az, aki megtanított arra, mit jelent nem csak szeretni, de tisztelni is. Semmiképp nem azt, amire egykor negyven egynéhány esztendeje gondoltam. Hiányzol nekem vadbarom! Még inkább én vagyok, azóta is, vadbarom.

Időszámok

Valamiért felkeltem három órakor. Valamiért az is eszembe jutott, hogy most kell visszaállítanom az órát. Visszafelé egy egész órával, vagyis most én nem azt teszem, amit most teszek, hanem azt, amit egy órával ezelőtt. De mit is csináltam akkor, ami éppen most van? Se nyoma, se semmilyen emléke nincs ennek a hatvan percnek. Nyertem ennyit, avagy vesztettem pont ennyit. Nem tudom, de tekerem az órám. Visszafelé. Álmos-kialvatlan állapotomban akaratlanul, pontatlanul. Most megvalósíthatnám a tökéletes bűntényt, vagy csak visszafekhetnék ágyamba és megint megálmodhatnám azt, amit már ezelőtt.

Tekerek vissza és ujjaim megszaladnak. Véletlenül nem egy órát, de sokat. Miért is ne, ha mehet egy, miért ne mehetne több? Személyes gazdaságossági időszámítás. Mondjuk négy mínusz. Négyórányi plusz eszemmel, négyórányi plusz bölcsességgel talán javíthatok. Kikapcsolom a tévét. Nem nézem tovább a meccs ismétlését, hanem veszem párom félénk, szelíd jelzéseit és megyek vele. Hozzá. Lenni együtt, elszalasztott, megismételhetetlen ideig, a hálószobában. Jól teszem. Jól tenném, de a visszapörgetés tovaszalad.

Most napokkal. Még megvan a fizetésem nagy része, hiszen a sárga csekkek nem érkeztek meg. Gazdag vagyok. De, az óra nem áll meg, kontroll nélkül visszapörög, s hagyom.

Hetekkel ezelőtt nyáridő volt sütkéreztem a parton. Minden határidőm későbbi.  Ráértem. Szabad voltam.

Hónapokat pörgettem vissza, majd éveket.  Láttam, hogy miket teszek, figyelmeztem volna magam, ne úgy, inkább így, de időgépem megállás nélkül tovább-tovább, vissza-vissza, sietett.

Láttam apám intését, anyám féltését, hallottam tanáraim szavait: ne rohanj, éld át, élvezd ifjúságod kegyelmi, boldog perceit. Megfogadni nem tudtam, szaladt velem a retrográd idő. A visszatekerő.

Mígnem megszülettem. Ismét. Felsírtam, hangosan ordítottam. Érkeztem, itt vagyok. Ott vagyok anyám karjában, mint újszülött, látom magam-magam, mint kapálódzó csecsevő. Akármi lehető csecsemő.

S maradtam álmodozó. Kettő és három között. Álmomban megint és megint és megint…..

Idő

Kértelek sokszor, adj nekem.

Kértél sokszor adjak neked.

Mások kértek adjak nekik

és megint mások másokat,

hogy adjatok, adjatok,

nekik, nekünk, mindenkinek

kicsit vagy sokat.

Próbáltam adni és próbáltam kapni,

készletem egyenlegét tartani,

és mindenki adott és mindenki kapott,

mert, ha másunk nincs is

ez bizton van nekünk.

Kérnünk kell és adatik,

készséggel adjuk és elvesszük,

van nekünk, van nekik,

mert akkor sem lesz

kevesebb, ha abból adnak,

ami neked is, nekem is

ajándék.

Adunk-veszünk, kereskedünk,

ma én neked, holnap te nekem,

bár hazudjuk, hogy drága és tán véges,

de ingyen vesszük el a másét,

felhasználjuk, tovább adjuk,

áron alul szereztük.

Olcsón vettük és haszonnal áruljuk,

közte a hozzáadott érték,

s ha mégsem,

leírható a veszteség.

Csakhogy a végszámlából tudjuk meg,

mindenki orgazda,

mert ez az áru

nem volt miénk soha.

