auditur

Lányka korától mindig olvasott. No meg korcsolyázott. Ha nem korcsolyázott, akkor olvasott, s ha nem olvasott, akkor meg…

Türelmetlenül várta, hogy befagyjon szülőfaluja mellett a kis tavacska. Házuk, ahol szüleivel és hét idősebb testvérével élt, egy kőhajításnyira volt a tavacskától. Hosszú volt a tél, csak három-négy hónap, amikor nem volt fagyott a tó. Meglehet előbb tanult meg korcsolyázni, mint járni, mert amikor korcsolyával lábacskáin siklott, megszűnt a gravitáció. Legjobban akkor szeretett a jégen siklani, amikor a lepkekönnyű hópelyhek sűrűn hullottak. Vágott formájú szemecskéit behunyva hol száguldott, hol csak pörgött-forgott életterén, a tükörsimára fagyott vízen. És a falu lakói egyre többen jöttek csodálni kecses jégtündérüket. Csak néhány tél telt el mikor a fővárosból éppen miatta érkező edző felfedezte és csábítással, hatalmi szavakkal magához vette.

Messze szüleitől, sok ezer versztára falujától idegen környezetben fejlődött gyereklányból gyönyörű ifjú jégkirálynővé. Hamar megtanulta az uralkodó nemzet nyelvét és természetesen az angol nyelvet is. Naponta néhány órát magántanár segítségével készült iskolai vizsgáira, fél napokat pedig a jégen töltött. Olyan fedett pályán, amelyet előtte még elképzelni sem tudott. Estére mindig nagyon fáradt volt bár ez nem zavarta, hiszen azt csinálhatta, amit legjobban szeretett. Különösen, miután megismerkedett a zenével, azzal a művészettel, ami a jégen az ő társává vált. Ettől kezdve úgy érezte a ritmus és a dallam határozzák meg létezését a műjégen. Mozdulatai a külső szemlélő számára csodálatos harmóniává váltak. Az a belső különös hang, ami már gyerekként a befagyott tavacskára kormányozta, már másként szólt benne. Néha csak lágyan egy ősi népdalt énekelt, máskor nagyzenekari fortissimót játszott. Három perces kűrje akrobatikusságában nehezebb volt, mint amire valaha is korcsolyázó vállalkozott. Csupa hold, toe-loop, axel elemekkel teli. Hosszú évek munkájának eredménye  volt benne. Mégis az őt figyelők azt érezték, olyan valaki táncol a jégen, aki ezt nem tanulta, hanem aki erre született.  Készen állt a versenyre.

Távoli országban volt a bajnokság, ahol számára minden idegen, szokatlan volt. A repülés, a szállodai nyüzsgés, a riporterek kérdései, a süppedős ágy szobájában, a nagyváros zajai. Csak a jég volt barátságos, ahol egy hatalmas sportcsarnokban gyakorolhatott a verseny előtti napokon. Mégsem volt nyugtalan, mert fejében folyamatosan énekelt az ismert bíztató hang, azt is suttogtava: megérkeztél, itthon vagy, csak azt kell megmutatnod, amire egész életedben készültél, amit legjobban tudsz. Félned nem kell!

Harmadnap délután kellett először jégre lépnie közönség előtt a kötelező formagyakorlattal. A harmadik ugrásnál összeakadtak korcsolyái és a leérkezésnél megbotlott. Minden erejére szüksége volt, hogy ne hasaljon el a jégen. Megmentette a mozdulatot, de a szigorú pontozók észlelték az apró hibát és csak a harmadik helyre rangsorolták. Sírva érkezett vissza szállásadó hoteljébe, minden elveszett, a sok munka nem hozta meg eredményét, alkalmatlan vagyok a győzelemre, tört fel belőle a csalódás és reménytelenség. Edzői jobbnak látták magára hagyni miután szállodai szobájában minden elemzést, minden vigasztalást hisztérikusan elutasított.

Este telefonon rendelt egy taxit és a nagyváros nemzeti panteonjának címét adta meg. Hamar megtalálta a híres Nobel-díjas író sírját, akinek minden regényét szinte kívülről ismert, hiszen mindig ezeket olvasta korábban, s aki közel húsz esztendeje vetett véget -  érthetetlenül  - saját életének. Leült az előtte lévő kőpadra. Ekkor meghallotta saját zenéjét, azt, amelyikre verseny kűrjét kellett előadnia. Egymás után kétszer, vagy háromszor. Lábai mozdultak meg először, majd teste is a dallamra táncolni kezdett egy sajátos ülő helyzetben.....

Ő volt az utolsó előadó a döntőben. Szinte repült a jégen. Még soha nem érezte magát ilyen felszabadultan kedves pályáján. Nem érzékelte a sok ezer nézőt, az érte szorító ideges csapatát. Semmit a körülményekből. Csak a zenét, a zene hullámait, amelyekre az első taktus után ráhajolt, amelyeken végig siklott a kűr három perce alatt. S persze a jeget, amelyen mindig is boldognak érezte magát. Gyönyörű vágott szemei sarkából egy kis könnycsepp is kicsordult a dobogó legfelső fokán állva. Gondolataiban még akkor is szólt a belső hang, a népdal. Szülőfalujának kedves dala, amelyet csak az ott élők énekeltek. Saját nyelvükön.

A versenyt követő hivatalos ünnepi bankettről hamar lelépett. Az elismerések fogadását ráhagyta csapatára. Fáradt volt, mint valamikor az otthoni tavacskán bemutatott táncai után. Egyedül szeretett volna maradni, hát felment szállodai szobájába. Már éppen lefekvéshez készült, mikor megszólalt az ágya melletti telefon. Egy szelíd, távolról jövőnek tűnő hang szólalt meg:

• Kérem, ne haragudjon kisasszony, de mindenképp beszélnem kell önnel. A szálloda előtt várja egy kocsi, ami elhozza hozzám.
• Uram én nem ismerem magát! Honnan gondolja, hogy egy ilyen furcsa meghívásnak eleget kellene tennem! Különben is…
• Én jól ismerem önt már születésétől – vágott szavába a hang – s láttam a temetőben tegnap. Sok megbeszélni valónk van. Kérem, ne utasítson vissza!
• Hogyan? Nem értem. Senki nem tudhatott a tegnapi látogatásomról – suttogta meglepetését a mikrofonba – egyébként egyáltalán nem tartozik senkire, hogy hol járok, vagy hol jártam  – mondta már emelt és felháborodását egyáltalán nem leplező hangon.

De ekkor meghallotta a régi népdalt a kagylóban, valahol a különös telefonáló hátteréből saját, mások előtt szinte ismeretlen, anyanyelvén. Erre a hívóhangra nem mondhatott nemet.

A szótlan sofőr a város külső részébe fuvarozta és a késő éjszakai félhomályban egy alig kivehető magas bérház előtt parkolt le. Udvariasan kinyitotta az ajtót. Intett, hogy kövesse. Különös érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte ismeri ezt a környéket, kivált az épületet, annak ellenére, hogy soha nem járt itt. A sötétségben csak a sofőr tarkóját látta élesen. Megadón követte a házba, a liftbe, fel néhány emeletet, egészen a negyven kettes számú ajtóig. Mintha álmából riasztotta volna fel kísérője hangja, miután kinyitotta a szemközti ajtót: már várják, kedves kisasszony, megérkeztünk.

Belépett az előszobába. Óvatosan indult el a rövid folyosó végén világló fény felé, de nem tudta nem észrevenni, hogy rokonai arcképei és faluja tájképei díszítik a falat mindkét oldalon. Végül a világos szobába ért, amely körbe-körbe könyvekkel teli polcokkal volt határolt. Szemben különös fából készített íróasztal állt. Mögötte egy idősebb ember ült.

