- Öt percünk van önökre – intett a cég egyik vezetője a négy fiatalember felé.
- Igyekszem, készítettünk egy rövid prezentációt, ezt szeretném bemutatni az uraknak – így a fejlesztő csapat szószólója.
- Nem érdekel, ha öt mondatban el tudja mondani, akkor kezdjen bele – szólt a tolókocsiban ülő és láthatólag nagyon beteg nagyfőnök – nekem ennyi elég, hogy lássam érdekel-e a projektjük.
- Két éve dolgozunk rajta sajnos öt mondatban lehetetlen minden fontos részletet elmondani.
- Részletek nem érdekelnek, mindössze elvek, célok, eredmények. Nincs másra időm, viszontlátásra uraim – s azzal megfordítja elektromos székét a láthatólag szinte haldokló öreg nagyfőnök.
- Kérem, várjon, várjon egy pillanatig – áll föl székéből a csapat kreatív mérnöke – van ön számára öt mondatom!
- Most már csak öt tőmondat – fordítja vissza székét a boss – kezdje!
- Tervezetünk egy virtuális időgép!
- Egy – számol vissza főnök.
- Üzenet a jövőbe. Egyedi feltörhetetlen kóddal. Jövőbeli saját magának, vagy célzottan bárkinek, vagy mindenkinek.
- Ez eddig kevés, de van még egy mondata.
- Bárkit beültetünk az időgépbe, persze csak virtuálisan – préseli ki kétségbeesett utolsó gondolatát az ifjú mérnök.
- Ez már bővített mondat volt. Nem érdekel – és most már ellentmondást nem tűrően fordítja meg elektromos székét a joystick-kal az öreg.
- Viszontlátásra uraim, ennyi – tereli ki a fejlesztő négy csalódott fiatalt a menedzser.
- Uram, itt van az orvosa – lép be az asszisztens a kiürülő irodába.
- Pár percet várjon – kormányozza székét a főnök íróasztalához és bekapcsolja gépét. Előkeres egy titkos aktát és átmásolja egy külső adathordozóra. A drive-ot kabátja zsebébe csúsztatja, majd kiszól az asszisztens hölgynek – Hívja fel az iménti fiatalembereket és hívja be őket holnap tizennégy órára hozzám. Addig senkit nem akarok látni! Az orvost pedig elküldheti. Már nincs rá szükségem –hangja állapota ellenére igen határozott.
Másnap a négy fejlesztő rendkívül izgatottan érkezik meg az előszobába, fél órával előbb a megadott időpontnál. Az asszisztens invitálására helyet foglalnak, de szólni sem mernek, csak várakozón kíváncsi tekinteteik keresik néha egymást. Amikor a fali óra éppen délután két órát mutat, sztentori hang szólal meg az asszisztens intercomján:
A már ismerős nagyfőnöki szobába lépnek egyesével, ahol az íróasztalra támaszkodó háttal álló és hátával is erélyt sugárzó alak fogadja őket. Határozott karmozdulattal kínál helyet. Hangtalanul helyezkednek el, perceknek érzik a feszült várakozást. A férfi, még mindig háttal, szólal meg:
- Tegnap én is csak tőmondatban válaszoltam önöknek, amikor projektjüket elutasítottam. Azt mondtam, nem érdekel. Most módosítanám magam, amit igen ritkán teszek. Tegnap nem érdekelt, de ma már igen. Finanszírozom a munkájukat és én vagyok az első megrendelőjük. Az asztalon van a drive, az üzenetem, amit a rajta lévő információval, a pontosan megadott időpontban és helyre kérek továbbítani – mondta a még mindig háttal álló fiatalos és elegáns férfi – a megbízásomért annyit kérnek, amennyi szükséges. Még ma átutalom az összeget.