(I)ma:

hogy az intra-

intergenerációs történet

kerek legyen,

hogy a tudomány is bent legyen,

hogy szociológiailag is

a mintavétel meglegyen,

hogy az elit és az értelmiség

(mindkettő, mint  réteg)

ott fenn a hegyen legyen,

de, mert népfelség,

a szegény is néha nap egyen,

hát:

Legyen meg a Te akaratod,
Amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma,
És bocsásd meg vétkeinket,
Miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek,
És ne vígy minket kísértésbe,
De szabadíts meg a gonosztól.

Úgy legyen!

Hoppá

Zaj, szagok, színek

Bitek, bájtok, digitek

Fények, árnyak, lények

Kiemelés, háttér, karakter

Csók, érintés, fájdalom

Control.  Alt.  Del.

Helyzet nyugaton

Ha épp száz évvel ezelőtti,

katona nagyapám lennék,

egy hosszú árokban fáznék,

kriegerisch németül pofáznék,

tűzszünetekben tán, egy furcsa

bajszú káplárral dohányoznék.

Naphosszat zihálnék gázálarcban,

rég lehulltak már a falevelek,

de mi még mindig harcban.

Karácsony szent napján is

hóvihart és golyózáport várunk,

de túlról csak bőrgolyó pattan,

s mögüle fegyvertelen szakasz,

WM rendszerben támad.

Állásainkat elhagyva feláll védősorunk,

csapataink harcba állnak,

leszerelünk, támadunk és

gólt lövünk, a meccs végén,

közös spanglival ismerkedünk.

Másnap, hogy ki lőtt először

tegnapi sportbarátjára,

erre már nem emlékeznék,

parancsszóra gránátot vetnék.

Igy védeném káundká hazámat,

olasz vagy belga harctereken,

ha épp száz évvel ezelőtti,

katona nagyapám lennék.

Gyújtanék gyertyát

Van még néhány gyertyám,

van még tüzem is tán,

meggyújtom őket,

a félig égetteket,

félutamon.

Egyet fajtámért, az emlősért,

a ragadozóért és növényevőért,

hogy millió éve megmaradt,

hogy nem falta fel,

önmagát,

mindeddig.

Egyet fajtámért, a magyarért,

a kurucért és labancért,

hogy ezer éve megmaradt,

hogy nem írtotta ki,

önmagát,

mindeddig.

Egyet fajtámért, a látóért,

a bátorért, vagy gyáváért,

hogy idők óta megmaradt,

mindegy-nagyságuk,

kinek  a tett,

kinek a gondolat.

Egyet  csak azért,

irányfényként kitegyem,

világosítsa ablakom

a gyenge  láng szelíden,

mígnem  az érkező szélben,

gyújtó zsarátnokként

pusztító-tisztító,

nagy-nagy tűzcsiholó

legyen!

Végül még egy láng,

egy gyorsan hamvadó,

de azt már más teszi ki,

másként gyújtja

saját gyertyáit meg,

az emlék-fényeket.

Ha még lesz neki.

Fohász

Szeretni az embert?

Lehetetlen.

Mind gyarló, kegyetlen,

hazug és tehetetlen.

Kérdeném, ha figyelmezne

szavamra bárki:

mit prédikál a pásztor?

Türelmet, szeretetet,

életet örökre, s kegyelmet,

ha bűneid megbánod,

térdeplőn figyelmezve a

vérkeresztre.

Ujjászületés jutalmad,

ha tűröd a hús szenvedését,

ha alázatos maradsz,

ha vágyad nem több

és nem kevesebb,

az elérhetetlen.

Megkapod,

ahogy hó virágja a napsütést,

ahogy Oberon Titániát.

Kérdem én, mit is ér

a fohász, a költői remény?

Szavak, írásjelek, szerkesztett,

érthetetlen üzenet,

hatásvadász, bolond,

felesleges, másnapos,

betűmáglyák, kínpadok.

De csak egyet,

egyet szeretni

a milliárdból, azt lehet.

Megérinteni, megízlelni,

illatát belehelni,

mindenét elorozni és

mindent neki adni,

azt lehet, azt kell.

Azután a csatába menni

és visszajönni

vagy ottmaradni.

Gyáván, hősként,

már egyre megy.