• Foglaljon helyet kisasszony és mindenek előtt, engedje meg megköszönnem, hogy elfogadta sajátos meghívásomat. Egyben elnézést is kérek ezért a titokzatos eljárásért. Mentségemül csak annyit, másként esélyem sem lett volna a világhíres jégkirálynő közelébe kerülnöm. Bocsánat, még nem is gratuláltam fantasztikus győzelméhez. Nagyon büszkévé tett. Megkínálhatom egy teával?
• Nem kérek köszönöm, inkább csak azt árulja el, mit keresek én itt? És mi ez a hazámat idéző miliő?
• Sorjában kisasszony, sorjában. Remélem, közösen minden kérdésére megtalálhatjuk a választ, miközben az enyémekre is.
• Hallgatom, mert most már igazán kíváncsivá tett. Kezdjük azzal, miért követ magányos sétáimon?
• Bizonnyal a temetői találkozásunkra céloz. Erre egészen egyszerű a magyarázat. Nézzen könyvespolcomra. A világhíres író valamennyi könyvét megtalálhatja, rongyosra olvasva. Nekem ő az irodalom, s úgy látom önnek is, másként miért szakított volna drága idejéből sírjának meglátogatására? A magam részéről mondhatni minden nap ott vagyok, ott kell lennem kedves íróm emlékhelyénél. Azonban az nagyon meglepett, hogy azt a lányt kellett látnom ott, aki pontosan úgy néz ki, ahogy elképzeltem egy éve készülő - várhatóan - egyetlen regényemben. Pontosan azt, akiről írnom kell…. Írnom muszáj, több mint, húsz esztendeje.
• Várjon, itt valami félreértés lehet, hiszen én még csak tizennyolc vagyok. Összekeverhet valaki mással.
• Biztosíthatom, hogy nem, igaz erre én is csak akkor jöttem rá, amikor megláttam a temetői síremlék előtt. Különösen, miután láthattam elbűvölő táncát ma este a jégen. Pont ön az, akit láttam, midőn a szülőföldjén két évtizede jártam.
• Rosszul érzem magam, de megint emlékeztetnem kell koromra! Képtelenségről beszél.
• Várjon, várjon én sem értem pontosan – emeli fel ujját a férfi – akkor, mint nyelvész-kutató jártam a földjén, falujában. Egyik kora fagyos-havas reggelen véletlenül egy befagyott tavacskánál találtam magam. A sűrű hóesésben tévedhettem el. Tájékozódni próbáltam, de csak a tavat láttam. Ekkor egy gyönyörű dal szólalt meg fejemben, s megpillantottam egy jégtündért a fagyott vízen, aki a dallamra gyönyörű táncot lejtett. Szeme csukva volt és csak kacagott és csak táncolt, mint egy látomás. Tánca végén felém siklott, megállt előttem és a szemembe nézett. Felejthetetlen szemek. Ezek a szemek pedig most éppen rám néznek.
• Álom, látomás. Olvastam már a deja vu érzésről. Bizonnyal erről van szó! Csakis erről lehet szó!
• Van még valami. Szeretném megmutatni!

Bekapcsolja a férfi komputerét és vendége felé fordítja a displayt. Először egy férfi arc jelenik meg. A mindkettejük által tökéletesen ismert arc. A híres kedvenc írójuké. Majd az osztott képernyőn a jégtáncos lány saját arca. A szempárokra zummol a nyelvész, majd egyiket a másikra húzza, hogy teljesen fedjék egymást. Valamennyi írisz egyezése tökéletes. A lány felocsúdva kábulatából a férfihoz fordul kérdésével:

• Mi következik ebből? Van erre magyarázata?
• Nem tudom. Nincs.

A több mint, negyven esztendővel ezelőtti tragédiáról, amely a háza tetején kezdődött és a földszinti flaszteron végződött, nem akart beszélni a lánnyal. Már csak azért sem, mert fogalma sem volt arról, mit mondhatna.

folyt.köv. (asszem)

Petros intelmei gyermekeinek így Esthernek és fogadott gyermekének Thomasnak midőn emezek megházasodának

Az, hogy jól lássátok szümtükkel szeretett testvérim, hitében renegat Esther és hitében oly kétkedőn állhatatos Thomas, és jól halljátok füllütükkel Urunk rendelésére, atjátok, Petrosz páter (sic) intésit:

- Fogadjátok Urunk kegyelmét szívtükben és elmétükben miszerint ezen frigy mindkettő nembeli alanyának őse neve Petros, minek jelentése atjáitok ősi nyelvén, ajakán elhíresülve, nem más lészen mint szikla, amelyet olybá is aposztrofálhatnónk: kőszikla.

- Lészen ezen neveknek hystorikus jelentéseik valának. Mondá egykor Urunk: Petros, neved szikla, mondhatnónk stonehange, amelyre emelém egy házam, hogy birodalmam fundamentuma sziklaszilárd alapokra álljék és álljék amíg az idők végezete. Vagy még azon is túl. Úgy is lészen és jó őseink ekként cselekeszvén, az egy házat e sziklára building vala. Az Úr pedig látá, hogy ez így jó és tovább gondolkozá.

- A szikla, szilárd, biztos latifundium eme világmegváltó gondolatnak, de hogyan tovább?

- És tevén tészen ahogy illik: emezen meg amazon Petros nevezetű fiait is megházasítá és utódok nemzésére sarkallá, mint egykoron időknek előtte őseiket. Tevén pedig ezt könnyűvé az ő Petros fiai részére, nékik adá mint termékenyülő Gaia-t (másként: földanyát) asszonyul Andreast és Katharinát. Nevezett sziklakeménységű Petrosok pediglen nemzék vala Esthert és Thomast, mint elsőszülöttjüket. Majdan, nemzének vala másodszülötteket, kiket nevezének Valentinusnak és Bláziusnak, de most nem róluk szólamlik a fáma – majd szól, de majdan egykor, máskor.

- Múlnak nagy nyugalmukban a pergamenlágyságú esztendők, vagy mondhatnónk peregnek a homokszemek, mint sivatagi rókáról az esőszemek, mígnem nevezett Petrosok fia és lánya találkozának az Universumban (vagy univerzitásban) és nagy buzgalmukban fellelének egymásban (fabulánk is bizonyítá: nem egy másban) intő jeleket, mely jeleket az Úr nagy bölcsességében az ő lelkükben és az ő alkímiájukban hagyományoztatott.

- És ekkor ismét kezdett telni-múlni az idő Kronosz istenség kegyelméből és akaratából, mígnem Thomas így toppaná Esther színe elé: minden vízek es folyók egy ponton az ő folyásukat egyesíték, ahogy nekünk is cselekednünk szükségeltetik, avagy nem. Esther tudván tudja, hogy a geográfia mi fán terem és hogyanképpen lesz az értől az óceánig és mert ő is óceán akara lenni, ezért hát válaszul a következőket rebegé az ő patakjának (jelesül Thomasnak): Atyáink sziklák, anyáink termő ékes ág, mi pedig folyók…… na jó persze, hogy igen.

- Mindezt miután egyezőn megbeszélének nagy sok népeket összehívának és az ők sokasága előtt és szemüknek és fülüknek tanúsága előtt kimondák a holtomiglant és holtodiglant és ásó és kapa és jóban és rosszban és egészségben és betegségben és…..na, a többi majd később, majd ha hazament a nagy, jó sokadalom.