- Uram - áll fel bizonytalanul a csapat pénzügyekért felelős tagja – nagyon hálásak vagyunk nagylelkű megbízásáért, de nem tudjuk teljesíteni. Elgondolásunk csak fejlesztési tervezet és még idő kell ahhoz, hogy elfogadjunk egy ilyen megbízást. Az igazság az, hogy nem is tudjuk pontosan mennyi idő. Most azt gondoljuk hónapok, talán egy év, s nem is garantálhatjuk a sikert.
- Garantálniuk kell, s szerintem önök képesek rá – még mindig háttal a férfi.
- Mi csak egy fejlesztéshez kértünk anyagi támogatást egy olyan fejlesztéshez, amelyben egyelőre semmilyen eredmény nem biztos – így a bizonytalanul szóló ifjú mérnök, láthatólag idegesen.
- Szavaik alapján azt kell gondolnom, nem tudják, mire vállalkoznak.
- De, de, dehogyisnem tudjuk, csak még a munka elején vagyunk és sok nyitott argumentum van a fejlesztésben – már bizakodóbban a marketing és értékesítési ügyekért felelős társ – ezért jöttünk önhöz, aki már nagyon sok lehetetlennek tűnő projektet megsegített és sokat sikerre vezetett.
- Bízom magukban. Hatvan napot kapnak a rendszer kifejlesztésére és üzenetem elküldésére. Vállalják? Még egyszer mondom, anyagi probléma nem lehet.
- Nagylelkű ajánlata megtisztel, de a hatvan nap biztosan nem elegendő. Ennyi idő alatt biztosan nem tudjuk megcsinálni, bárhogy is bízik bennünk, ilyen feltételekkel nem vállalhatjuk, bármilyen fontos is számunkra az ön támogatása. Őszintén ezt kell mondanunk!
- Azt mondtam, hogy bízom magukban? Tévedtem. Nem bízom magukban – mondja a nagyfőnök és egy kecses lendülettel szembe fordul velük – tudom, hogy megcsinálják és bizonyítani is tudom. Működni fog a rendszerük két hónapon belül.
Az elképedő négy fejlesztő barát látszólag ugyanazzal a nagyhatalmú férfival áll szemben, aki tegnap még haldoklott és elutasító volt, csak most legalább harminc évvel fiatalabban, egészségesen, fitten.
A történet ekkor kezdődik.
Möbius a
- Jó nap ez a halálra – gondolta magában a vesztes – mint ahogy jó lenne a holnap is és jó lett volna a tegnap is, s kinyitotta a zuglói tízemeletes bérház főkapuját.
Gyalog indult el a tetőre. Cammogva, támaszkodva lépegetett a lépcsőkön. Lábai csak nehezen hajlottak. Szükség volt kezei segítségére, hogy haladjon feljebb, egyre feljebb. Szintenként meg kellett állnia, hogy kifújja magát, összeszedje maradék erejét és felérjen a tetőre. Céljához. Mindent átgondolt százszor is és most már nem akarta, hogy gondolatai legyenek. Csak az az egyetlen, hogy meg tudja tenni. Mégis az ötödik emelet után elindult a film képzeletében. A saját életének filmje. Ez a film éppen fordítva pergett. Fentről lefelé, mint ahogy haladt lentről felfelé. Pontosan emlékezett a napra, amikor rossz döntést hozott. Amikor nem azt választotta, amire képessége volt. Mást, más utat választott. A könnyebbet a fényesebbnek látszót. Akkor indult el a lejtőn, ami persze kezdetben nem látszott kudarcnak, s ami rövid idő alatt oda vezetett, ahol most van. Hajléktalan, beteg és magányos. Egyetlen társa az az üveg szinte ihatatlan pia, amely most is koszlott-foszlott kabátja zsebében várta. A tetőre érve kézbe vette utolsó barátját, a műanyag flaskát. Maradék tartalmát egy húzásra kiitta, majd a tízedik emelet lapos tetejének szélére botorkált. Az erős szembeszélben még egyszer megpróbált elnézni a messzeségbe, de egyik lába megcsúszott a párkányon. Három másodperc után csapódott a betonba. A másodiknál már halott volt.
Aznap száznegyven-millió ember született a földön. Abban a percben nyolcvanezer.
