Kiefer, az avatár
2018.10.14. 13:35 Ppetrus
Kiefer, az avatár
Napfelkelte előtt ébredt fel, ahogy minden nap. Sötét volt, amikor álomba merült és sötét, amikor felriadt álmából, azokból a tovább álmodott akciókból, amelyeket egész nap játszott a hálózathoz csatlakoztatott fejére illesztett inverterén. Automatikusan bekapcsolt a lakókapszulája északi falát beterítő audiovizuális hírcsatorna. Előző napi akcióit és eredményeit olvashatta rajta, s ellenőrizhette creditjeinek állását. Bőven elég pontja volt, hogy reggelit rendelhessen. A drón steril csomagolásban, ajtaja előtt landolva helyezte el a napi menüből kiválasztott, élettanilag kielégítő tápanyagot tartalmazó élelmet. Kis csomag volt, benne egy-két tabletta. Éppen megfelelően biztosítva mindennapi tevékenységéhez szükséges energiaszükségletét a következő rendelésig. Bekapta reggelijét és lezuhanyozott vízpárátlövelő fülkéjében. Kész volt belépni a játékba. Felvette a fejére méretezett négydimenziós képet biztosító konzolt és entert nyomott.
Kiefer, ez volt a neve a játékban. Valódi nevét igazából már soha nem használta. Volt persze egy azonosító csippje, amely tartalmazta minden születéskori adatát, így nevét, lakcímét, creditjeit, de ezekre semmilyen tranzakciójánál nem volt már szüksége, mert csak az évekkel korábban regisztrált niknevét kérte a rendszer, amikor kifizette a negyvenkettedik szinten bérelt lakókapszuláját, oda rendelt pizzáját (nagy néha más kajáját, pl. a szintetikus szusikat), vagy és leginkább, amikor belépett a programba, hogy virtuális életét élje. Ott, ő volt Kiefer, a bajnok, az ez idáig legtöbbször győző, s ilyen módon a vegetációs létét biztosító creditjeit megszerző avatár. A creditekkel finanszírozhatta életét, azt az életet, amit a program folyamatosan felajánlott neki egyre növekvő szintjéhez mérten. Régóta sok ilyet szerzett, amelyek segítségével virtuálisan bejárta a földet, ötcsillagos hotelekben lakott, s más avatárokkal ismerkedhetett. Többek között vágyait kielégítő, gyönyörű nőkkel. Persze tudta, hogy nem a való világban él, s a csodálatos nőideáljai csak virtuálisak. Vagyis mindez csak vetítés. Mégis szinte egész napját a hálózaton, a játékban élte. Hosszú ideje, hogy nem mozdult ki valóságos környezetéből. Nem volt rá szüksége, hiszen virtuális bankkontója fedezte a valóságos és létfenntartáshoz szükséges igényeit. Aludt, evett, lakott, de nem volt valójában más, csak egy felhasználó. Nem más, mint aki életét a virtualitásban éli. A programban pedig csak arra kellett ügyelnie, hogy ne semmisüljön meg, ne veszítse el felhalmozott kreditpontjait, mert akkor kizárták a játékból, s vissza kellett volna térnie a valóságba, abba a valóságba, ahol ő már nem volt más, mint a fogyasztó, olyan fogyasztó, akinek nincs semmilyen hitele, mindössze puszta létezése. Ez pedig már nem hajtott semmilyen hasznot a programnak, mert nem generált kapcsolati hálót, értékelhető szociális reakciót.
A program lényege pedig, nem volt más, mint a minél több inter- és reakció, amelyek virtuálisan generálják az igényt, azt a szükségletet, amely az internet nélkül nem is létezne. Hiszen a valóságos, fizikailag létező fogyasztó csak csökkenti az egyre szűkülő forrásokat. Ennek megfelelően a program elsődleges célja nem más, minthogy minél több résztvevőjét kizárja. A kizártak pedig magukra maradnak, örökre. Örökre egy olyan világban, ahol valójában nem volt rájuk semmi szükség, mert csak az erőforrásokat használják, létezésük sokkal több veszteséget, mint hasznot hajtanak.
Az alkotó olyan programot alkotott használóinak, amelynek megoldása lehetetlen volt. Előbb-utóbb mindenki egy olyan paradox helyzetbe került, ahonnan nem volt menekvés, ahol – bármilyen ügyes is volt a játékos – olyan mőbikus térbe került, hogy valamennyi virtuális életét fel kellett használnia, s a vége nem lehetett más, mint az előre tervezett, végső kizárás.