- És eképpen és ekkor a kősziklákból víz fakadozott, Petrosék szemét könny lepé be (persze asszonyaikét nem kevésbé) és szívükbe melegség költözött és elméjükbe egy gondolat: e sziklák jó termőtalajokká váltak a természet erróziója következtében és rajtuk új élet sarjad, még ha ők picit már porladozók valának is. Ilyeténképpen megbékélvén a kegyelemben halljátok végezetül az intelmüket mindeneknek (ceterum cenzeo): E frigyet pedig meggátolni nem kell félnetek jó lesz! Avagy közönségesen és bizonyossággal: ámen!

Möbius

• Jó nap ez a halálra – gondolta magában a vesztes – mint ahogy jó lenne a holnap is és jó lett volna a tegnap is, s kinyitotta a zuglói tízemeletes bérház főkapuját.

 Gyalog indult el a tetőre. Cammogva, támaszkodva lépegetett a lépcsőkön. Lábai csak nehezen hajlottak. Szükség volt kezei segítségére, hogy haladjon feljebb, egyre feljebb. Szintenként meg kellett állnia, hogy kifújja magát és összeszedje maradék erejét, hogy felérjen a tetőre. Céljához. Mindent átgondolt százszor is és most már nem akarta, hogy gondolatai legyenek. Csak az az egyetlen, hogy meg tudja tenni. Mégis az ötödik emelet után elindult a film képzeletében. A saját életének filmje. Ez a film éppen fordítva pergett. Fentről lefelé, mint ahogy haladt lentről felfelé. Pontosan emlékezett a napra, amikor rossz döntést hozott. Amikor nem azt választotta, amire képessége volt. Mást, más utat választott. A könnyebbet a fényesebbnek látszót. Akkor indult el a lejtőn, ami persze kezdetben nem látszott kudarcnak, s ami rövid idő alatt oda vezetett, ahol most van. Hajléktalan, beteg és magányos. Egyetlen társa az az üveg szinte ihatatlan pia, amely most is koszlott-foszlott kabátja zsebében várta. A tetőre érve kézbe vette utolsó barátját, a műanyag flaskát. Maradék tartalmát egyhúzásra kiitta, majd a tízedik emelet lapos tetejének szélére botorkált. Az erős szembeszélben még egyszer megpróbált elnézni a messzeségbe, de egyik lába megcsúszott a párkányon. Hat másodperc után csapódott a betonba. A harmadiknál már halott volt.

Aznap száznegyven-millió ember született a földön, s abban a percben nyolcvanezer.

A kirendelt népszerű színész befejezte a felolvasást a világhírű író legújabb kötetéből. Lelkes taps mellett lépett a pódiumra a világhíres író, kíséretében az ismert riporterrel. Még akkor sem halkult el a taps midőn helyet foglaltak és a házigazda újságíró teával kínálta a külföldi írót. Ismételten fel kellett állnia, hogy a szűnni nem akaró elismerést illőn, meghajlással fogadja a világsztár. Csak akkor halkult el a közönség, amikor a riporter kézbe vette a mikrofont és feltette első kérdést, amely persze nem is kérdés volt inkább egyfajta laudáció:

• Mester, ugye megengedi, hogy ilyen módon szólítsam, hiszen néhány évvel ezelőtti Nobel díját követően az egész világ ekként aposztrofálja - megjegyzem nem érdemtelenül – az ön legújabb műve meglepte az egész világ irodalmi közéletét. Meglepte a tartalma, amely ha jól gondolom, önéletrajzi ihletettségű. Különösen az a tény, hogy először kis hazánkban került kiadásra, s a mi nyelvünkön, amely hát nem éppen világnyelv. Mint már olvashattuk a hírekben, ön ehhez kivált ragaszkodott, annak ellenére, hogy ön nem is beszéli a nyelvünket. Megindokolná ezt nekünk rajongóinak?
• Vannak konkrét okai ennek, de ezt megtartanám magamnak.

Az újságíró hosszasan várt a válasz további tartalmára, de a világhíres író láthatólag nem kívánta részletesebben kifejteni válaszát, jelezve ezt azzal is, hogy komótosan kevergetni kezdte teáját. A közönség halk morajjal jelezte várakozását, így további kérdésre tért át a házigazda:

• Regénye felütése, amit találkozónk elején hallhattunk hazánkban játszódik, majd minden további része egészen máshol, kivált az ön hazájában, s azokon a helyszíneken, ahol kalandos élete során megfordult és megalkotta csodálatos regényeit. Indokolná ezt nekünk?
• Lehetnének indokaim, de ezt is magamban tartanám.

A riporter testbeszéde láthatóan egyre inkább feszengővé vált, mégis megpróbálta következő kérdését oly módon feltenni, hogy ez ne látszódjék, hiszen beszélgetőpartnere világszerte ünnepelt, mindenhol elismert író, akivel már a világ szinte minden pontján folytattak beszélgetéseket könyvbemutatóin és mindig megtalálták vele a megfelelő hangot. Miért ő legyen az első, aki nem tud megfelelő kontaktust teremteni vele?

• Mester, ön megkapta az irodalmi Nobel díjat, méltán több tucat remek könyvét követően. De utolsó műve több mint, négy éve jelent meg. Majd a mostani. Mi ennek az oka?
• Válaszom egyszerű. Ennyi időbe tellett. De hogy konkrétabb legyek elmondom, hogy mindig is erre a könyvre készültem, ez járt egész életem alatt a fejemben. Meg kellett találnom ezt a hangot. Vagy inkább úgy mondanám be kellett teljesítenem a magamnak tett valamikor volt ígéretem. Nem az én választásom sem a helyszín, sem a tartalom. Beváltottam. Utolsó regényem volt, kérem, higgyék el. Mást nem mondhatok. Örülök, hogy itt lehettem, örülök, hogy meghallgattak, örülök, hogy olvastak. Most mennem kell, kérem, hívjanak egy taxit.

A világhíres író bemondta a taxisnak a zuglói tízemeletes ház címét. Fizetett, majd friss léptekkel haladt fel a ház tetejére, ahol elégedetten lépett a párkányra. Repülés közben arra gondolt, kellenek az új kalandok.

Idén sem lesz fehér karácsony, gondolta, miközben a zuhogó esőben a temető bejárata közelében leparkolt felnőtt fiával egyidős kispolszkijával. A hátsó ülésről elővette katonai zöld gumicsizmáit és nehézkes mozdulatokkal lecserélte cipőit. Kilépve méretes pocsolyába toccsant. Előhalászta fekete esernyőjét. Miután kipattintotta, a jobb első ülésről a gondosan műanyag zacskóba burkolt kis csomagját szintén magához vette. Éva sírjához több száz métert kellett caplatnia a vizes-földes úton. Elsőre hat éve eltávozott felesége sírjához vitt útja, mint minden évben december huszonnegyedikén. Számára ez maradt az év egyetlen ünnepnapja, Éva névének napja. A naptárban piros betűs karácsony második életében már nem jelentett ünnepet. Akkor volt az, amikor fia és lánya gyerekek voltak, s izgalommal telten várták az esti csengettyűszót jelezve, megérkezett a Jézuska. A hatalmas karácsonyfán meggyújtotta a fényeket, a csillagszórót hogy végre a rengeteg ajándékból kiválaszthassák a nevükre címkézetteket. Ez volt első élete.

Második, amikor ketten maradtak Évával, mert a gyerekek felnőve elhagyták a takaros-kertes szülői házat. Feleségével feldíszítették – mindig csak fehér díszekkel – a már napokkal azelőtt beszerzett kicsi fát. Délben mellé ültek, felbontottak egy üveg finom vörös bort és várták gyerekeiket, akik beugrottak egy-egy virágcsokorral. Mindig hamar távoztak valami fontos dolog miatt. Éva kedvenc Eszterházy-tortáját már ketten vágták fel.