A kirendelt népszerű színész befejezte a felolvasást a világhírű író legújabb kötetéből. Lelkes taps mellett lépett a pódiumra a világhíres író, kíséretében az ismert riporterrel. Még akkor sem halkult el a taps midőn helyet foglaltak és a házigazda újságíró teával kínálta a külföldi írót. Ismételten fel kellett állnia, hogy a szűnni nem akaró elismerést illőn, meghajlással fogadja a világsztár. Csak akkor halkult el a közönség, amikor a riporter kézbe vette a mikrofont és feltette első kérdést, amely persze nem is kérdés volt inkább egyfajta laudáció:
- Mester, ugye megengedi, hogy ilyen módon szólítsam, hiszen néhány évvel ezelőtti Nobel díját követően az egész világ ekként aposztrofálja - megjegyzem nem érdemtelenül – az ön legújabb műve meglepte a világ irodalmi közéletét. Meglepte a tartalma, amely ha jól gondolom, önéletrajzi ihletettségű. Különösen az a tény, hogy először kis hazánkban került kiadásra, s a mi nyelvünkön, amely hát nem éppen világnyelv. Mint már olvashattuk a hírekben, ön ehhez kivált ragaszkodott, annak ellenére, hogy ön nem is beszéli a nyelvünket. Megindokolná ezt nekünk rajongóinak?
- Vannak konkrét okai ennek, de ezt megtartanám magamnak.
Az újságíró hosszasan várt a válasz további tartalmára, de a világhíres író láthatólag nem kívánta részletesebben kifejteni válaszát, jelezve ezt azzal is, hogy komótosan kevergetni kezdte teáját. A közönség halk morajjal jelezte várakozását, így további kérdésre tért át a házigazda:
- Regénye felütése, amit találkozónk elején hallhattunk hazánkban játszódik, majd minden további része egészen máshol, kivált az ön hazájában, s azokon a helyszíneken, ahol kalandos élete során megfordult és megalkotta csodálatos regényeit. Indokolná ezt nekünk?
- Lehetnének indokaim, de ezt is magamban tartanám.
A riporter testbeszéde láthatóan egyre inkább feszengővé vált, mégis megpróbálta következő kérdését oly módon feltenni, hogy ez ne látszódjék, hiszen beszélgetőpartnere ünnepelt, mindenhol elismert író, akivel már a világ szinte minden pontján folytattak beszélgetéseket könyvbemutatóin és mindig megtalálták vele a megfelelő hangot. Miért ő legyen az első, aki nem tud megfelelő kontaktust teremteni vele?
- Mester, ön megkapta az irodalmi Nobel díjat, méltán több tucat remek könyvét követően. De utolsó műve több mint, négy éve jelent meg. Majd a mostani. Mi ennek az oka?
- Válaszom egyszerű. Ennyi időbe tellett. De hogy konkrétabb legyek elmondom, hogy mindig is erre a könyvre készültem, ez járt egész életem alatt a fejemben. Meg kellett találnom ezt a hangot. Vagy inkább úgy mondanám be kellett teljesítenem a magamnak tett valamikor volt ígéretem. Nem az én választásom sem a helyszín, sem a tartalom. Beváltottam. Utolsó regényem volt, kérem, higgyék el. Mást nem mondhatok. Örülök, hogy itt lehettem, örülök, hogy meghallgattak, örülök, hogy olvastak. Most mennem kell, kérem, hívjanak egy taxit.
A világhíres író bemondta a taxisnak a zuglói tízemeletes ház címét. Fizetett, majd friss léptekkel haladt fel a ház tetejére, ahol elégedetten lépett a párkányra. Repülés közben arra gondolt, kellenek az új kalandok.