Kiefer volt az egyik legjobb játékos. Közel került a játék megoldásához, de nem tudhatta, hogy valójában nem is létezik ilyen, mert a rendszergazda folyamatosan módosította a feltételeket. Megmaradt utolsó életét használta, de megelőzte kizárását, s kilépett a játékból. Utolsó creditjeit arra használta, hogy megmentett vele néhány olyan felhasználót, akik vele harcoltak a játékban. Virtuális barátai szintén segítették egymást lehetőségeik átadásával, egyesítették erőiket. Közösen meglelték a forráskódot, ahol az egyesített erő megsemmisíthette az alkotó védelmi vonalát, s egy trójai faló vírussal a játékot megsemmisítették. Emberek milliói záródtak ki a programból.
A planéta számos pontján aznap sok felhasználó elhagyta lakókapszuláját, s elindultak az addig ismeretlen utakon, a gyülekezési helyre. Hosszú vándorlásuk során fel- és megismerték egymást, akiket azelőtt csak avatarjaik jelmezében láthatták. Új világ kezdődött. Még talán elegen voltak.
Szólj hozzá!
Válaszféle önmagamnak, vívódásaimra:
2018.10.01. 09:28 Ppetrus
Válaszféle önmagamnak, vívódásaimra:
Nem hinném, hogy neked keresni kell a méltóságot, vagy az önbecsülést. (Már majdnem azt írtam: az önbecsületet. Bár miért is ne?). Mivel mindez az írás maga (sok más mellett, de itt most nem erről folyik a disputa). S ezt tenmagad is nagyon jól tudod. Aki tollat ragad, teszi mert kérdései vannak (válaszai persze nem mindig, meglehet szinte soha). De élni kíván ezzel a jogával és ez alapvetően a méltóságból, az emberi méltóságból, sőt (civitas fortissima) nem kevéssé a bátorságból ered. Bátor pedig alázatból senki sem lesz. Csak hát érkezik mindjárt Karinthy kérdése: Ki kérdezett? De ez már egy másik lap.
Szólj hozzá!
Neoarcheológia
2018.10.01. 09:22 Ppetrus
Neoarcheológia
Leveti balzsambőrét a múmia
szarkofágja megértőn lebeg,
vitakészséget mímelve szóba áll.
Mindez csak elporladt testbeszéd,
szinguláris, ancien kommunikáció
mert, mit megért óegyiptomi.
Isteni léttel tölti ki a teret,
kérdezője csak rabszolga lehet.
Mit, miért, hogyan tovább?
Mindez csak nyelvi novitás,
felettünk ezer esztendeje levitál.
Hatalma-ereje transzcendes más,
párhuzamos dimenzióban
képzelt emberfeletti,
léte a kvantumtérben
illúzió, nem valós,
csak pillanatnyi,
kognitív disszonancia.
Szólj hozzá!
Menetrend
2018.10.01. 09:20 Ppetrus
Menetrend
Érkeznek, indulnak, késnek
vonatok.
Hoznak, visznek, gyorsak,
személyek.
Állomáson várok, érkezhetnek
küldemények.
Csomagok, személyek, lásd
menetrend.
Acélsínes rendszeren továbított
értékrend.
Mellé állok, valakire, valamire
várok.
Kötöttpályás sikolyok,
fékcsikorgás, váratlan esemény,
menetrend-tévesztés.
Rendszerhiba.
Pár perces késés.
Talán sietés.
Szólj hozzá!
Két mondat a klímaválságról
2018.10.01. 09:18 Ppetrus
Két mondat a klímaválságról
Nemrég nyáron nyaraltunk, télen teleltünk,
március idusán kabátot cseréltünk,
szeptember végén erdőjárásra vízhatlan
cipőnkbe léptünk, hogy áthatolhatatlan
surranókban keressük az indián napot.
Ma nyáron elviselhetetlen az állapot,
télen telelve várjuk a néhány napot,
midőn a sípályákat hólepel fedi,
jótékonyan és kártevőpusztítón
a termőföldeket ellepi,
hogy teremjen rajta más évszakban
életadó gabona,
mert már sem tavaszon sem ősszel
nem segít ezen a földeket mérgező,
évszakokat felcserélő, megtévesztő,
biokémikus baboba.
Szólj hozzá!