Harmadik élete akkor kezdődött, amikor tizenkét éve egyszerre hagyták el az országot. Lánya Ausztráliába ment férjhez, fia Amerikába költözött egyedül, hogy szoftvereket fejlesszen egy multi cég számára. Időről-időre akadt valami fontos ügyük, ami miatt nem tudtak hazajönni. Meglehet nem is nagyon akartak, vagy új családjuk nem akarta. Így hát ketten ünnepelték a névnapot és a Karácsonyt. Már nem volt szükség se nagy, se kicsi karácsonyfára. Vágtak valami gallyat a kertben növő öreg fenyőről. Csak az Eszterházy-torta és a kedvenc boruk maradt. Feleségével álmatlanul töltötték az elkövetkező években a szent estét. Laptopot vásárolt és megtanulta a kezelését. Várták a hívást a szociális világháló meszendzserén, hogy beszélhessenek gyermekeikkel. Ausztráliával mindig éjfél után, Amerikával meg leginkább csak hajnalban tudtak beszélni. A két kontakt között már nemigen volt érdemes elaludni, nehogy lekéssék a következő hívást. Évával ezt az időt az évek során az angol nyelv elsajátítására használták, hogy beszélhessenek időközben megszületett unokáikkal is. Nem volt könnyű, mert távoli leszármazottaik nem tanulták a magyar nyelvet, helyette az angolnak egészen más-más akcentusát sajátíthatták el felnövőben.

Öt évvel ezelőtt kezdődött negyedik élete. Felesége akkor távozott el örökre. Ezután nem díszített fát, se gallyat. Vett egy Eszterházy-tortát, egy üveg bort. A sír mellet elhelyezett tortán meggyújtotta a  gyertyát, kinyitotta az üveget és töltött két pohárba. Rendszerint egy pohárkával ivott felesége egészségére. Maradékát hazavitte a vacsorájához.  A tortát persze otthagyta Évának. Majd hazament a kispolszkival és várta egész éjjel a hívásokat laptopja mellett. Minden évben.

Ezúttal nem sietett még haza. Széles ernyőjén nagy koppanással landoltak az esőcseppek, míg ő a sír melletti padon szép lassan eliszogatta a teljes üveggel kedvenc merlot-ját. Volt még egy szokásain túli látogatása a temető távolabbi sarkában megnyitott, új parcellákhoz.

Hetekkel előtte hallotta hírét, hogy elvitte egy szívroham azt az embert, akit egykor cégében az utódjának tekintett, akit megtanított mind arra, ami szükséges volt ahhoz, hogy átadhassa neki a vállalat vezetését, ha eljön az ideje. Annak a cégnek, ami az ő harmadik édes gyermeke volt, amelyet napra-nap téglánként épített fel húsz esztendő alatt napi húsz óra munkával. De az nem várta ki sorát. Helyette több mint egy évtizede mindent ellopott tőle, titkokat, kapcsolatokat, tudást, fontos munkatársakat. Időnek előtte fondorlattal, áskálódással orozta el, amit amúgy is megkapott volna. Megfosztva mentorát a kényelmes öregkortól és annak a lehetőségétől, hogy fiát és lányát anyagilag is segíthesse pályájuk elindulásában. Igaz gyerekei ezt soha nem hányták a szemére, de amikor esténkét együtt várták a távoli internetes hívásokat, élete párja legalább egy apró megjegyzéssel mindig jelezte, hogy őt, erélytelenségét, naivitását okolja a gyerekek kényszerű messzi boldogulás kereséséért. Valószínűleg igaza volt, mert kissemmizése után, nyugdíjazásáig már csak olyan kisebb-nagyobb vállalkozásokba tudott kezdeni, amelyek szerény életvitelüket biztosíthatták. Éva nem volt beteg csak hónapok alatt elfogyott. Elfogyott lelke gyerekei hiánya miatt, majd hónapok alatt teste is. 

Álmatlan éjszakáin sokszor azt kívánta, hogy táncoljon a hálátlan, áruló sírján, de nem hitte, hogy ez bekövetkezhet, hiszen az sokkal fiatalabb volt nála. Most mégis elégtételt érzett. Talán a gondviselés rendelte így.

Az új temetői parcellában sárosan-vizesen megtalálta a sírt, amelyen már elhervadtak az emlékezés virágai és elfonnyadtak a koszorúk. Megállt terpeszben a hant fölött és az elfogyasztott bor gerjesztette, bőségesen előtörő vizeletével meglocsolta azt. Hosszasan rajzolt a rögökre koncentrikus köröket. Táncolni nem maradt kedve - ezt amúgy is csak csillapíthatatlan mérgében, közhelyszerűen ígérte magának - de akciója végeztével elégedetten lépett hátra, felhúzta sliccét. Haza indult.

Évek óta először levágott egy hatalmas ágat a kerti fenyőről. A zongorára helyezte, feldíszítette és gyertyákat gyújtott rajta. Felvette régen használt szmokingját, kibontott még egy üveg száraz vörös bort és leült íróasztalához. Bekapcsolta számítógépét. Várta a hívásokat. A harmadik pohár száraz merlot után fejjel bukott a billentyűzetre miközben orrából lassú vércsermely szivárgott. A meszendzser hívóhangja aznap éjjel kétszer is kitartóan szólt, majd mindkétszer elhalkult, mert nem fogadták a hívást. Ötödik élete már máshol kezdődött.

Richard a harmadik, aki Yorknak született,

kezdetben magában, magának vallotta meg,

a hatalomért, magáért, gazember leszek,

egymagamban.

Hízelgett, ígért, alázkodott, vesztegetett,

sokasodtak hívei, mind  hittek neki,

mert nem látták – még akkor – miként,

s mi célból orozza el a felkent trónt,

törvénytelen törvényekkel, erőszakkal,

népbutító hazug szavakkal.

Mivel kevesedtek ellenségei,

hogy táborát egyben tartsa, újak kellettek neki,

gyengék, képtelenek, kik valójában nem is léteztek,

bátran kinevezte, láthatóvá tette őket.

Rosszkedvünk tele évekig tartott,

fagyott volt a föld, fagyott a nemes lélek,

igaz néhol trubadúrok halk dala szólt:

az eljövendő tavasz  napsütése e fagyot

tündöklő napsütéssé változtatja át.

S jő a tavasz, s fogytán a konc mit,

éhes talpnyalóinak vethetett Richard,

félelmében vacogni méltóztatott

az utolsó York, a szörnyszülött király.

Palotája tornyából kétségbeesetten kiált:

Lovat, lovat, országomat egy lóért!

De mindhiába, az utolsót is felfalta már,

az éhező nép.

Mint említettem volt Vácott, mint híradós rigók védtük a hazát ’83-’84 között. Századunkba csupa egyetemet, főiskolát végzett, sorkatonának öreget soroztak be, azzal a céllal, hogy később, de lehetőleg  mindigre kéznél legyünk tartalékos tisztként, ha majd egyszer kérnek tőlünk valamit (értsd mozgósítanak a háborúba). Mint nagy titkosan megtudtuk a főcsapás irányába voltunk (az egyikben) a Hannover-München-Bécs-Budapest koordinátában. Most is viccesen hangzik ez az egész, hát még huszonévesen. Már csak azért is, mert ez már a slendrihány szocializmus idején volt. Mi ezt leginkább kiképzésünk anakronizmusa, amatőrsége okán tapasztalhattuk, ott és akkor. Alapvető érzésünk az volt, hogy az úgymond profik (értsd a hivatásos katonák) és mi műkedvelők (értsd sorozottak) is csak a megúszásra játszottunk. Látszattevékenységet végeztünk. Nem mondom volt pici szivatás, éjszakai riadó, futkosás a gyakorló téren, láttunk gázkamrát is belülről fejünkön gázálarccal, hegymászást menetfelszerelésben, s  volt talán éles fegyver is a kezünkben, de inkább csak szét-össze szerelgettük, mintsem lőttünk vele. Na meg volt elméleti oktatás. Leginkább. Órákat morzéztunk, teherautónyi rádiókkal próbáltunk összeköttetést teremteni a száz méterre parkoló másikkal, de sok-sok un. politikai óránk volt. Ezekkel ment el a délelőtt. Délután gyakoroltuk önállóan a tanultakat a rádiós teremben, ahol a böhöm adó-vevőn végülis, többnyire sikerült befognunk a Luxemburg rádiót, s nyugton hallgathattuk a legfrissebb slágereket. De hagyjuk is ezt, mert jött a hétvége, a hosszú eltáv (értsd maiaknak: az eltávozás).