Möbius bé
Lányka korától mindig olvasott. No meg korcsolyázott. Ha nem korcsolyázott, akkor olvasott, s ha nem olvasott, akkor meg…
Türelmetlenül várta, hogy befagyjon szülőfaluja mellett a kis tavacska. Házuk, ahol szüleivel és hét idősebb testvérével élt, egy kőhajításnyira volt a tavacskától. Hosszú volt a tél, csak három-négy hónap, amikor nem volt fagyott a tó. Meglehet előbb tanult meg korcsolyázni, mint járni, mert amikor korcsolyával lábacskáin siklott, megszűnt a gravitáció. Legjobban akkor szeretett a jégen siklani, amikor a lepkekönnyű hópelyhek sűrűn hullottak. Vágott formájú szemecskéit behunyva hol száguldott, hol csak pörgött-forgott életterén, a tükörsimára fagyott vízen. És a falu lakói egyre többen jöttek csodálni kecses jégtündérüket. Csak néhány tél telt el mikor a fővárosból éppen miatta érkező edző felfedezte és csábítással, hatalmi szavakkal magához vette.
Messze szüleitől, sok ezer versztára falujától idegen környezetben fejlődött gyereklányból gyönyörű ifjú jégkirálynővé. Hamar megtanulta az uralkodó nemzet nyelvét és természetesen az angol nyelvet is. Naponta néhány órát magántanár segítségével készült iskolai vizsgáira, fél napokat pedig a jégen töltött. Olyan fedett pályán, amelyet előtte még elképzelni sem tudott. Estére mindig nagyon fáradt volt bár ez nem zavarta, hiszen azt csinálhatta, amit legjobban szeretett. Különösen, miután megismerkedett a zenével, azzal a művészettel, ami a jégen az ő társává vált. Ettől kezdve úgy érezte a ritmus és a dallam határozzák meg létezését a műjégen. Mozdulatai a külső szemlélő számára csodálatos harmóniává váltak. Az a belső különös hang, ami már gyerekként a befagyott tavacskára kormányozta, már másként szólt benne. Néha csak lágyan egy ősi népdalt énekelt, máskor nagyzenekari fortissimót játszott. Három perces kűrje akrobatikusságában nehezebb volt, mint amire valaha is korcsolyázó vállalkozott. Csupa hold, toe-loop, axel elemekkel teli. Hosszú évek munkájának eredménye volt benne. Mégis az őt figyelők azt érezték, olyan valaki táncol a jégen, aki ezt nem tanulta, hanem aki erre született. Készen állt a versenyre.
Távoli országban volt a bajnokság, ahol számára minden idegen, szokatlan volt. A repülés, a szállodai nyüzsgés, a riporterek kérdései, a süppedős ágy szobájában, a nagyváros zajai. Csak a jég volt barátságos, ahol egy hatalmas sportcsarnokban gyakorolhatott a verseny előtti napokon. Mégsem volt nyugtalan, mert fejében folyamatosan énekelt az ismert bíztató hang, azt suttogva: megérkeztél, itthon vagy, csak azt kell megmutatnod, amire egész életedben készültél, amit legjobban tudsz. Félned nem kell!
Harmadnap délután kellett először jégre lépnie közönség előtt a kötelező formagyakorlattal. A harmadik ugrásnál összeakadtak korcsolyái és a leérkezésnél megbotlott. Minden erejére szüksége volt, hogy ne hasaljon el a jégen. Megmentette a mozdulatot, de a szigorú pontozók észlelték az apró hibát és csak a harmadik helyre rangsorolták. Sírva érkezett vissza szállásadó hoteljébe, minden elveszett, a sok munka nem hozta meg eredményét, alkalmatlan vagyok a győzelemre, tört fel belőle a csalódás és reménytelenség. Edzői jobbnak látták magára hagyni miután szállodai szobájában minden elemzést, minden vigasztalást hisztérikusan elutasított.
Este telefonon rendelt egy taxit és a nagyváros nemzeti panteonjának címét adta meg. Hamar megtalálta a híres Nobel-díjas író sírját, akinek minden regényét szinte kívülről ismert, hiszen mindig ezeket olvasta korábban, s aki közel húsz esztendeje vetett véget - mindenki más számára érthetetlenül - saját életének. Leült a szemközti kőpadra. Ekkor meghallotta saját zenéjét, azt, amelyikre verseny kűrjét kellett előadnia. Egymás után kétszer, vagy háromszor. Lábai mozdultak meg először, majd teste is a dallamra táncolni kezdett egy sajátos ülő helyzetben.....