Vég nélküli időszámok
2018.10.01. 09:14 Ppetrus
Vég nélküli időszámok
Valamiért felkeltem három órakor. Valamiért az is eszembe jutott, most kell visszaállítanom az órát. Visszafelé egy egész órával, vagyis most én nem azt teszem, amit most teszek, hanem azt, amit egy órával ezelőtt. De mit is csináltam akkor, ami éppen most van? Se nyoma, se semmilyen emléke nincs ennek a hatvan percnek. Nyertem ennyit, avagy vesztettem pont ennyit? Nem tudom, de tekerem az órám. Visszafelé. Álmos-kialvatlan állapotomban akaratlanul, pontatlanul. Talán ezúttal megvalósíthatnám a tökéletes bűntényt, vagy csak visszafekhetnék ágyamba és megint megálmodhatnám azt, amit már egyszer, valamikor.
Tekerek vissza és ujjaim megszaladnak. Véletlenül nem egy órát, de sokat. Miért is ne, ha mehet egy, miért ne mehetne több? Személyes időszámítás. Mondjuk négy mínusz. Négyórányi plusz eszemmel, négyórányi plusz bölcsességgel talán javíthatok. Kikapcsolom a tévét. Nem nézem tovább a meccs ismétlését, helyette veszem párom félénk, szelíd jelzéseit, megyek vele. Hozzá. Lenni együtt, elszalasztott, megismételhetetlen ideig, a hálószobában. Jól teszem. Jól tenném, de az idő visszafelé tovaszalad.
Napokkal. Még megvan a fizetésem nagy része, hiszen a sárga csekkek nem érkeztek meg. Gazdag vagyok. De, az óra nem áll meg, kontroll nélkül visszapörög, s hagyom.
Hetekkel ezelőtt nyáridő volt sütkéreztem a parton. Minden határidőm későbbi. Ráértem. Szabad voltam.
Hónapokat pörgettem vissza, majd éveket. Láttam miket teszek, figyelmeztem volna magam, ne úgy, inkább így, de időgépem megállás nélkül tovább-tovább, vissza-vissza, sietett.
Láttam apám intését, anyám féltését, hallottam tanáraim szavait: ne rohanj, éld át, élvezd ifjúságod kegyelmi, boldog perceit. Megfogadni nem tudtam, szaladt velem a retrográd idő. A visszatekerő.
Mígnem megszülettem. Ismét. Felsírtam, hangosan ordítottam. Érkeztem, itt vagyok. Ott vagyok anyám karjában, mint újszülött, látom magam-magam, mint kapálódzó csecsevő. Akármi lehető csecsemő.
S maradtam álmodozó. Kettő és három között. Álmomban megint és megint és megint…..
Szólj hozzá!
Frusztrált bronzanyag
2018.10.01. 09:13 Ppetrus
Frusztrált bronzanyag
Állnak, mert odaszoborták őket,
mozdulattalanul, gondolattalanul.
Más korok névtelen hősei,
a jelennek lojális ősei.
Nem kérdeznek, inkább jelképeznek,
melyik méretével, melyik nézésével,
„vigyázz magyar, jön a kanyar”,
adj utat, mert ha szembe jössz,
méretes vascsizmánk köszönt,
rajtad bosszuljuk meg mindazt,
mit a csaló történelem annó,
realtime nem hagyott.
Szólj hozzá!
Finom eső
2018.10.01. 09:11 Ppetrus
Finom eső
Égi tenger cseppeket szitál fejemre,
halk zenéje surrogva üzen fülembe.
Meztelen állok alatta, nincs már fordulat,
kiveszett belőlem a mozdulat.
Lágyan, szelíden nedvesíti bőröm,
pőre testemen, mint mészkövön,
keresi útját az örök körforgó víz.
Szólj hozzá!
Alzheimer
2018.10.01. 09:10 Ppetrus
Alzheimer
Sokasodik képzetem, agyam jár,
lassulnak a vegetatív parancsok.
Idegrendszerem fáradni kezd már,
DNS-láncom programja möbiusként
önmagába tér, s végtelen pályára áll.
Napra-nap újrakezdi létemet,
a pillanatnyit törli nyomtalan,
régmúlt emlékeim, mint jelenem,
vetíti elmém szélessávú,
interaktív mozivásznára,
beégetett digitjelek ívén,
fáradt mozigépészként,
on-off gombokat nyomogatva.
Életem immár manuális,
vegetatív és posztgraduális,
memóriám csecsemő zárvány,
tömörített bioprocesszor,
elővehető, lehívható, másolható,
csak soha nem hagyható,
árván.
Szólj hozzá!