Ennek tartama péntek délután kb. 18.00 órától, hétfő hajnali 5.50 óráig terjedhetett. Persze, ha valamiért nem volt bünti. Akkor maradt a két és fél napos permanens ulti, néha egy kis focival megszakítva. Ja, igaz is, havonta egyszer ránk esett az őrszolgálat hétvégén, akkor gubbaszthattunk az őrbódékban és az ügyeletesi irodában. De ez majd egy másik történet lesz. (Most itt, jegyzem meg, bizonnyal mindenki ismeri azt a bulis közhelyet, hogy bizonyos alkoholszint után érkeznek a katonatörténetek, amelyet mindenki utál. Legalábbis a társasági összejöveteleken. Remélem ti ezen a tematikus oldalon, nem.) Bár mindegy, akkor is befejezem történetemet, legfeljebb töröltök.

Szóval hosszú eltáv. Már egész héten terveztük a kiruccanást mi négyen, a legjobb bajtársak: Gyuri, Gábor, Kroki és jómagam, Szolnokra. Miért is oda? Mert Gyuri – mondjuk így finomítva – oda udvarolt egy kezdő színésznőnek, akkor lánynak, akinek persze voltak barátnői a „tánckarban”. Tudták, hogy valamikor mi négyen érkezünk, s vártak.

Persze Vác-Szolnok vonaton akkoriban akár két napba is tellett volna. Viszont az én kis bogaram, egy tinédzser korát már túllépett VW Bogár autóm, amely ott parkolt a váci laktanya közelében, rendelkezésünkre állt. Volt benne néhány pulóver is, hogy ne keltsünk feltűnést lelépéseinkkor, mert volt egy szabály. Nem lehetett saját autója a sorkatonának abban a helyőrségben, ahol szolgált. Hát álcáztuk magunkat minden hétvégén, amikor falcoltunk onnan, többnyire haza Pestre. De most nem Pestre, hanem Szolnokra húztunk.

Mivel akkor még nem volt M3-as autópálya, de M2-es sem, hát az út még saját autóval is igen hosszú volt. Már bőven elmúlt éjfél mire a szolnoki színész házhoz érkeztünk. Tekintve, hogy elbeszélésemnek nem elengedhetetlen része minden momentum pontos bemutatása, itt most csak annyit említenék meg, hogy nagyon szívélyes fogadtatásban volt részünk.

A hosszú utazás és a még hosszabb éjszaka után csak délután ébredtünk fel, ki-ki a saját befogadó, és már jól megismert partnernőjének szobájában. Az is igaz persze, hogy ez az ismeretség nem feltétlen név szerinti volt. Egyedül maradtunk. Mit tehettünk volna? Elindultunk reggelizni a városban. Több kocsmát is bejárva megérkeztünk a színházi társalgóba, hogy illően megköszönjük az éjszakai „vendéglátást”. Már vártak minket. A gyönyörű kórista lányok és az aznapi előadás rendezője. Nagyon.

Mint hamar megtudtuk, aznap este lesz Shakespeare Lear király darabjának bemutatója. Bizonyos emlékeink felidéződtek, hogy ebben a szinműben számos mozgalmas jelenet is van, ha a rendező úgy gondolja. Az író, Shakespeare, valaha úgy gondolta, s most a rendező ugyanúgy. Szüksége volt még négy alabárdosra, akik – kapóra jőve és hálával tartozva az éjszakáért - mi lennénk aznap este. Vállaltuk, annak reményében, hogy meglesz fellépésünk jutalma aznap is, ha megmentjük a bemutatót.

Este be is öltöztünk középkori alabárdos katonának, ahogy illik. A színen súgták fülünkbe mikor merre masírozzunk. Élveztük a népszerűséget, néha még integettünk is, mikor el kellett hagynunk jobbra-balra a színt. Mindössze egyszer volt egy kis probléma, amikor Kroki barátunk az egyik leánytestvér monológja alatt – élvezve azt – elmélázva elfeledkezett arról, hogy el kell hagynia a színt, mint a visszavonuló sereg katonája. Már a kulisszák mögül vettük észre, hogy egyedül maradt a színpadon. Hát bekiáltottam: Katona, balra át és lelépés! Hamar észlelte a hibáját, vigyázzba vágta magát, alabárdját az ég felé emelte, míg jobb kezével szalutált, kicsit talán hosszabban, mint szokásos, majd szabályos jobbraátot, s tévedését korrigálva egy hátra arcot rögtönözve, katonás vigyázz lépésben elhagyta a színt.

A közönség valószínűleg nem értette a dramaturgia azon részét, hogy miért hallatszik e drámai jelenet után hangos röhögés a kulisszák mögül. Talán betudták a modern színjátszás egyik elemének, mert hosszasan tapsoltak az előadás végén, különösen  a harmadik alabárdos rövid meghajlása után, midőn leléptünk a világot jelentő deszkákról.

Mindenesetre vasárnap egész napos kapcsolatépítésben volt részünk a hadsereg és a művészvilág konstellációjában. Hétfőn hajnalban megint csak igen kialvatlanul vonultunk be a háborúba. A mi kis saját háborúnkba.

Amíg még vannak bogarak

lesznek csak madarak,

amíg még vannak kishalak,

megélhetnek  a nagyhalak,

amíg még vannak növényevők,

ölhetnek ragadozóik ösztönből,

amíg még vannak virágszirmok,

gyűjthetik azt a nektárszívók,

amíg még vannak madarak,

lesznek csak dallamok.

Kipusztult kertemben a kukac,

máskor érkezik a tavasz,

a nyár, az ősz, a tél,

az összefolyó évszakok.

Fülemben a madárbeszély szabad,

jelképe mindannak ami gondolat,

hisz ki tudná csicsergő hangjukat

elnémítani?

Amíg van mit enni és hol lakni.

Kertemben fogynak a kukacok,

máskor érkezik a tél, a tavasz,

kimódolt mondataim csak szavak.

De amíg még vannak madarak,

engem megtalálnak  a dallamok.

Addig.

Mostanság fejembe került ez a szó. Persze elég jól ismerem a történelmét a Kádár-rendszer ellenállói irodalmában, nyomtatvány kiadásában, amely a hetvenes évek végétől datálja keletkezését. Ismerem a neveket, a kiadványokat, harcaikat, megpróbáltatásaikat, ezek lejegyzett irodalmát.  De egészen másként van ez, másként van ennek genezise. Legalábbis számomra, aki ezt már a hetvenes évek közepén elkezdte. Beszámolóm arról szól hogyan lettem gimnazista koromban szamizdat-szerző, kiadó, terjesztő. Persze nem gondolom, hogy helyet kérek ebben a ma már történelmi arcképcsarnokban. Már csak azért sem, mert akkor szerintem minden véletlenszerűen történt, s a jelenség mibenlétéről semmilyen tudomásom nem is volt. Mindössze a tényeket jegyzem le, amelyek bizonyos folyamatok akaratlan kereszteződése folytán születhettek.