Ő volt az utolsó előadó a döntőben. Szinte repült a jégen. Még soha nem érezte magát ilyen felszabadultnak kedves pályáján. Nem érzékelte a sok ezer nézőt, az érte szorító ideges csapatát. Semmit a körülményekből. Csak a zenét, a zene hullámait, amelyekre az első taktus után ráhajolt, amelyeken végig siklott a kűr három perce alatt. S persze a jeget, amelyen mindig is boldognak érezte magát. Gyönyörű vágott szemei sarkából egy kis könnycsepp is kicsordult a dobogó legfelső fokán állva. Gondolataiban még akkor is szólt a belső hang, a népdal. Szülőfalujának kedves dala, amelyet csak az ott élők énekeltek. Saját nyelvükön.
A versenyt követő hivatalos ünnepi bankettről hamar lelépett. Az elismerések fogadását ráhagyta csapatára. Fáradt volt, mint valamikor az otthoni tavacskán bemutatott táncai után. Egyedül szeretett volna maradni, hát felment szállodai szobájába. Már éppen lefekvéshez készült, mikor megszólalt az ágya melletti telefon. Egy szelíd, távolról jövőnek tűnő hang szólalt meg:
- Kérem, ne haragudjon kisasszony, de mindenképp beszélnem kell önnel. A szálloda előtt várja egy kocsi, ami elhozza hozzám.
- Uram én nem ismerem magát! Honnan gondolja, hogy egy ilyen furcsa meghívásnak eleget kellene tennem! Különben is…
- Én jól ismerem önt már születésétől – vágott szavába a hang – s láttam a temetőben tegnap. Sok megbeszélni valónk van. Kérem, ne utasítson vissza!
- Hogyan? Nem értem. Senki nem tudhatott a tegnapi látogatásomról – suttogta meglepetését a mikrofonba – egyébként egyáltalán nem tartozik senkire, hogy hol járok, vagy hol jártam – mondta már emelt és felháborodását egyáltalán nem leplező hangon.
De ekkor meghallotta a régi népdalt a kagylóban, valahol a különös telefonáló hátteréből saját, mások előtt szinte ismeretlen, anyanyelvén. Erre a hívóhangra nem mondhatott nemet.
A szótlan sofőr a város külső részébe fuvarozta és a késő éjszakai félhomályban egy alig kivehető magas bérház előtt parkolt le. Udvariasan kinyitotta a limuzin hátsó ajtaját. Intett, hogy kövesse. A lény kilépett és miután körülnézett, különös érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte ismeri ezt a környéket, kivált az épületet, annak ellenére, hogy biztos volt benne, soha nem járt itt. A sötétségben csak a sofőr tarkóját látta élesen. Megadón követte a házba, a liftbe, fel néhány emeletet, egészen a negyvenkettes számú ajtóig. Mintha álmából riasztotta volna fel kísérője hangja, miután kinyitotta a szemközti ajtót:
- Már várják, kedves kisasszony, megérkeztünk.
Belépett az előszobába. Óvatosan indult el a rövid folyosó végén világló fény felé, de nem tudta nem észrevenni, hogy rokonai arcképei és faluja tájképei díszítik a falat mindkét oldalon. Végül a világos szobába ért, amely körbe-körbe könyvekkel teli polcokkal volt határolva. Szemben különös fából készített íróasztal állt. Mögötte egy idősebb ember ült, aki közeledtére arcán jótékony mosollyal állt fel és udvariasan mutatott a vele szemben lévő kényelmes bőrfotelre:
- Foglaljon helyet kisasszony és mindenekelőtt, engedje meg megköszönnöm, hogy elfogadta sajátos meghívásomat. Egyben elnézést is kérek ezért a titokzatos eljárásért. Mentségemül csak annyit, másként esélyem sem lett volna a világhíres jégkirálynő közelébe kerülnöm. Bocsánat, még nem is gratuláltam fantasztikus győzelméhez. Nagyon büszkévé tett. Megkínálhatom egy teával?