1974-ben már másodikos gimnazista voltam a budapesti Teleki Blanka Gimnáziumban, ahol kezdetektől fogva három dolog érdekelt. Elsősorban minél többet focizni, másodsorban minél többet csajozni, harmadsorban minél jobban megmutatni grafomán mivoltom zsenge eredményeit. Meglehet az idők során első két preferenciám felcserélődött, de legalábbis azonos szintre lépett. Bár most ez nem tárgya emlékezetemnek. (Vagy dehogyis nem.) Megjegyzem akkor nagyon is fontos volt, s olyképpen nyilvánult meg, hogy a tanítási órák szüneteiben valahogy a lánytöbbségű osztályok előtt volt mindig kikerülhetetlen dolgom. Később azért ez a jelenség sokat konkretizálódott…

Második év elején, harmadik preferenciám megvalósítása céljából az egyik nagyszünet alatt benyitottam az iskolaújság szerkesztői szobájába, ahol volt egy ósdi írógép, egy – később tudtam meg – sokszorosító stencilgép, néhány nálam felsőbb osztályba járó lány (mindjárt megéreztem, jó helyen járok) és az akkori diákszerkesztő, Gergely Gyuri.

Gyuri megörült nekem. Volt nálam néhány vers, vagy novellaszerűség, már erre nem emlékszem. A következő Telehíradó (mert így hívták iskolaújságunkat) lapszámát nagyjából félig én jegyeztem, mint szerző. Kábé négy hónap múlva a diákszerkesztő már én voltam. Igaz, nem is igen volt más jelentkező, s elődöm boldogan adta át nekem a posztot.

Megreformáltam újságunkat. Például lett impresszumunk, ahol megjelöltük a felelős szerkesztőt, ami persze egy tanár volt. Addig egy tornatanár érkeztemmel,  irodalomtanárunk, Piroska néni vállalta, vagy kapta e pozíciót, ki tudja? Megjelöltük személyemet, mint diákszerkesztőt, s volt olvasó szerkesztőnk is, bár egy egyikőnk sem tudta mit jelent, valamint felírtuk a mindig változó, úgymond technikai munkatársakat. Ők voltak a lányok, akik legépelték a kéziratokat. Fontos volt számunkra, hogy legyenek ilyenek, mert bár semmivel jobban nem tudtak írógépelni, mint mi a fontos emberek, de mégis ezzel rangot adtak nekünk. Általában tanítás után készítettük az újságot, ami olyképpen történt, hogy a nekünk tetsző lányokat megkértük, segítsenek nekünk tengernyi szerkesztési munkánkban. Bevallom gyakran visszaéltem hatalmi helyzetemmel, s a munka után meg-meghívtam egy-egy technikai munkatársat a közeli presszóba kólázni. Az is előfordult, hogy későre fordult az idő a munka után és hazakísértem szorgos segítőnket. Erről csak ennyit ehelyütt.

Kitaláltunk rovatokat is, ahogy az illett egy újságnál. Ez azt jelentette, hogy a kb. tíz-tizenkét oldalas kiadvány fele a különböző KISZ-es gyűlésekről, alapszervi megmozdulásokról, egy-két oldal a gimnáziumi focimeccsekről szóló tudósítás volt, míg a fennmaradó részt az igazi kortárs irodalomnak szenteltük. Itt többnyire Pink Floyd, Rolling Stones, Beatles szövegeket közöltünk hevenyészett fordításban. A fennmaradó terjedelmet pedig diáktársaink verses és prózai megnyilvánulásainak szenteltük.

Szóval jól ment a lap. Kábé havonta jelentünk meg.  Országos jelentőségű KISZ kongresszusok idején azért rendkívüli lapszámot is kiadtunk, hogy a fontos eseményről első kézből értesülhessen a telekis diáksereg. Példányszámunk ötven és száz között váltakozott, annak függvényében, mennyi papírunk és mennyi stencillapunk volt éppen. Merthogy ezeket, mint ellátmányt az iskolai igazgatóságtól kaptuk.

Már akkor is tudtuk, az iskolai demokrácia és a tájékoztatás is pénzbe kerül, ezért tettünk egy KISZ-felajánlást, hogy a szükséges matéria (nyomtató papír, stencíllap, ceruza, radir, írógépszalag, miegymás) költségét megtérítjük iskolánknak, s jó pénzért fogjuk árulni eztán a lapot. Ezért megjelenéskor a lapszámok mellé becsületkasszákat helyeztünk ki az iskola frekventált pontjain (értsd a tanári iroda elé). Két forint volt az ára. Olvasóinkat ez szerencsére nem fordította el a Telehíradótól. Ilyen formán két-háromszáz forinttal számoltunk el havonta igazgatónk titkárnőjénél. Emlékezetem szerint ezzel megtérítettük a költségek mintegy tíz százalékát. Persze ez minket nem érdekelt különösebben, hiszen már akkor (is) közhasznúak voltunk.

Mint említettem Piroska néni volt a felelős szerkesztő, ami azt jelentette akkor, ő volt a cenzor, aki jóváhagyta a megjelenő cikkek tartalmát. Valahogy mindig úgy fordult a helyzet, hogy irodalomtanárunk csak kinyomtatva látta a lapszámot, s valahogy mindig jóvá is hagyta utólag. Szerintem tudta, vagy bízott benne, működik az öncenzúra. Mi persze egyrészt azt sem tudtuk mi az a cenzúra, végképp, mi az az öncenzúra. Piroska néni mindössze egyszer érzékeltette velem, hogy nem kellene erőltetnem az írást. Ez nem is szeretett lapunk oldalairól szólt.

Harmadikos koromban szerettem volna indulni az országos történelmi versenyen. Abból a megfontolásból, hogy az első tíz vagy húsz helyezettnek – erre már pontosan nem emlékszem – az adott tárgyból nem kellett felvételiznie az egyetemen, s az előző évben egy felettem járó negyedikesnek ez sikerült. Az első feladat pedig egy esszé megírása volt. Gondoltam ez nekem nem lehet gond, hiszen nagy gyakorlatom van idestova az ilyesmiben. Miután beadtam jelentkezésemet, Piroska néni elém tette elődöm dolgozatát, olvassam el. Abban olyanok álltak: nagyapám vörös katona, apám partizán volt. Tudsz te ilyeneket írni, kérdezte Piroska néni? Mivel én még akkor őszinte ember voltam, s azt is gondoltam, hogy írásban csak az igazat szabad mondani, azt válaszoltam, nem. Persze sajnáltam, hogy apám nem volt komcsi meg ilyesmi és ezzel nem segíti fiát a boldogulásban, de le kellett tennem a könnyebb boldogulás útjáról. Valahogy ez a laza út, azóta sem jött össze. Mármint a könnyed boldogulás. Viszont Piroska néni ma is az egyik legfontosabb olvasóm a szociális hálókon és az irodalmi jellegű internetes oldalakon. Remélem, marad is még sokáig.

Mint eddigi elbeszélésemből is látható egyáltalán nem voltunk tisztába azzal a ténnyel, hogy a hetvenes években a sokszorosítás (értsd a stencilezés) nem volt legális cselekvés. Tisztázzuk mi is a stencilezés azok érdekében, akik még nem hallhattak erről koruknál fogva.  „A legkorábbi sokszorozási eljárás a stencil készítése (stencilezés) volt, ezzel az eljárással gyenge minőségű másolatok készültek, kézi erővel (például étlapok, szamizdatok). Az eljárás menete nagyjából: a sokszorosítandó szöveget egy viasszal bevont papírlapra gépelték, majd a lapot stencilgép dobjára feszítették, és erről készültek a másolatok rotációs technológiával. Egy eredetiről pár száz másolatot lehetett készíteni.” Hát mai szemmel elég primitív eljárás, de nekünk akkor ez volt. (A fénymásolás még elérhetetlen, bár már nyomokban létező technológia volt, főként Európa ezen részén.)

Lapzártánk volt a Telehíradónál, de nem volt egyetlen stencil sem az iskolában. Jelentkeztem igazgatónknál az első tanítási óra után, s ecseteltem problémánkat. Hangsúlyoztam, hogy a KISZ felajánlásunk eredményeként már előre kifizettük a költségeket és, hogy evidens érdeke diákságunknak mielőbb értesülni az újságunkban megírt kiemelten fontos mozgalmi és egyéb hírekről. Valószínű a direktornak volt más fontos dolga is, így hát elutasítását nem közölte titkárnőjével, aki készséggel kiállított számomra egy megrendelő ívet és hozzá egy csekket a forgalmazó ÁPISZ nevezetű cég részére, húsz darab ilyen lapra, miután jeleztem neki, hogy igazgató úr engedélyezte a beszerzést. E dokumentumok birtokában osztályfőnökünk részéről azonnal felmentést kaptunk a délelőtti tanórák látogatása alól, hogy beszerezhessük az elengedhetetlenül szükséges anyagot.

Természetesen azonnal útra keltünk – a háromtagú diákszerkesztőség – hogy az ÁPISZ-tól beszerezzük szükségletünket. Először a közeli írószer boltban adtuk oda a dokumentumokat az eladónak, aki hátrament az irodába és kisvártatva jött vissza, azzal, nekik ilyesmi momentán nincs. Majd még háromba, míg a harmadikban elküldtek a központba, valahol a belvárosban. Ott is átnyújtottuk a megrendelőt és vártuk, hogy az eladó megint elküld valahová, valamilyen kifogással, de legnagyobb meglepetésünkre két kartondobozzal érkezett vissza, benne a gondosan csomagolt stencilekkel.

Négy lapszámra volt elég ez a matéria. Még négy alkalommal jelent meg ezek segítségével az iskolaújság, miután sikeresen áttérhettünk a fénymásolásra, mert egy szülő vállalta a sokszorosítást a cégénél már alkalmazott új masinán. Ilyen módon teljesen új grafikai megoldásokat is tudtunk alkalmazni a Telehíradó printjén, amelynek árát öt forintra emeltük.

Azt később sem tudtam meg, hogy iskolánk igazgatója értesült-e akciónkról és azt jóváhagyta-e, vagy csak átsiklott valamiképp a partizánkodásunk. Csak Piroska néni jegyezte meg nem sokkal az érettségi előtt, négyszemközt, hogy volt egy-két telefon, volt egy-két ….

Hát így lettem, így lettünk és csak így lettünk szamizdatosok.

Szóra sem érdemes.

„A szamizdat kifejezés orosz eredetű betűszó. A Гослитиздат [Goszlityizdat] (Állami Irodalmi Kiadó), Политиздат [Polityizdat] (Politikai Kiadó) és más hasonló, hivatalos kiadások mintájára alkotta Nyikolaj Glazkov orosz költő az 1940-es években a cам [szam] (ön-, saját) és az издательство [izdatyelsztvo] (kiadás) szavakból. A kifejezés arra utal, hogy a szerző saját maga adta ki az írását, vagyis nem kérte a cenzúrahatóság engedélyét.” Wikipédia.

Fut-fut a Tizedes az orosz dzsip után, amelyen a többiek gerillaharcba indultak. Inkább mérsékelt harci tűzzel, mint rohamléptekkel, s ezért Tizedes utol is éri a csapatot, akik kitörő örömmel fogadják. Közli velük, hogy már most rossz irányba indultak, Tizedes úr ezért jött utánuk. A frontvonal másik oldalára nem a fronton át vezet az út. Még jó, hogy megjött az eszetek, mutat magára. Nélküle a küldetés mielőtt megkezdődne, befejeződne. Arra megyünk, mutat ellenkező irányba.

• Első: átöltözni, második: járművet cserélni. Irány a kastély arra, harminc kilométerre, amelyet Albert mutatott a nyilasoknak! Közben felvesszük Albertet is.
• Van terved?
• Még nincs, de tizedes úr gondolkozik. Mindenesetre nincs kedvem a golyózáporban ruszki járművel, ruszki fegyverekkel agyonlövetni magam mielőtt megnyerjük nekik a háborút.

Vitatkoznak, hogy nem ezért engedték őket szabadon, nem ezt ígérték, Eduárd hivatkozik a becsületre meg, hogy nekünk, magyaroknak is ott kell lennünk, amikor elkezdődik valami új. Grisa pedig a parancsra hivatkozik…

• Uraim - mondja a tizedes - nyugi. Megnyerjük nekik a háborút, de a magunk módján és semmiképp úgy, hogy hősi halottak leszünk. Inkább olyan hősök, akik majd át tudják venni méltó jutalmukat. Élve. És azt ilyen módon és tárgyilagosan nézve, még élvezhetik is. Irány a kastély!

Albertet a ruszki kantinban találják, mint aki méri a katonáknak a vodkás teát. Mennünk kell, mondják neki, de Albert még visszamegy a raktárba és kihoz egy láda vodkát. Érdeklődésükre elmondja, hogy ezt megmentette a rezervába és még jól jöhet.

• No de mit mértél nekik? Egy kis hagymát a teába, ezek úgy is gyorsan továbbmennek. Még nem volt reklamáció.
• Na de Albert!
• Mindent megteszünk.

Ugrás a járműbe, tovább… Fenyegető, félig borotvált és szomjas ruszkik között.

Hátország. Ismét az autószerelő segéd faluja. Az autószerelő mesternél. Valami vicces párbeszéd után jármű csere és felveszik a segéd srácot is. Továbbá szereznek német egyenruhát. Más nincs. Irány az Andrássy Kastély, biztos üres és ott tizedes úr nyugodtan gondolkozik.

A kastély, amely a folyton változó frontvonalban van persze nem üres. Óvatosan derítik fel. Bent civil ruhában a teljes német egység az eszékes SS Obersturmbannführerrel az élen. Éppen lakmározik miközben hajbókol neki Gutnacht SS altiszt. Tizedesék felmérik a helyzetet:

• Edukám te jössz, hisz beszéled a sógorok nyelvét. Kíséreted Fekete és Gáspár, nekik kuss. Többiek hátul, mi vagyunk a német kommandó. Grisa elvtárs megint fogoly.  Albert, mint aki ismeri a kastélyt kollaboráns civilként, velünk – így a Tizedes.

Eduárd behatol. Az SS főnök – civil ruhában - evés közben fogadja, de mikor meglátja, hogy németek jönnek, Heil Hitlerrel köszönti Eduárdot és leleplezi magát. Eduárd leteremti, hogy nem harcolnak a végsőkig és bejelenti, hogy a kastélyt lefoglalja, mivel egy különleges egység parancsnoka, aminek eminens feladata, hogy a pincében elrejtett csodafegyvert aktiválja a végső esetben. Ez most a végső helyzet. Még azt is kifejti, hogy a háború kimenetele rajta és egységén múlik, mivel az oroszok már itt vannak, sőt bekerítették őket. SS Oberst kiadja a parancsot, átöltözni és átadja a parancsnokságot Edunak.  Eduárd behívja egységét és átveszik a kastélyt, leküldi a csodafegyverhez embereit, míg a németeknek kijelöli a konyhát átmeneti tartózkodási helyül, figyelmeztetve az SS Oberstet statusukra, de róluk majd később határoznak, mint árulók felett.