- Nem kérek köszönöm, inkább csak azt árulja el, mit keresek én itt? És mi ez a hazámat idéző miliő?
- Sorjában kisasszony, sorjában. Remélem, közösen minden kérdésére megtalálhatjuk a választ, miközben az enyémekre is.
- Hallgatom, mert most már igazán kíváncsivá tett. Kezdjük azzal, miért követ magányos sétáimon?
- Bizonnyal a temetői találkozásunkra céloz. Erre egészen egyszerű a magyarázat. Nézzen könyvespolcomra. A világhíres író valamennyi könyvét megtalálhatja, rongyosra olvasva. Nekem ő az irodalom, s úgy látom önnek is, másként miért szakított volna drága idejéből sírjának meglátogatására? A magam részéről mondhatni minden nap ott vagyok, ott kell lennem kedves íróm emlékhelyénél. Azonban az nagyon meglepett, hogy azt a lányt kellett látnom ott, aki pontosan úgy néz ki, ahogy elképzeltem egy éve készülő - várhatóan - egyetlen regényemben. Pontosan azt, akiről írnom kell…. Írnom muszáj, több mint, húsz esztendeje.
- Várjon, itt valami félreértés lehet, hiszen én még csak tizennyolc vagyok. Összekeverhet valaki mással.
- Biztosíthatom, hogy nem, igaz erre én is csak akkor jöttem rá, amikor megláttam a temetői síremlék előtt. Különösen, miután láthattam elbűvölő táncát ma este a jégen. Pont ön az, akit láttam, midőn a szülőföldjén két évtizede jártam.
- Rosszul érzem magam, de megint emlékeztetnem kell koromra! Képtelenségről beszél.
- Várjon, várjon, ezt most még és sem értem pontosan – emeli fel ujját a férfi – halgasson meg kérem! Akkor, mint említettem húsz esztendeje, nyelvész kutatóként jártam a szülőföldjén, a falujában. Egyik kora hideg-havas reggelen véletlenül egy befagyott tavacskánál találtam magam. A sűrű hóesésben tévedhettem el. Tájékozódni próbáltam, de csak a tavat láttam. Ekkor egy gyönyörű dal szólalt meg fejemben, s megpillantottam egy jégtündért a fagyott vízen, aki a dallamra gyönyörű táncot lejtett. Szeme csukva volt és csak kacagott és csak táncolt, mint egy látomás. Tánca végén felém siklott, megállt előttem és a szemembe nézett. Felejthetetlen szemek. Ezek a szemek pedig most megint, éppen rám néznek. Az öné kisasszony!
- Álom, látomás. Olvastam már a deja vu érzésről. Bizonnyal erről van szó! Csakis erről lehet szó!
- Van még valami. Szeretném megmutatni!
Bekapcsolja a férfi komputerét és vendége felé fordítja a displayt. Először egy férfi arc jelenik meg. A mindkettejük által régről jól ismert arc. Híres kedvenc írójuké. Majd az osztott képernyőn a jégtáncos lány saját arca. A szempárokra zummol a nyelvész, majd egyiket a másikra húzza, hogy teljesen fedjék egymást. Mind a négy írisz egyezése tökéletes. A lány felocsúdva kábulatából a férfihoz fordul kérdésével:
- Mi következik ebből? Van erre magyarázata?
- Nem tudom. Nincs. Reméltem talán e találkozó valamit elárul.
A több mint, negyven esztendővel ezelőtti tragédiáról, amely a nyelvész háza tetején kezdődött és a földszinti flaszteron végződött, nem akart beszélni a lánnyal. Már csak azért sem, mert fogalma sem volt arról, mit mondhatna.
folyt.köv.