Ekkor az SS Oberst négyszemközti kihallgatást kér, ahol közli Eduárddal, hogy ők azért vannak még itt, a frontvonalban, mert nekik is különös megbízatásuk van.  Németországba kell szállítaniuk a szintén a pincében elhelyezett Ukrajnából megmentett aranykészletet. Itt kell bevárniuk a német különleges egységet, hogy átadhassák nekik. Azért is vannak itt, mert innen csak egy kilométerre van egy leszálló pálya és minden pillanatban megérkezhet az egység. Edu hamar kapcsol. Közli vele, hogy ők a különleges egység, akiknek át kell adniuk a készletet, hiszen ez a másodlagos ok, amiért ideparancsolták őket.  Az Ön küldetése ezzel véget ért. Tegyék, amit parancsol, mert ezen múlik a háború végkifejlete. SS Oberst hálás, hogy vége veszélyes küldetésének és most mi az újabb parancs? Edu jelzi, hogy később eligazítást kér, addig is:

• Minden német a konyhába!

Ott persze Albert egyedül van és kissé bizonytalan mit tegyen velük, de – jobb híján - gyorsan kiadja a parancsot, hogy főzzenek teát és szerezzenek lekvárt a süteményhez. SS Oberst beküldi a spejzba Gutnacht-ot  kompótért, ahol Grisa már elrejtőzött. A német altiszt észreveszi és fejvesztve rohan vissza.  Suttogva-rémülten jelenti az Oberstnek, hogy

• Az oroszok már a spájzban vannak!
• Was?
• Az oroszok más a spájzban vannak!
• Alarm - kiáltja Oberst - és az összes német lelép, mint a villám.

Hőseink összejönnek a hallban, ahol Fekete kérdezi Tizedes urat:

• Mit tetszett csinálni?
• Én? Semmit.

Ekkor Albert válaszol:

• Esetleg annyi történt, hogy a németet elküldtem a kamrába, ahonnan rohanva jött vissza, hogy az oroszok már a spájzban vannak. Ezt, már a tisztelt ellenség úrral (rámutat a közben belépő Grisára) előre megbeszéltük. Tanulva Tizedes úr korábbi eljárásából.
• Albi, te igen tanulékony vagy (veregeti meg Tizedes Albi vállát).

Albi csak mosolyog. Ezután Eduárd részletesen tájékoztatja őket a pincében elrejtett aranykészletről.

• Na de most rendezzük be a főhadiszállást, és készítsük el a haditervet. Tizedes úr gondolkozik - gyújt rá egy, Albi által felszolgált nemes szivarra a rezervából Tizedes.

Egy nagyon kedves barátommal, akit nem nevezek meg, mert nem hatalmazott fel, gyakran vitatkozunk, beszélgetünk különös alapokkal rendelkező társadalmunk folyamatairól, s mindig, szinte mindig ugyanoda lyukadunk ki. Hogy az ő szavait idézzem: „morál nélkül nincs emberi társadalom, morál nélkül nincs semmi”!

Azt gondolom, hogy abban nincs igaza, amikor azt mondja: nincs semmi. Mert van. Ez a posványos, kontraszelektált és önmegsemmítésre ítélt mai magyar köz- és egyben magánélet láthatóan funkcionál nélküle. Mindkettő, mert hitem szerint a magánélet sem létezhet közélet nélkül. Nem bújhatunk olyan tornyokba, amelyekhez már a közéleti ocsmányságok fel nem érhetnek. Már csak azért sem, mert ilyen tornyok nincsenek. Ilyen magas tornyok nincsenek, de gödrök – amelyekről azt gondoljuk, ilyen mélyek már nem lehetnek – sem ásódhatnak, ásódnak a (köz)morál híján. Egyszerű a képlet: nincs mélység magasság nélkül, nincs antitézis tézis nélkül, nincs tagadás, állítás nélkül, nincs bűn,  áldozat nélkül. Már majdnem azt írtam nincs bűn bűnhődés nélkül. (Bocsánat Dosztojevszkíj!) De történelmi a tapasztalás, a sok évezredes folyamat, hogy van bűn és létezik a büntetlenség.

Van persze büntetőtörvénykönyvünk, van bűnüldözésre deklarált hivatalunk (hogy ez miképpen működik itt most szinte – persze csak szinte – másodlagos). Ennél (ezúttal) fontosabb a jelenség, amit az angolszász nyelvhasználat egyöntetűen korrupciónak nevez. Mi magyarok megszűkítően ezt a fogalmat csak a pénzügyi vesztegetésre használjuk. Helytelenül, s eufemisztikusan. Szinte már megengedőn.  A hatalmi erőfölénnyel visszaélésre szinte soha, s ha mégis, más és elnézőbb jelzős szerkezetben.

S láss csodát, mostanság valahogy mégis felszínre jött az a korrupciós jelenség, amely nem feltétlen a pénzen elnyert előnyről szól.   Másról, olyas valamiről, ami sokkal inkább egyéniség, ambíció, de még inkább emberi szabadság romboló.  A Sárosdi Lilla színművész(nő) által elindított szexuális botrány, amely – véleményem szerint – sokkal-sokkal többről szól, mint egy évtizedekkel ezelőtti abúzusról. Nekem úgy tűnik fel a hatalmi erőszakról, ami évtizedek óta – s talán mindig óta – át-átszövi társadalmi létünk érvényesülési, karrierépítési, vagy egyáltalán az egyén létezési lehetőségeit. 

Most leginkább arról hallunk, hogyan él vissza a hatalmas férfi a kiszolgáltatott és védtelen nő helyzetével, hogyan elégíti ki alantas vágyait a szörnyeteg a szépséggel szemben. Belátom ennek mérhetetlen ocsmányságát, de nem kellene itt megállnunk.  Legyen ez a tisztulási folyamat mindenkié. Legyen az áldozat nő vagy férfi, gyerek vagy felnőtt, felettes vagy beosztott, bárki. Nem, semmiképp nem egy szakma (mint a most fényre kerülő színházi) sajátossága, hogy az érvényesülés érdekében alantas szolgáltatásokat kell nyújtanunk. Nem csak egy, vagy több életpálya függ attól, hogy megteszünk-e, vagy sem olyasmit a fölöttünk állónak, amit csak kényszerből (avagy az erőszaknak, zsarolásnak engedve) vagyunk hajlandók! Tapasztalhatjuk nap, mint nap, tapasztalhatjuk mindannyian.

Esetleg a beszélgetésben arról is érdemes lenne szót ejteni, amennyiben ez a sajátos szelekció ennyire általános, hogy akik karriert csináltak, vagy csak érvényesültek és a pályára kerültek, valójában mennyire kontraszelektáltak? Amorálisan előztek meg olyanokat, akik nem vállalták ezt az utat. Vagyis a valóban legtehetségesebbek vannak-e ott, ahol vannak? S hol vannak a morálisak?

Szurkolok a nőknek, szurkolok a magalázottaknak! Éreztessék hangjukat, legyen nyilvános és példaadó megalázó történetük. Mert segítenek mindenkinek, mert segítenek, hogy ne csak az erőfölény, hanem a morál is társadalomformáló erővé váljon. Végre. Ha ez így lesz, talán a tehetség is rangsorol!  Függetlenül nemtől, társadalmi helyzettől.

Hölgyeim! Mentsétek meg országunkat, mentsétek meg társadalmunkat!

Félek, hogy naív vagyok, de reménykedem!